BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)
Trócsányi Zsolt
Három nép, három nemzet, négy vallás
A 16-17. századi Erdély mind etnikailag, mind a nagyobb népcsoportok jogállását, mind a felekezeteket tekintve tarka képet mutat.
A „három nép” és a „három nemzet” fogalmak köztudottan nem fedik egymást. Erdélynek három alapvető etnikuma volt: a magyar, a román és a német (szász). A korabeli fogalmak szerinti, jogállást is jelentő három „nemzet” a magyar etnikum két eltérő jogállású csoportjából (székelyek és magyarok), valamint a szászokból állt. A román nép fiai ezekbe a natiókba tagolódtak, jogállásuk szerint.
Népek
Az etnikumok elhelyezkedése a fejedelmi kor elején vázlatosan a következő:
A magyarság (a székelyeket is ideértve) lakja Erdélyt valamint a Partium sík területeit és dombvidékeit (a Székelyföldön a hegyes területeket is).
A szászok letelepedési területe egyrészt Dél-Erdélynek a Nagy-Küküllő, a Székelyföld és az Olt közötti része – nyugat-északnyugati határa a Maros Fehér megyei szakaszát keleten-délkeleten kísérő hegyvonulatok és Szászvárosszék nyugati széle –, másrészt északon a Beszterce-vidék. Ehhez, a Királyföld néven ismert külön jogállású területhez körös körül szórványok is csatlakoznak: Küküllő megye jobbágysorba jutott falvai és Fehér megyei jobbágyfalvak (Vingárt-Weingartskirchen, Sorostély-Schornstein stb.). Beszterce-vidéknek is számos szórványa van a Mezőségben (Szászrégen, Teke, Dedrád, Petele stb.). Hogy a kép még tarkább legyen: az erdélyi Fehér megye keleti részét jó féltucatnyi apró darabra szakítják a közéjük települő szászok. Ezek az apró enklávék csak részben olvadnak be a szászságba.
A román települések – 12. század végi feltűnésüktől kezdve – hegyvidékiek (Hunyad megye, az Érchegység, a világosi uradalom hegyvidéki része, Máramaros, a Radna völgye). A 16-17. században azonban már a mezőségi területeken is gyakran találkozunk velük. A háborús zavarokban – egészükben vagy részben – falvak maradnak pusztán, s a jobbágyfalvakban a földesúr, a szabad szász helységekben a község papja vagy maga a község fogadja szívesen a betelepülőket: földesúri szolgáltatásokat kap tőlük vagy tizedet, részt vállalnak a helység adójából és más közterheiből. Művelhető szántóterület vagy kiirtható erdő és bozótos akadt számukra. De megjelennek városok külvárosaiban is (Brassó).
Milyen lehetett a három etnikum aránya a fejedelmi korban? Nagyon óvatosnak kell lenni a válasszal, hiszen megbízható összeírásaink nincsenek e korból. Az első olyan adat, amely valami számszerűt mond erről, Vasile Lupunak, Moldva nagy tehetségű, de nem egyértelmű emlékezetű fejedelmének egy 1650 táján a Portához írt levele. Azt írja, hogy Erdély népességének több mint egyharmada román. Számítsunk le ebből némi propagandasztikus túlzást, s tegyük 20-30%-ra a románok számarányát Erdélyben 1650-ben. Vasile Lupu információi nyilván a moldvai ortodoxia erdélyi kapcsolataiból származtak. A következő elfogadható adat egy kormányhatósági becslés, amely 1713-1714 tájáról való. Eszerint Erdély népességének 47%-a magyar, 19%-a szász és 34%-a román. Az eltérés csak annyi, amennyi a háborús pusztulásokkal (1657-1662, a törökellenes felszabadító háború, Thököly 1690. évi beütése, a Rákó~czi-szabadságharc) és a folyamatos román betelepedéssel magyarázható.
„Nemzetek”
Csak részben azonos a három „nemzet” (natio) – mint mondtuk – a három etnikummal. A magyar etnikum két nemzetet alkot: a Mohács előtti korból külön jogállást öröklő székelyeket és a magyarországi rendekkel azonos jogállású magyarokat. Külön jogállással bír az erdélyi szászság. A három natio rendjei 1437-ben, a felkelt parasztok elleni védekezés során unióra léptek egymással; az unió ettől kezdve egészen 1848-ig az erdélyi rendiség egyik alapja. A fejedelmi korban, kritikus helyzetekben, sorozatosan bástyázzák körül újabb és újabb törvényekkel. A 17. század közepén már az unió-eskü megsértése az uralkodó vagy az állam biztonságának megsértésével egyenrangú bűncselekménynek számít; büntetése – mint hűtlenségé – halál.
Nincs külön jogállása az erdélyi románoknak. Ha a 17. századi erdélyi törvények az akkor használatos szóval „oláhokat”, „oláh nemzetet” emlegetnek, akkor vagy vlach jogú pásztorelemekről van szó, vagy görög hitűekről, tehát felekezetről. Ezek a vlach pásztorok megtalálhatók Sziléziában éppúgy, mint Felső-Magyarország hegyeiben, illetve Erdélyben vagy éppen az Adria mellékén. Nincs szó egységes etnikumról, a pásztorkodó életformával kapcsolatos speciális jogállásuk, szolgáltatásaik stb. különböztetik meg őket másoktól. Több is, kevesebb is ez a népcsoport az erdélyi román etnikumnál, hisz a sziléziai vlach nyilván nem román – ugyanakkor azonban a már letelepedett, jobbára földművelő erdélyi román paraszt nem a pásztorjog, a vlach jog szerint él. Az erdélyi román etnikum tagjai tehát nem román etnikumuk alapján, hanem rendi jogállásuk szerint tagolódtak bele az egyes natiókba. A nemesek a más etnikumú nemesek közé, hogy esetleg olyan magasra jussanak, mint a román etnikumból származó fejedelem, Barcsai Ákos, akit ellenfelei „der grober Wallach”-nak (azaz „durva oláh”-nak) titulálnak. (Mellesleg ez a „grober Wallach” volt az, aki mint az országgyűlés elnöke, koncertet rögtönöztetett a helybeli kántorral az országgyűlés ülésének szünetében az üléstermül szolgáló templom orgonáján... Azt is tudjuk róla, hogy más tanácsurakkal együtt ő is forgatta Machiavelli Il Principe-jét.) De más román származású személyeket is találunk az erdélyi fejedelmi kor vezetői között. A román szabad rendűek is (várakban szolgáló puskások stb.) egyenrangúak voltak a más etnikumú szabad rendűekkel. Az erdélyi jobbágy terheit nemcsak a fejedelmi korban, hanem még a 19. század első felében is helyi körülmények szabták meg és tették végtelen tarkaságúvá, nem pedig az etnikum különbözősége. A románság „negyedik nemzet”-ként való elismerése már a 18. században induló román nemzeti mozgalom követelése.
Vallások
A négy „bevett”, tehát törvényesen elismert vallás (receptae religiones) rendszere a 16. század második felében alakult ki Erdélyben. A négy vallás szabadságát időnként szokás volt valamiféle igen korai (Erdélyben különösen korai) polgári vallási türelemnek értelmezni. Valójában nem az volt, hanem a kialakult realitások józan politikai érzékű elismerése. Az 1540 utáni erdélyi törvényhozás tiltó törvényei a reformáció első jelentkezését kísérik. Csak az 1550-es évekre terjed el a reformáció annyira, hogy 1557 júniusában kimondják a szabad vallásgyakorlat elvét. Háromnegyed év múlva ezt úgy erősítik meg, hogy a szabad vallásgyakorlat csak a katolikus és evangélikus vallás gyakorlatára vonatkozik. Az unitarizmust ekkor kifejezetten eltiltják, a református felekezetet pedig 1564 júniusában említik először törvényben. A reformáció megerősödése azonban olyan arányú, hogy 1566-ban már törvénnyel utasítják ki az országból a katolikus egyházi személyeket, a váradi káptalant pedig felszólítják a rövid időn belüli áttérésre. A katolikus vallás Báthori István alatt erősödik meg annyira, hogy 1573 májusában, Erdély történetében először, a négy vallás szabadságát lehessen törvénybe iktatni. 1573-tól a négy bevett felekezet rendszerét abban az értelemben is el kívánják zárni, hogy sorozatosan születnek törvények, s időnként drasztikus rendszabályok is az „újítók”, a reformáció szélső irányzatainak képviselői ellen. A négy „recepta religio” rendszerét azonban az 1580-as évek végén újabb csapás éri. 1586-ban meghal a Báthori-dinasztia feje, a katolikus Báthori István lengyel király. 1588-ban kitiltják Erdélyből a jezsuita rendet, amelyet a Báthoriak telepítettek be; megvonják a katolikus szerzetesrendektől azt a jogot, hogy kolostort, kollégiumot, közhelyen épült templomot birtokoljanak, s megtiltják működésüket Erdélyben. Törvénybe ekkor csak a három protestáns felekezet jogait iktatják. A rendi fellendülés évei további katolikus~ellenes rendszabályokat hoznak. Csíkban viszont, tudomásul véve a realitásokat, meghagyják, a katolikus vallás gyakorlatát, mivel ide nem hatolt be a reformáció. A négy vallás szabadságát 1595 tavaszán iktatják újra törvénybe, a rendi mozgalom 1594 nyári katasztrofális veresége, Kendi Sándor, Kovacsóczy Farkas, Báthori Boldizsár és társaik kivégeztetése után.
Erdélyben Bocskaitól (1604-1606) kezdve 1690-ig református fejedelmek uralkodnak. Ez azonban csak hegemóniai, nem kizárólagosság. A katolikus vallással szemben bizonyos korlátozások vannak érvényben. Katolikus püspöke van ugyan Erdélynek, de a 17. században nem engedik be oda. A jezsuita rendet 1607-ben újra kitiltják Erdélyből; nyilvánosan nem is működhet ott tovább. A ferencesek tevékenysége azonban (elsősorban a Székelyföldön) fennmarad. A katolikus egyház híveit azonban nem háborgatja a vallásukban senki. A nagyúri családok zavartalanul megőrzik katolikus hitüket, sőt országos méltóságokat tölthetnek be. Így például a mindvégig katolikus hiten maradó Kornis család tagjai közül Boldizsár a székelyek generálisa, Zsigmond pedig az ország generálisa (a hadsereg főparancsnoka). A kancellári tiszt viselői közül katolikus Kovacsóczy István és Mikes Mihály. Katolikus az Apafi-kor tekintélyes államférfia, Mikes Kelemen is. A közismerten hithű református Apafi fejedelmi tanácsában ott ül rajta kívül két katolikus Haller is, egyikük, János mint kincstartó. Erdély református fejedelmei józanul kezelik a katolicizmus ügyét, de azért a református felekezeté a hegemón szerep.
Az erdélyi evangélikusságot majdnem kizárólag a szászok teszik ki. Így felekezetüket kettős pajzs védi: a vallás szabad gyakorlatát biztosító törvények és a szász nemzeti privilégiumok. Helyzetük a 16-17. században az, ami a szászoké általában Erdélyben: a két nemesi natióval nem egyenrangúnak tekintett, de egyenjogú natio és felekezet; vallási jogaikban nem háborgatja őket senki. A szászok egy-két vezetője – a szászok ispánja és esetleg egy további tekintélyes személy – állandó tagja az ország legfelsőbb politikai testületének, a fejedelmi tanácsnak. Szabad polgárok, szabad vallásgyakorlattal (a feudalizmus keretei között) – így jellemezhetjük helyzetüket.
Az unitáriusok helyzete rosszabb ennél. Hivatalosan mindvégig bevett felekezet maradnak, de lassan-lassan félreszorítják őket, holott kiváló államférfiak kerülnek ki közülük. Iskoláztatásuk zavartalan, kolozsvári szellemi központjuk megmarad (ezt csak az 1710-es évek második felében veri szét az ellenreformáció), de a református hegemónia árnyékában nem kaphatnak erőre.
Ez a négy vallás rendszere. Nem zavartalan egyenrangúság, de mégis több, emberségesebb, mint a korabeli Európa reformációjának és ellenreformációjának legtöbbször türelmetlen világa.
Az ortodoxia, amelyet túlnyomó többségében az erdélyi románság képvisel, törvé~nyesen létező, de nem bevett, csak megtűrt felekezet Erdélyben. Püspöke van – időnként több is –, papsága, egyházközségei működhetnek, csak nem olyan biztos jogi alapon, mint a négy bevett felekezeté. A reformáció megkísérel behatolni közéjük – csekély eredménnyel.
Kijut viszont az adminisztratív vagy éppen erőszakos eljárásból a reformáció unitarizmuson is túlmenő ágazatainak. Ezeket már 1573-tól tilalmazták. Ennek ellenére az antitrinitarizmusnak az ótestamentumi zsidó hit elfogadása felé hajló, majd azt követő irányzata, a szombatosság, évtizedeken át jelentős Erdélyben. Az 1620-as években az akkorra már bukott politikai nagyság, Bethlen Gábor volt kancellárja, Péchi Simon a vezetőjük. Ezt a szombatosságot veri szét bírói úton I. Rákóczi György 1638-ban, hogy aztán a hit búvópatakként lappangjon a dualizmus korának vallásegyenlőségéig.
Különleges eset két további kicsiny vallási csoporté: az anabaptistáké és a zsidóké. Mindkettőt Bethlen Gábor telepítette be. Az anabaptisták csehországi németek, a német reformáció újrakeresztelő irányának hívei. Gyulafehérvár közelében, Alvincen kapnak kiváltságos telepet. Privilégiumuk védelme alatt gyakorolják vallásukat és űzik sokoldalú, fejlett ipari tevékenységüket. A zsidók Gyulafehérvárott kapnak letelepedési jogot és más kiváltságokat. Számuk mindig csekély marad, gazdasági szerepük sem vetekedhet a görögökével, vagy az 1672-ben Moldvából Erdélybe menekülő örményekével.
Ez hát a három nép, három nemzet és négy vallás Erdélye. Nem a népek és a vallások együttélésének „tündérkertje”. Nem valami irreális, csodaszerű ország ez, hanem erősen különböző jogállású népcsoportok rendezett, törvények szabályozta együttélése, bizonyos nyitottsággal a kapukon kívül maradtak felé. Annyi bizonyossággal a jogrendben, amennyit a külpolitikai körülmények és Kelet-Európa általános színvonala megengedtek. Sőt, az utóbbinál talán több is. A felekezeti realitások józan tudomásulvétele, s ennek alapján az együttélésnek a kor és régió színvonalához képest emberséges formáinak kidolgozása: ez a 16-17. század Erdélye, népek, különleges jogállású csoportjaik és felekezeteik együttélése tekintetében. Többet irreális volna várnunk.