BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)
A honfoglalás vitás kérdései
Interjú Györffy Györggyel
Készítette: Pótó János
– Napjainkban a honfoglalás egyik legtöbbet vitatott kérdése annak időpontja. Általánosan elfogadott a magyarok Árpád vezetésével történt beköltözésének dátuma, létezik viszont egy másik vélemény – László Gyula kettős honfoglalás elméletére gondolok –, mely szerint a magyarok már korábban megtelepedtek a Kárpát-medencében.
– Nem csupán nálunk, magyaroknál, de a legtöbb európai nép történetírásában fölmerül a kérdés, hogy őseik mióta laknak mai területükön, s vajon nem első foglalók-e? Az indoeurópai népek őshazája valahol Európa és Ázsia határvidékén volt, tehát leszármazottaik sem Ázsiában, sem Európában nem tekinthetők mai területükön őslakónak. Ráadásul a mai népek kialakulása sokkal később történt. Franciaországban a római hódítás és a népvándorlás előtt nem laktak franciák, s az angolszászok átköltözése előtt Angliában sem laktak angolok. Ami a közelebbi szomszédságunkat illeti: kétségtelen, hogy az indoeurópai szétválás után, valahol a mai Nyugat-Oroszország és Kelet-Lengyelország határvidékén létrejött egy balti-szláv népcsoport, de a szlávok szétköltözése csupán a 6. századtól indult meg. Nem lehet arról sem beszélni, hogy bármelyik szláv nép „őslakó” lenne mai területén.
Hasonló problémák merülnek fel a dákok és románok tekintetében is. Traianus hódítása (106) előtt dákok laktak Erdély területén, a római hódítás pedig azt jelentette, hogy a dákok gyakorlatilag letűntek a történelem színpadáról. A rómaiak nem egészen 170 évig birtokolták Daciát, s ekkor – Eutropius közlése szerint – a római katonák és a civilek kiürítették e tartományt, s az Al-Dunától délre hoztak létre egy új Daciát (Dacia ripensis). Idővel ez is megszűnt, mert a szláv, majd a bolgár népvándorlás teljesen új etnikai viszonyokat hozott létre az Al-Dunától délre.
Az európai népek egyike sem őslakos tehát a maga területén, ugyanakkor tudjuk, hogy helyükön olyan etnikumok éltek, melyek ma már nem léteznek, elenyésztek az évezredek során.
A kettős honfoglalás elmélete módosított változata annak a középkori felfogásnak, mely szerint a Szkítiából kijött magyarok azonosak más, ugyancsak Szkítiából kiszakadt népekkel: a szkítákkal és a hunokkal. Ez utóbbit a hunni-hungari nevek hasonlósága is igazolni látszott.
A legkorábbi magyar gesztában, mely a 11. század vége felé keletkezett, még csak arról volt szó, hogy a magyarok idejöttek arra a földre, mely korábban Attiláé volt. Anonymus már valamilyen távoli rokonságot tételez föl Attila és az Árpádok között, viszont a székelyeket Attila népének nevezi. Ebből bontotta ki Kézai Simon, Kun László (1272-1280) krónikása a hun-magyar történetet, mely szerint a magyarok kétszer költöztek be a Kárpát-medencébe, először Attila, másodszor Árpád vezetése alatt. A múlt század második feléig ez a felfogás olyan kötelező tantétel volt a magyar történetírásban, mint ma keleti szomszédainknál a dáko-román elmélet.
Azóta már tudjuk, hogy mikor Attila 451-ben meghalt, a magyarok még messze keleten éltek. A magyarok szoros kapcsolatban lehettek valamilyen onogur nevű néppel, hiszen az ungar, hungarus név is ebből vezethető le. Priszkosz rétor (473 körül), aki beszámol Attila udvaráról is, elmondja: 463 körül az Ural vidékén előnyomultak az onogurok, szaragurok és urogok. A magyarok tehát ekkor még az Ural környékén éltek.
A kettős honfoglalás elmélete elsősorban régészeti leletekre épül. A 7. század végén ugyanis egy új régészeti kultúra jelenik meg az avar birodalomban: a korábbi préselt ezüstveretes ruhadíszeket felváltják a bronzöntéses, griffes-indás leletek. E leletcsoport előzményei visszavezethetők a minuszinszki medencéig. Valószínű tehát, hogy ekkor, a 7. század végén az avar birodalomba beköltözött egy olyan keleti nép, mely sok tekintetben átalakította az avar társadalmat. Ezek a jövevények valószínűleg az onogurok szétválásakor, a 7. század utolsó éveiben szakadtak ki Volga-Don közötti hazájukból és kerültek a Kárpát-medencébe. A régészeti leletek a történeti forrásokkal egybevetve valószínűsítik, hogy a beköltözők az ogur, azaz bolgár törzsek közül váltak ki. Az onogurok – mai tudásunk szerint – bolgár-török nyelven beszéltek, s noha jelentős szerepük volt a magyarság kialakulásában, nem bizonyított, hogy a Kárpát-medencébe a 7. század végén beköltözött csoportjuk magyarul beszélt volna. A régészeti leletekből az etnikum nyelvét csak akkor lehet meghatározni, ha írásos forrás is kerül elő. Az utóbbi években Szarvas mellett egy késő avar sír mellékleteként előkerült egy tűtartó, melyen rovásírásos szöveg olvasható. Ez eléggé hasonlít a nagyszentmiklósi kincs felirataihoz. Jelenleg több kutató foglalkozik ezek megfejtésével. Komoly kísérlet történt a törökből való megfejtésre, de ma még nem áll elég emlék a rendelkezésünkre ahhoz, hogy azt véglegesnek tekintsük, mint ahogy vitathatóak a nagyszentmiklósi kincs rovásírásos feliratainak megfejtései is. Ha ezt biztonsággal sikerül megoldani, választ kaphatunk arra a kérdésre, hogy ez az ideköltözött késő avar népesség milyen nyelven beszélt ezen a területen.
Hozzá kell azonban fűzni: a magyarok a „steppe-országút” peremén éltek. Ezen az útvonalon közel két évezreden keresztül különböző nomád népek vonultak nyugat felé. Elképzelhető, hogy valamelyik iráni vagy török nép magával sodort egy magyar néprészt a steppe pereméről. Ez azonban nem jelenthetett olyan embertömeget, amely megváltoztathatta volna a Kárpát-medence etnikai-nyelvi arculatát.
Ma bizonyosnak csak az tekinthető, hogy a magyarok Árpád vezetésével költöztek a Kárpát-medencébe. Ezt az is alátámasztja, hogy a magyarok magukra használt összefoglaló népneve, amely összefűzi őket az ugorokkal, tehát a magyar népnév Dzsajháni khoraszáni emír arab nyelvű földrajzában (870 körül) szerepel, mint a Don és Duna közt elterülő Madzsaria. Ugyanakkor a honfoglalást megelőző időben – ma ismert forrásaink szerint – ilyen nevű nép nem élt a Kárpát-medencében.
– Ez jellemezte tehát a Kárpát-medence etnikai viszonyait a honfoglalás előtt. Tekintsük most át a térség hatalmi helyzetét: milyen államok léteztek e területen? Az utóbbi években főként a csehszlovák és magyar történetírásban bontakozott ki a vita a régi Morvaország kérdésében.
– E tárgyról szinte 200 éve vitáznak a történeti irodalomban. Itt és most nem a vitát ismertetném, hanem elsősorban azokat az egykori forrásokat, amelyekből biztonsággal következtetni lehet a Kárpát-medence lakóira. Dzsajháni említett földrajzában vázolja Kelet-Európa földrajzi viszonyait. A magyarokról azt írja, hogy a Dontól a Dunáig terjedő területen laknak, s velük a Dunánál szomszédos a nándornak nevezett nép országa. A nándor név, mint ez Nándorfehérvár nevében meg is maradt, bolgárt jelent; a latin források ugyanis Nándorfehérvárt Alba Bulgaricának nevezik. Dzsajháni szerint a hegyek mögött 10 napi üres járóföld terül el a nándorok és a marótok (morvák) között. Ez a terület az Alfölddel azonosítható. Egyezik ezzel Nagy Alfréd földrajzi leírása, amely a frankoktól keletre, a bolgárok irányába egy pusztaságról beszél, s ez egybevág a kortárs Regino prümi apát (915) leírásával is. Szerinte amikor a magyarok kijöttek Szkítiából, először az avar-pannon pusztákra költöztek. A deserta szóval egy lakatlan vagy gyéren lakott területet, nyilván az Alföldet jelölte, mely több hatalom határai között gyepűn túli területnek számított. A továbbiakban elmondja, hogy a magyarok megszállták a morvák, a karantánok és a bolgárok végeit. A morva népnév és Morávia neve a Morava folyó nevéből származik. Mivel két ilyen folyó volt a Duna völgyében, az egyik a Pozsony fölött a Dunába ömlő Morava (Morva), a másik pedig a Belgrád alatt a szintén a Dunába ömlő Morava, kétségtelen, hogy két Moráviával kell számolnunk. Az egyik az északi, a későbbi Nagymorávia, mely eredetileg csak a Morava völgyére terjedt ki, a másik a mai Szerbia területén, ennek létét bizánci források is megerősítik. Ez a kettőség zavart okoz a történetírás számára: felmerült a kérdés, hogy nem kell-e „átrendezni” a honfoglalás kori Kárpát-medence történeti földrajzát?
A morvák és frankok harcait elbeszélő írásos források és a régészeti feltárások valószínűsítik, hogy Nagymorávia a későbbi Morvaország területén helyezkedett el. Szerintem e tekintetben a későbbi források nem perdöntő jelentőségűek. Azok a kutatók, akik délre, nem is annyira a Morava völgyébe, hanem inkább a tágabban vett Szerémségbe helyezik a Nagymorva birodalmat, főként Bíborbanszületett Konstantín bizánci császár (913-959) leírására támaszkodnak. Nagymorávia azonban 902-ben megszűnt, Konstantín pedig ezután 50 évvel írta „A birodalom kormányzásáról” címen ismert művét. Neki nem voltak erre vonatkozó forrásai, így nem is tudta pontosan, hol feküdt az a Morávia, melyet a magyarok fél évszázaddal korábban legyőztek. A morvák mindig a magyarok kapcsán bukkantak fel leírásában, csak annyit tud róluk biztosan, hogy a magyar honfoglalás következtében ez az ország megszűnt.
Morávia délre helyezésében komolynak tűnő érv az, hogy a források Metódot sirmiumi püspöknek mondják. A korai latin egyházszervezetben azonban gyakorlat volt egy új püspökséget egy ókori püspöki székhelyhez kapcsolni. A püspöki cím nem jelent szükségszerűen székhelyet is, hiszen a pogány népek esetében elsősorban térítő munkáról és nem egy kialakult egyházszervezetről van szó. Nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy Sirmium sem a Morava völgyében feküdt, így csak földrajzi nehézségekkel lehet a déli Moraviát a szerémségi Sirmiumhoz kapcsolni. Azt hiszem, nem árt néha a régi érveket felújítva megvizsgálni a mai álláspontok érvényességét, de ebben az esetben – úgy vélem – nem kell változtatni azon az állásponton, amelyet Bóna István a tízkötetes magyar történetben képvisel.
Itt kell utalnom Ján Dekan már két kiadásban megjelent „Moravia Magna, A Nagymorva Birodalom – kora és művészete” című könyvére. Ez a rendkívül szépen illusztrált könyv ugyanis történetileg tendenciózus felfogást képvisel. A munka – mint ez a „Nagymorva Birodalom területi fejlődése” című térképről is megítélhető – a mai Csehszlovákia 9. századi történeti előképét igyekszik megteremteni. Például hozom fel, hogy Csehországot a Morvaföld 874 utáni természetes terjeszkedése képpen tünteti fel, noha tudjuk, hogy Szvatopluk csupán a keleti frank császár hozzájárulásával terjeszthette ki hatalmát rövid időre a Cseh-medencére. A csehek fel is lázadtak ez ellen, és a bajorok oldalán több morvaellenes hadjáratban részt vettek. A Morvaföld „természetes terjeszkedését” kiterjeszti a Felső-Tiszavidékre, a mai Abaúj, Borsod, Zemplén és Heves megyék területére is, és feltünteti Feldebrőt és Zemplént, jelezve, mintha ezek régi morva emlékek lennének. Nincs azonban semmilyen olyan forrás, mely szerint a Tisza vízvidéke morva uralom alá került volna. Feldebrőről pedig egyértelmű megállapítást nyert, hogy Aba Sámuel király (1041-1044) családjának temetkezési helye volt. Zemplént neve után tekinthetjük szláv földvárnak is, de csupán Anonymusnál jelenik meg oly módon, hogy egy állítólagos Laborc nevű bolgár comestől foglalták volna el a magyarok. Valójában Zemplén mellett került elő néhány évtizede egy magyar vezéri sír.
Ugyancsak kifogásolható a Szvatopluk által 882-892 között meghódított területek, valamint Kocel fejedelemsége, mely a térkép szerint egész Dél-Pannóniát foglalta volna magába, továbbá a morva uralomnak Szolnokig való kiterjesztése. Pribinát ténylegesen a 830-as években Nyitráról űzték el a morvák, mikor elfoglalták a Felvidék nyugati részét, a mai Nyugat-Szlovákiát, azonban ő és fia, Kocel comes a Dunántúlon német hűbérbirtokot kapott, melynek központja a mai Zalavár volt. Pécs és Sabaria ugyanekkor a salzburgi érsek birtoka volt. A Dunántúl egésze Nagy Károly hódítása (809 körül) nyomán a frank birodalomhoz tartozott.
– A Kárpát-medence etnikai és hatalmi viszonyainak bemutatása után térjünk át a honfoglalás tulajdonképpeni lefolyására. A múlt század végén nagy vita zajlott arról, mikor kell ünnepelni Magyarország ezeréves fennállását. A milenniumi ünnepségeket végül 1896-ban rendezték. Ráadásul különböző történelmi művek különböző útvonalakon „vezették” a magyarságot a Kárpát-medencébe. Mikor, hogyan történt a honfoglalás?
– A milennium idején a kormány egy történészbizottságot alakított a honfoglalás évének megállapítására. A legtekintélyesebb, Pauler Gyula megállapítása szerint a honfoglalás 895-ben történt, az ünnepségek megrendezése szempontjából azonban kívánatosabbnak tűnt a későbbi, 896-os évszám. A 895-ös időpontot azóta is elfogadjuk, ma már azonban árnyaltabban látjuk az eseménytörténetet.
Régebben vita volt arról, hogy a magyarok a Vereckei-hágón vagy Erdélyen keresztül érkeztek a Kárpát-medencébe. Anonymus csak a vereckei beköltözésről beszél, a 11. századi ősgesztának a magyar krónikákban fennmaradt monda-változatában pedig az áll, hogy a hét vezér és népe a sasok elől Erdélybe menekült, és ott Álmost megölték. A történetírók általában vagy az egyik, vagy a másik megoldást fogadták el. Szerintem mind a két beköltözés valószínűsíthető. Tudjuk, hogy az első besenyő támadás után a magyarok a Dnyeper és a Duna között helyezkedtek el. Ekkor kereste fel Bölcs Leó bizánci császár (886-912) követe az Al-Dunánál a magyarok vezéreit, Árpádot és Kurszánt, kérve őket, hogy támadják hátba a bolgárokat. Árpád fia, Levente 894-ben meg is támadta Észak-Bulgáriát. Ugyanakkor Szvatopluk és Árpád közt is létrejött egy szerződés (ezt a fehérló mondája tükrözi), melynek értelmében a magyarok segédnépei a Dunántúlra kalandoztak, bizonyára azért, hogy a frank uralom gyengítésével Szvatopluknak Róma felé szabad átjárást biztosítsanak. A következő évben a magyarok Árpád vezette főserege – bizánci források szerint – nem tartózkodott Etelközben, mikor a bolgárok és az általuk felbérelt besenyők két oldalról támadták a magyarokat. Árpád ugyanis e támadást megelőzően nyomult be seregével a vereckei úton arra a területre, melyet a kortárs Regino is elsőként elfoglaltnak mond, az avarok pusztáira, az Alföldre. Árpád távollétét használták fel a bolgárok – akik kb. Szegedig, Csongrádig a Dél-Alföldet is birtokolták – a hét magyar törzs megtámadására, s e támadás következménye volt egy menekülésszerű másik honfoglalás, mely a Kárpátok hágóin át Erdélybe torkollt. Ezt a magyar krónika úgy írja le, hogy a magyarokat sasok támadták meg, felfalták állataikat, így menekülniük kellett a havasokon át Erdélybe. A vereckei és erdélyi honfoglalás tehát egyfajta „kettős” honfoglalás volt, egyrészt Árpád diadalmas győzelmei az Alföldön, másrészt az Etelközből elűzöttek menekülése Erdélybe.
Ez a 895-ben lezajlott honfoglalás a magyarok kezére juttatta a bolgár végeket a Maros területével és a Bánáttal együtt, a Felső-Tisza vidékét egészen Pestig. A Duna-Tisza köze, valamint az Ipoly és Sajó közti hegyvidék képezte a gyepűt az elfoglalt területek körül.
A magyarok öt évig ezután nem mozdultak, noha Bölcs Leó rá akarta venni őket arra, hogy támadják meg a besenyőket és térjenek vissza Etelközbe. Változást az hozott, hogy 899-ben Arnulf keleti frank császár felkérte a magyarokat, hogy támadják meg Berengár itáliai királyt. A magyarok levonultak Lombardiába, a Brenta mentén tönkreverték Berengár seregét, de ottani kalandozásuk idején Arnulf meghalt. A magyar sereg 900-ban jött vissza Itáliából a Dunántúlon keresztül, mely az avar birodalom bukása után a keleti frank birodalomhoz tartozott, s melyre a morvák is igényt tartottak; időnként be is kalandozták, de tartósan elfoglalni sohasem tudták. 900-ban, Itáliából hazatérve szállták meg a magyarok a Dunántúlt, mivel – korabeli értelmezés szerint – az Arnulffal kötött szövetség Arnulf halálával felbomlott. Az egyidejűleg vezetett Fuldai Évkönyvek 900 őszére teszik Pannónia teljes elfoglalását. Ekkor ugyanis a magyarok a Duna déli és északi partján indítottak egy-egy sereget Bajorország ellen, s az évkönyvíró így fejezi be a hadjárat elbeszélését: „a magyarok... visszatértek... sajátjukba, Pannóniába”. Az a tény, hogy az egyik sereg a Duna északi partja mentén támadott, mutatja, hogy Morvaország déli része a Kis-Kárpátok vonaláig már ekkor a magyarok kezére került. Az az egykori krónikaadat, mely szerint 902-ben a magyarok megtámadták és elfoglalták Morvaországot, már a Kis-Kárpátokon túli Moráviára vonatkozik.
– A történetírás sokáig lovas-nomád népnek ábrázolta a honfoglaló magyarságot. A köztudatban is jórészt ez él őseinkről, továbbá az, hogy a kalandozások kudarca után a meghódított szlávoktól tanulták meg a földművelést. Az újabb kutatások már árnyaltabb képet rajzolnak erről. Milyen volt a honfoglaló magyarság társadalmának szerkezete?
– A régi történeti irodalomban a honfoglalókról általában az a kép terjedt el, amit a kalandozó magyarok megjelenése a nyugatiakban kiváltott. A magyarok mint lovas harcosok jelentek meg Nyugaton, s a szerzetesek, akik leírták ezeket az eseményeket, el sem tudták képzelni, hogy a magyarok közt másfélék is vannak, mint akiket ők láttak. Az elmúlt évszázad ásatásai azonban háromféle temetőtípust tártak fel, s ez a magyar társadalom hármas osztottságát mutatja.
A múlt század óta tudott, hogy az ezüstveretes mellékletű, gyakran nyugati vagy keleti ezüstpénzeket is tartalmazó lovas sírok a kalandozó magyar vitézek maradványait rejtik. Régebben úgy gondolták, hogy minden magyar ilyen volt, de ma már tudjuk, ezek csak a magyarság harcos középrétegét jelentették. Nagy számban kerültek elő ugyanis köznépi temetők is, mégpedig olyan helyeken, ahol az Árpád-korban magyarok laktak. Ezek rejtik a magyarság nagy tömegét kitevő köznépet, mely nem vett részt a kalandozásokban: korán tavasszal kivonult a téli szállás mellé, szántott-vetett, majd távolabb legeltette állatait, de aratásra visszatért az állandó szállásra. A köznép életmódjában is világosan elkülöníthető a vitézektől. A magyar nyelv szókincsének a földművelésre vonatkozó ősi szavai s egyes régészeti leletek (pl. a sírokban talált sarlók) egyértelműen bizonyítják, hogy a honfoglaló köznép földet is művelt. A kalandozó vitézek rendszerint tavasz elején indultak útnak, s nemcsak az aratásra nem tértek vissza, de olykor a telet is idegenben töltötték. Kellett éljen idehaza olyan dolgozó köznép, mely a mezőgazdasági munkákat elvégezte.
A harmadik típust, a vezető réteget az arany mellékletes, karddal eltemetett magányos vezéri sírok képviselik. Ilyen került elő pl. a Nyírségben Geszteréden, vagy Zemplén vára mellett. Ezek a hét vezér és leszármazottainak a tetemeit rejtik.
Tudjuk, hogy a magyarság hét törzsre tagolódott: Konstantín császár által feljegyzett névsoruk: Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi. Még Etelközben csatlakozott hozzájuk a kabaroknak a kazárok ellen fellázadt három törzse; ezek valószínűleg részben török, részben iráni eredetűek. Mai napig sem tisztázott – mivel sem a régészeti feltárások, sem a helynévanyag nem ad biztos fogódzót –, hogy az egyes törzsek a honfoglalás után a Kárpát-medence mely részén települtek le.
A magyaroknak hét vezérük volt, ebbe azonban bele kell számolni azt a két vezéri dinasztiát is, mely a legfőbb vezetést a kezében tartotta. Dzsajháni leírásából tudjuk, hogy a honfoglalás előtt a magyaroknak két fejedelme volt, az egyik a ténylegesen uralkodó hadvezér, a másik pedig egy névleges hatalommal rendelkező főfejedelem. Ez valamelyest hasonlít a kazár birodalom kettős királyságához, de távolról sem olyan szélsőségesen merev a fővezér és a szakrális főkirály funkcióinak elkülönülése, mint a kazároknál. Bíborbanszületett Konstantín Bulcsú harka és Tormás herceg elmondása alapján leírja, hogy a honfoglalás előtt a magyarok első fejedelme a nemes származású Levéd (Levedi) volt, a második fejedelmük pedig Álmos, aki vitézségéről ismert fiát, Árpádot ajánlotta maga helyett fővezérnek.
A honfoglalást közvetlenül megelőzően Bölcs Leó követe az Al-Dunánál Árpáddal és Kurszánnal tárgyalt. A kutatókban felmerült a kérdés: ki azonosítható a mindenható fővezérrel, Árpád vagy Kurszán? Én úgy gondolom, hogy Árpád tartotta a kezében a főhatalmat, s az ő érdeme volt a Kárpát-medence elfoglalása. Hogy a többi vezérnek milyen szerepe volt ebben, nem tudjuk. Valószínűnek tartom, hogy a kabarok és székelyek fölötti uralom Árpád fiait illette, s ezáltal Árpád még nagyobb katonai erőt tudott összpontosítani arra, hogy hatalmát a többi vezér felett megszilárdítsa.
A magyar krónikák nem őrizték meg a 10. század hazai eseményeinek, a belső harcoknak a történetét, csupán az Árpádtól Szent Istvánig vezető leszármazást közölték: Árpád fia Zolta, Zolta fia Taksony, Taksony fia Géza és Géza fia Szent István a sorrend. A krónikaírók e leszármazásból arra következtettek, hogy az apát a fia követte az uralomban, s a felsoroltak voltak a magyarok fejedelmei. Bíborbanszületett Konstantín viszont nemcsak hogy Leventét tartja Árpád legidősebb fiának, de még négy fiút említ, s közülük a legfiatalabb Zolta. A nomád uralmi viszonyok ismeretében valószínűtlen, hogy egy fejedelem öt fia közül közvetlenül a legfiatalabb következzen utána a fejedelemségben, hiszen ott szenioriátus uralkodott, azaz a fejedelmet a legidősebb, uralkodásra érett családtag, öcs, unokaöcs követte. Én abból, hogy Árpád két fő szállásterületén egyetlenegy fia szálláshelyének az emléke sem maradt fenn, arra következtetek, hogy Árpádot nem fiai követték a fejedelemségben, hanem Árpád unokaöccse, Szabolcs, akit a krónikák „második vezér”-nek tartanak, s aki Árpád Fehérvár körüli szálláshelyét is örökölte. Íj források előkerülése azonban még a 10. századi fejedelem-névsort is módosíthatja. Fajsz fejedelemről pl. csak azóta van tudomásunk, mióta közzétették Bíborbanszületett Konstantín munkáját. Az ő idejében, 950 körül élt egy olyan fejedelem, akiről a magyar krónikák nem is tudnak.
– Van-e remény arra, hogy a vitás kérdések megoldódnak?
– A történelemben, mint más tudományokban sincsenek végleges eredmények, mert minden megállapítás új kérdéseket szül. E kérdésben a továbbhaladás útját a következőkben jelölném meg: először is minden forrásadat összegyűjtése. Másodszor a rendelkezésünkre álló írott adatok – melyeket latin, görög, szláv és arab, illetve perzsa nyelven írtak, melyekhez a jövőben talán rovásírásos feliratok is fognak járulni – pontos elemzése. E tekintetben szükséges az író egész stíluskészségének a vizsgálata, hiszen minden író egyéni kifejezésekkel, fordulatokkal él. Harmadszor igen fontos azt megállapítani, hogy az eseményeket elbeszélő szerző pártos volt-e vagy pártatlan, elfogult volt-e vagy közömbös a leírt események tekintetében. Negyedszer, és ezt gyakran elmulasztják a kérdés vizsgálói, elengedhetetlen a történeti adat behelyezése keletkezésének korába és körülményei közé. Így pl. mindig szem előtt kell tartani, hogy hány év választotta el a feljegyzőt a leírt eseménytől, de azt is, hogy a térben milyen távolság volt a helyszín és a feljegyző között, mert a korai középkorban nem volt posta, nem voltak távirati irodák, sem rádió, sem televízió, és a távoli eseményekről csak kósza hírek jutottak el az íróhoz. Gondoljunk csak vissza, hogy a mongol kori utazónak, Plano Carpininek milyen elképzelései voltak Szibéria népeiről, s hogy ábrázolta ezeket a 12. századi világkép! Egyszeműek, meg a virágok illatából élő ormányos csodalények!
Befejezésképpen azt mondhatnám, hogyha a szerzők és az őket körülvevő világ gondolkodásmódját, mentalitását ismerjük, igazabban tudjuk értékelni szavaikat.