nyomtat

megoszt

Erdély a Históriában
BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)

Benkő Elek

A székely rovásírás

A legújabb kutatások

 

A székelyek eredete, ill. korai történelmük és kultúrájuk vitás kérdése a történettudománynak és érzékeny pontja a magyar történelmi közgondolkodásnak. A történettudomány a forráshiányok miatt évszázadok óta kénytelen volt szinte rejtélyként kezelni e kérdéskört. A történelmi Magyarország szétesése után a Kárpát-medence keleti peremén élő székelyek makacsul tartották a maguk magyarságát. Fenyegetettségük és nemzeti identitásuk megőrzése mintegy a magyarság nemzeti megmaradásának egyik szimbólumává lett. Most újabb források kerültek elő Erdélyben, amelyek bizonyítják, hogy a székely rovásírás ősi volta nem pusztán a 15. századi humanisták által kigondolt legenda.

A székelyek középkori rovásírásáról meglehetősen kevés forrásadattal és írásos emlékkel rendelkezünk. Ennek sajnálatos következményeként ma még nincs egyértelmű képünk arról, hogy mikor és milyen történeti körülmények között alakult ki az írásbeliségnek ez a sajátos megjelenési formája.

A kutatás egy meghatározó vonulata egyetért abban, hogy a székely rovásbetűk nagyobb részben türk, kisebb mértékben pedig görög és glagolita (a cirill írásmódot megelőző ószláv írás) eredetűek. Viszont maga a székely ábécé és írás kialakulása hosszabb ideig tató belső fejlődés eredménye lehetett, és ez a fejlődés végbemehetett akár még a Fekete-tenger vidékén (a középkori forrásokban emlegetett Szkítiában), akár később, már a Kárpát-medencében.

E szolid és tudományos alappal rendelkező nézet mellett nem kevés újabb keletű „kutatási eredmény” is napvilágot látott, melyek a rovásírás problematikáját a „sumér-magyar rokonság” elméletének segítségével óhajtják megoldani. Ezek az „ősi magyar rovásírás” eredetét a föníciai és mezopotámiai írásokig igyekeznek visszavezetni. És amikor így tesznek, ugyanakkor látványos önellentmondásba is keverednek, hiszen azt állítják, hogy a magyarság több ezer éves belső fejlődéssel kialakult rovásírása és annak előzményei révén az írás kialakulásának egyik legősibb bölcsője a Kárpát-medence. E – szerintünk – zagyvaságokkal szemben a valóban tudományos kutatás újabb eredményeket tud felmutatni.

Íj rovásfeliratok a Székelyföldön

A székely rovásírás kutatásában fordulópontot jelenthet, hogy az utóbbi évtized folyamán számos új rovásemlék került elő. Ezek között igen jelentős és korai feliratokat is találunk. A székelyföldi templomok, műemlékek helyreállítási munkálatai során derült fény arra, hová tűntek a rovásírás emlékei. Ezekről ugyanis tudták, hogy a középkor egy korai szakaszában mindenképpen létezniük kellett, ám az eddig felfedezett nyelvemlékek viszonylag későiek voltak. Ezért az a nézet vert gyökeret, hogy a legrégebbi rovásírásos feliratokat nyilván fára, rovásbotra vésték, és ezek az évszázadok során teljesen elpusztultak. Azt a jelenséget, hogy a humanizmus korából ismét felfedezhető a most már kőbe vésett, téglába karcolt vagy falképre festett rovásírás, úgy magyarázták, hogy ezt a régi székely rovásábécé újrafelfedezésével Mátyás király korának humanistái támasztották fel és terjesztették el.

A legújabban előkerült feliratok betömik azt az időhézagot, amely a kutatók számára eleddig megnehezítette a középkori székely rovásírás folyamatos meglétének bizonyítását. Kiderült ugyanis, hogy a Mátyás-kori humanizmust egy-két évszázaddal megelőző emlékek is léteznek. Ilyen emlék a homoródkarácsonyfalvi felirat. Egy ottani templom helyreállítási munkálatai közben derült ki, hogy a már korábban is ismert, de megnyugtatóan máig sem értelmezett rovásfelirat az épület egyik béllettöredékén sokkal régebbi, mint azt eddig feltételezték. A feliratos kő ugyanis az 1496-ra keltezhető késő gótikus templomtoronyba épült be, mégpedig úgy, hogy a betűk „fejjel lefelé” néztek. Érthető, hogy a kutatók is ez idő tájra datálták az írást. Mostanra viszont nyilvánvalóvá vált, hogy a béllettöredék eredetileg egy elbontott román kori kapu része volt, és csak a templom átépítésekor került a toronyba. Következésképp valamikor a 13. század körül véshették bele a rovásírásos feliratot.

Korban hasonló lehetett ehhez az a felirat, amely 1994-ben került elő a közeli Vargyas lebontott középkori temploma helyén. A betűket egy archaikus formájú, 13-14. századi keresztelőmedence peremére vésték. A felirat valószínű olvasata: M«MDSU»iH«MDSU»áLyJ: «MDSU»iRT«MDSU»ánK«MDSU»öV«MDSU»eT.

1993 és 1995 között került elő a székelydályai református templom monumentális külső felirata. A 9 m hosszan elnyúló és 9-22 cm magas betűkből álló sort a templomhajó középkori vakolatába karcolták. A hosszú és több helyen sérült felirat megfejtése a jövő feladata lesz. Felfedezése arra inti a restaurálókat, hogy a középkori vakolatrétegek még akkor is rejthetnek érdekességeket, ha rajtuk nincsen festmény. A felirat keletkezését talán 1400 körülre tehetjük, ugyanis ekkor történt meg az épület renoválása és a hajó külső és belső oldalainak falfestményekkel való díszítése.

A homoródkarácsonyfalvi, vargyasi és székelydályai feliratok tekinthetők a középkori székely rovásírás ma ismert legkorábbi emlékeinek. Figyelemre méltó, hogy mindhárom középkori templomhoz kötődik. Semmi sem utal tehát arra, hogy létrehozói – köztük valószínűleg írástudó papok – a rovásírást holmi pogány kori, az egyház által tiltandó hagyománynak tekintették volna. Másik fontos tanulságuk, hogy ezek a korai emlékek nem ölelik fel a középkori Székelyföld egészét, hanem Udvarhelyszék területén, mintegy 30 km átmérőjű foltban sűrűsödnek. Ehhez a vidékhez kapcsolódik a későbbi rovásemlékek zöme is.

A telegdi székelyek és a rovásírás

Székelyudvarhely környékén, tehát azon a vidéken, ahol a legkorábbi és a legtöbb rovásfelirat eddig előkerült, az Árpád-kor óta a telegdi székelyek éltek. Nevüket a Bihar megyei (Mező)telegdhez kapcsolják a kutatók, és egyéb történeti adatok alapján úgy gondolják, hogy mielőtt a későbbi Udvarhely-szék környékét megszállták volna, Bihar megye területén, a Sebes-Körös völgyében éltek. Az Udvarhely-széken feltűnően gyakori középkori rovásfeliratok azt sejtetik, hogy a telegdi székelyeknél a rovásírás használata régebben alakult ki és mindig is gyakoribb volt, mint a székelység többi részénél. Valószínű ennek alapján, hogy ők még valamelyik korábbi szálláshelyükön ismerkedhettek meg azokkal az írásokkal, amelyekből írástudóik a „székely írást” létrehozták. Jelesül a türk rovásírás kelet-európai változatáról, a görögről és a horvátok glagolita írásáról lehetett szó. A „székely írást” azután – mint láthattuk – a 13–14. századtól a későbbről is ismert formában használták.

 

Rovásírás a késő középkorban

A 15. század végétől vagy a 16. század elejétől a rovásírás bizonyíthatóan elterjedt csaknem az egész Székelyföldön. Ám a rovásírás „udvarhely-széki hagyománya” továbbra is kimutatható. Jól ismert ugyanis, hogy a 17. században közkézen forgó rovásábécék döntő többsége Telegdi János 1598-ban elkészült kéziratos tankönyvére alapult. Sajnos erről az illusztris szerzőről könyve megírásának puszta tényén kívül semmit sem tudunk.

A közelmúltban számos rovásemlék került napfényre a 15-16. századból. Ezek közül megemlékezhetünk a rövid orbai-széki gelencei feliratról (“Pál pap”), a sepsi-széki kilyéni és a kézdi-széki dálnoki emlékekről. A régóta ismert leletek közül ki kell emelni azt az 1501-ből származó írást, amely csak másolatban maradt ránk Csíkszentmiklósról vagy más feljegyzések szerint Csíkszentmihályról.

 

A székely rovásírás és a csíki ferencesek

A rovásírás 16-17. századi emlékei kapcsán már régóta hangsúlyozza a kutatás, hogy e kései betűsorok terjedése és átvétele, velük rövid rovásírásos bejegyzések készítése jellegzetesen értelmiségi foglalatosság volt. Gyakran alkalmazták ezt az írásfajtát titkosírás gyanánt. Így írta le például Szamosközi István Báthori Zsigmondot és Rudolf császárt gyalázó sorait. Mások számára a rovásírás a régi kort idéző kuriózumként vált érdekessé, amit Miskolci-Csulyak István református esperes és Csulai György erdélyi püspök példája bizonyít.

A legutóbbi idők adatgyűjtése derített fényt arra, hogy a régi székely írásos emlékek fenntartásában mekkora érdemeket szereztek a csíksomlyói ferences kolostor szerzetesei. A szálak még a 15. század második feléig vagy a 16. század elejéig nyúlnak vissza, amikor a székely rovásírás máig ismert leghosszabb, egyben legrejtélyesebb emléke, egy botra rótt rovásnaptár (az úgynevezett „bolognai rovásemlék”) készült. Ezzel a rovásbottal az azt lemásoló Marsigli olasz hadmérnök a gyergyó-széki Szárhegy ferences kolostorában találkozott. Itt Kájoni János (1629-1687) hagyatékának részét képezte. (Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy a naptár lemásolásakor, 1690-ben Marsigli nagy segítségére volt egy olyan helybéli, aki még ismerte a rovásbetűket. Valószínűleg a szárhegyi kolostor egyik szerzetese volt az illető.)

Kájoni Jánosról tudjuk, hogy váltakozva volt házfőnök a 17. század derekán alapított szárhegyi, illetőleg az 1444 körül alapíthatott csíksomlyói klastromban. A régi rovásnaptárt minden bizonnyal ez utóbbiban találta. Érdeklődése a rovásírás iránt nyilvánvaló volt. 1991-ben előkerült a csíksomlyói ferences kolostor régi könyvtárának egyik 16. századi nyomtatványából az az 1627-ben oda bejegyzett ábécé, amelyet Kájoni is ismerhetett. A Küküllő megyéből származó, így nem székely eredetű Bonyhai Móga Mihály volt az, aki siménfalvi, udvarhelyszéki tartózkodása idején ismerte meg a rovásábécét, és 1627 és 1629 között az említett könyvbe több rovásírásos bejegyzést tett. Ezek közül a legelsők tartalmazták az ábécét és a hozzá fűzött magyarázatot. A magyarázat művelődéstörténeti szempontból rendkívül érdekes: „ez az regj szitiay (!) magjarok Alphabetuma kit az olozokert el hattak az magjarok maga ez volna eostol marattiok 1627 In festo S. Georgi militis michael Bonihay possessor huius libri.” Bonyhai egy másik, 1629-ből származó glosszája alatt „Szekel bötwuel ualo irasok” találhatók, melyek mellé szerzőjük ezt írta: „Bal kézre olvasd ezt óluaso mint az sido irast.” Kájoni János 1673-ban lemásolt ábécéje, amely a már említett Telegdi János-féle tankönyv mellett a rovásírás másik jeles forrása volt, valószínűleg merített ezekből a glosszákból.

A polihisztor Kájoni érdeklődése a rovásírás iránt még halála után évtizedekkel is közismert volt. A 18. század derekán Horváth Benedek piarista tanár egy nagyobb értekezést szándékozott írni a székely rovásírásról. Ezért a szárhegyi kolostorba utazott, és ott Kájoni kéziratos teológiai művéből kimásolta az abban látható két ábécét.

A székely rovásírásra felfigyelő ferences barátok sorát Losteiner Leonárd csíksomlyói szerzetessel zárjuk. Ő 1777-ben foglalta össze a rovásírással kapcsolatos tudnivalókat, kiemelve, hogy leírását az utódoknak szánta segítségül a majdan előkerülő hasonló feliratok megfejtéséhez.