nyomtat

megoszt

Erdély a Históriában
BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)
Szász Zoltán

Szász Zoltán

Székelyek, szászok, románok a középkorban

Székelyek

A székely köztudatban erősen tartotta magát az a hagyomány, hogy ők Attila hunjainak, „Csaba királyfi népének” utódai. Az 1896. évi millenniumkor voltak köztük olyanok, akik nem akartak részt venni az ünnepségeken, mondván, hogy az ő honfoglalásuk ezredik évét néhány századdal korábban kellett volna megünnepelni.

Az írott források között már Anonymus Gestájában felbukkan a gondolat, Kézai Simon 13. századi krónikája pedig arról beszél, hogy a hun birodalom összeomlásakor 3000 hun visszahúzódott „Csigla mezeire”, s a magyarok bejövetele után telepítik őket a „hegyekbe”, ahol a románok mellett élnek. A hun eredet legendája – melyet századokon át az egész magyarság eredetére is érvényesnek tekintettek – a székelyek vonatkozásában a tudományos történetírás kialakulása után is tartotta magát. A múlt század második felétől kidolgozott székely eredetteóriák igen változatosak. A hun-székely kontinuitás teóriáját szétromboló Hunfalvy Pál szerint egyszerűen magyarok, Pauler szerint bolgár-türk néptöredék, Karácsonyi szerint magyarok vagy elmagyarosodott gepidák, Erdélyi László a honfoglalás előtt a magyarokkal együttélő népnek tartja, Németh Gyula avar, kabar eredetű népet sejtett bennük, Hóman Bálint pedig a magyarral rokon törzset, mely a 10. század után került Erdélybe. Egyes román teoretikusok a székelyek román származását beszélték, az óvatosabbak úgy finomították ezt, hogy a mai székelyek „többsége elnemzetietlenedett román”.

Mai történetírásunk arra hajlik, hogy a volgai bolgár-türk (eszkil) eredet a valószínű, a magyarokhoz csatlakozó nép a honfoglalást megelőző 894. évi csatározások során maradt a Kárpát-medencében a Körösök vidékén. Későbbi belharcok következtében telepítették egy részüket a nyugati határvidékre, ahol a 13. századig laktak, míg a zöm talán még Szent István idején került a Maros-Küküllő vonaltól délre.

A mai Székelyföldre már a középkori királyok tudatos telepítéspolitikája juttatta őket. Mint határvédő népet, a 13. század elején telepítették át, részben azért, hogy a behívott szászok a későbbi Királyföldön egymagukban, zárt tömböt alkothassanak.

A középkorban kialakult kiváltságaik szerint adót nem fizettek, de a királynak járó alkalmi „ökörajándék” (az állomány 1/6 része) a királyi katonaság táplálását szolgálta. Vagyonuk függvényében állítottak lovas vagy gyalogos katonát. A 15. századtól a differenciálódás nyomán alakult ki a főemberek (primores), a lófők (primipilus) és a gyalogok (pixidarius) rétege, de jogilag mindezek egyenlőnek számítottak. Az ún. székely szabadság fontos eleme volt, hogy egyedül a székely ispán volt kinevezett tisztviselő, a többi tisztségeket választás útján töltötték be. Közigazgatási egységük a „szék” volt – három ilyennek az egybeolvadásából született Háromszék –, élén a királybíróval, székbíróval és a kapitánnyal. A törzsi-katonai eredetű székely birtokjog szerint a vagyon minden körülmények között a nemzetségé kellett hogy maradjon, elvben még hűtlenség és fővesztés esetén sem háramlott a koronára.

A társadalmi differenciálódás a középkor végén bomlasztani kezdte a régi rendet. A közrendű székelyeket elzárják a tisztségektől. Azok az előkelők, akik külön nemesi rangra emelkednek, vagyont halmoznak, másokat jobbágyi sorba taszítanak. Egészében azonban a székelyek megőrzik különállásukat, 1437-től külön rendi nemzetnek számítanak a magyar nemesség és a szászok mellett – s a későbbiekben is hűségesen szolgálják azokat az uralkodókat, akik hajlandók fenntartani a székely szabadságot. A 16. századtól jelentős részük került jobbágysorba. Mária Terézia idején egy részüket a határőrségbe szervezték (1762-64), ami véres konfliktushoz vezetett (madéfalvi veszedelem), s sokan elmenekültek Bukovinába. Az 1848. évi jobbágyfelszabadítással rendi különállásuk megszűnt. A szabadságharc idején a székelyek felkelése megakadályozta, hogy a Habsbrug ellenforradalom az új magyar államot két oldalról megtámadhassa és a forradalmat rövid úton felszámolja.

Az 1867. évi kiegyezés után megnövekedett az érdeklődés a Székelyföld iránt. A parlamenti pártok vetélkedni kezdtek e színmagyar terület választóinak megnyeréséért. Nagyobb súllyal esett latba a székelyek anyagi gondjainak felismerése. Kezdetben kisebb társadalmi nekibuzdulásokkal véltek segíteni – például székely kocsisokat, cselédlányokat irányítani a fővárosba –, az EMKE pedig megpróbálta az ottani iskolaügyet felkarolni, a kisipar védelmét előmozdítani. Székely társaságok szerveződtek. Amint aztán a századvégre a tiszta gazdasági liberalizmusba vetett hit meggyengült, s az államháztartás is kezdett egyensúlyba jutni, megkezdődött az ún. székely akciók sora. 1895-ben megindult a székely vasutak kiépítése, ottani fiatalokat vittek a gyárakba ipart tanulni, de az ifjak – helyi gyárak hiányában – elvesztek a Székelyföld számára.

1902-ben a kormányzat és az ellenzék közös rendezésében megtartott tusnádfürdői Székely Kongresszus drámai kórképet festett a Székelyföld gazdasági viszonyairól. Az állattenyésztés hanyatlik – pedig ez volt a fő jövedelmi forrás; a földművelés alacsony szintű, szinte ráfizetéses; az erdőkből kevés a haszon, a kisipar és háziipar az 1886. évi „román vámháború” óta stagnál; gyáripar nincs, a bányászat gyermekcipőben jár; kevés a vasút, ipari és mezőgazdasági iskola alig van; a kivándorlás katasztrofális méretű. E kép a valóságosnál sötétebb volt, főként azért, hogy a társadalom lekiismeretét felébresszék, s a kormányt aktív közbelépésre ösztönözzék.

1902-ben a Földművelésügyi Minisztérium a négy megye fejlesztésére segélyakciót indított. Gazdaköröket, szövetkezeteket alapítottak, tanfolyamokat, szakkirándulásokat szerveztek a földművelési kultúra javítására. A legtöbb hasznot a jobb vetőmag, oltványok, tenyészállatok (marhák, disznók, juhok, baromfik), mezőgazdasági gépek kiosztása, illetve kedvező áron történő eladása jelentette vagy a legelők segélyezéssel történő rendbehozatala – mind olyan dolgok, amelyeknek már megértek a feltételei. Az akció látványos eredményt sehol sem hozott, de megalapozott fejlesztés volt, s némileg pótolta azokat a szervezeti kereteket, amelyekre a székely falvak társadal~mának szüksége volt, de amelyeket érdekeinek képviseletére egymagában nem tudott kitermelni.

A „székely akció” a további vasútépítésekkel, néhány üzemalapítással, még inkább a fakitermelés újabb fellendülésével, a hitelviszonyok szerény javulásával – tehát az ország általános fejlődésével együtt – némileg csökkentette a székelység gazdasági-társadalmi gondjait, megoldást azonban nem hozott.

Szászok

II. Géza király (1141-1162) a Dél-Erdélyt fenyegető beütésekkel szemben a határvédelem megerősítésére telepítette be a vagyontalanná vált Rajna-Mosel vidéki lovagokat és elszegényedett parasztokat, s az Olt mentén, részben a székelyek továbbtelepítésével adományozott nekik ún. puszta földeket. A 13. század elején újabb bevándorlók érkeztek Beszterce környékére. II. András uralkodása alatt történt kísérlet a Német Lovagrend barcasági betelepítésére is, ez azonban a király és a lovagrend konfliktusai miatt elűzetésükkel végződött, rövid jelenlétük mégis hatással volt a szászokra is. Az 1124. évi Andreanum az általuk lakott vidéket szász közös tulajdonnak minősítette, idegenek közéjük telepítésétől eltekintett, s azok kollektíven fizettek adót, s 500 katonát állítottak.

Az eredetileg földműves népesség egyes falvaiból alakultak ki a 13. század végétől a szász városok. A folyamatot megkönnyítette az is, hogy a szászok régi vezetői, a gerébek nem voltak földesurai az általuk vezetetteknek: feudális szolgáltatást nem követelhettek, így az átalakulási folyamatoknak nem váltak gátlóivá. Így fokozatosan egy olyan korai „polgárosodott” társadalom alakult ki, amelyben nem volt ugyan valóságos jogegyenlőség, de egészében nem ismerte a nemesi-jobbágyi polarizálódást, inkább polgári-paraszti világ volt.

A 14. században alakultak ki a szász „székek”, mint igazságszolgáltatási egységek, melyek élén a kinevezett királybíró állt. Mátyás király alatt épült ki a teljes önkormányzat, amikor egyfelől megkapták a királybíró megválasztásának jogát, másfelől a korábbi kiváltságokat minden szász területre kiterjesztették. Így az egész szász nép egy közigazgatási-politikai egységet alkotott, melynek élén a szász gróf (a szebeni polgármester) állott.

A régi Erdélyben a magyarok és székelyek mellett a szászok alkották a harmadik rendi nációt. A 16. század közepén többségük elfogadta a lutheri reformációt.

A feudalizmus utolsó századainak nagy demográfiai változásai átalakították a Szászföld etnikai szerkezetét is. A 19. században már magyarok és románok nagyobb számban éltek velük együtt, s idővel a románok egyenesen számbeli többségre tettek szert. A polgári nemzetté válás folyamatában megerősödött a szászok német népiségtudata. 1848-49 viharaiban a szászok zöme a Habsburgok mellett foglalt állást, egy német jellegű monarchiában remélvén biztosítottnak etnikai állományának, kultúrájának és öröklötten kiemelt politikai súlyának megőrzését.

Az eredetileg modern, majd idővel megkövesedő szász autonómiát végérvényesen 1876-ban a dualista magyar állam számolta fel.

Románok

A középkor kezdetén a történeti Erdély erdős, igen gyéren lakott terület volt, amelyre az oklevelekből kikövetkeztethetően valamikor 1200 körül érkeztek a Balkán felől a románok.

A tatárjárás előtt Hátszeg és Fogaras vidékén találkozunk velük, ahol a jelek szerint a királyi határőrszervezetbe különállóan tagozódtak be, s mint harcias pásztornép a korabeli államhatalom számára is értékes gazdasági és főként katonai elemet alkottak. Bevándorlásuk az Erdélyt különösen erősen pusztító tatárjárás után (1241) élénkült meg. A királyi hatalom mint „királyi népeket” szervezi őket a Déli-Kárpátokban, de telepített a 13. században megerősödő nagybirtokosság is. A 13-14. században eljutnak Biharba, a határokon nyájaikat szabadon áthajtó pásztorok egy része megtelepült a Mezőségben. Számbeli nagyságukról pontos adatokkal nem rendelkezünk, de némi tájékozódásul szolgálhat, hogy az utolsó Árpád-házi uralkodó, II. András (1290-1301) megpróbálta visszaállítani a király egyedüli telepítési jogát: 1293-ban elrendeli, hogy minden magánbirtokon élő román gyűjtessék össze egyetlen dél-erdélyi uradalomba, s a 13. századtól tíz állandó román településről tudunk. A magántelepítések folyamata azonban nem volt megállítható. Fogarasban és Hátszegben a románok – a székelyekhez hasonlóan – privilegizált határőrök maradtak; Károly Róbert (1308-1340) Máramarosban szervez románokból uradalmakat, s románokat találunk a 14. század közepén Temes, Krassó megyében és a Szörénységben, a századvégen már 250 román faluról van adatunk. A 13. században a románok is – a székelyekhez, szászokhoz némileg hasonlóan – közösségeknek számítottak. A kenézségek alsó fokú jogszolgáltatási egységekként működtek.

Az újonnan alapított erdélyi román határvédelmi alakulatok átnyúltak a Kárpátok déli oldalára is, vezetőik, a több kenézség felett rendelkező vajdák egyben királyi hivatalnokok voltak. Az 1270-es években megkezdődik e vajdák önállósodási kísérleteinek sorozata, következményeként annak, hogy a Kárpátoktól délre is megerősödnek a társadalom helyi feudális szervező erői, s egyidejűleg meggyengül a magyar király ezidáig nemcsak formális fennhatósága. Ezekből az önállósodási kísérletekből született meg a 14. század elején az önálló havasalföldi, második felében a moldvai állam.

Az erdélyi román települések vezetői, a katonáskodó kenézek többsége kiváltságokat szerezve, valóságos felső réteggé emelkedett. Zömük később katolizált, beolvadt a magyar népességbe. Olyan nagynevű családok kerültek ki közülük, mint a Jósikák, Kendefiek, Majláthok, vagy mint a legismertebb: a Hunyadiak.