nyomtat

megoszt

Erdély a Históriában
BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)

Trócsányi Zsolt

Erdély a Habsburg birodalomban

 

A Habsburg birodalom másodrangú európai nagyhatalom 1714, a spanyol örökösödési háború lezárta után is. Az ún. „tengeri hatalmak” – Anglia és az egyre gyengülőbb szerepet játszó, de még mindig nagyhatalom Hollandia – szövetségese, de egyben függvénye is.

Ebbe a Habsburg monarchiába integrálódik bele először 1690-ben, majd a Rákóczi szabadságharc után 1711-ben majd másfél évszázadra Erdély. A kuruc idők után visszaáll az 1690-es években kialakult kormányzati rendszer: Erdélyben az eredetileg fejedelmi tanács jogutódaként megalakult Gubernium (kormányzóság, későbbi magyar nevén főkormányszék), mint a közigazgatás és bíráskodás országos irányítója, Bécsben az erdélyi Udvari Kancellária, s legfelül a Habsburg birodalom „minisztertanácsának” erdélyi tagozata (Ministerialkonferenz in rebus Transsylvanicis). Ez az új integráció egyelőre alig kívánt mást Erdélytől, mint hogy lássa el a birodalom keleti-délkeleti előretolt hadállásának szerepét. Nem saját erejéből. A székelyeket, akiknek katonáskodási kötelezettségét a Diploma Leopoldinum (1691) még emlegeti, 1711 után lefegyverzik. Az előretolt állásban a birodalom egységes zsoldos hadereje teljesít szolgálatot. Így érthető, hogy a birodalom vezető elitjének „katonai pártja” kísérletet tesz rá az 1730-as évek elején, hogy teljes katonai uralmat hozzon létre Erdélyben. Bornemissza János erdélyi alkancellárnak nem kis erőfeszítésébe kerül, hogy megbuktassa ezt a kísérletet. Saját jól felfogott érdekében is tette – egy katonai uralom alatt álló Erdélynek ti. nem lett volna szüksége erdélyi Udvari Kancelláriára –, de egyben Erdély maradék feudális alkotmányosságát mentette meg ezzel.

Teljes katonai uralom – noha erre törekedett a birodalom vezetésében erős „katonai párt” – nem épült ki Erdélyben. De nem épült ki olyan, a haladás eszközéül szolgáló abszolutizmus sem – legalábbis az 1740-es évek végéig –, amilyet osztrák és magyar történetírók néha hajlamosak elképzelni. A birodalom legfelső kormányköreit Erdéllyel kapcsolatban egyelőre csak az érdekelte, hogy befolyjanak onnan az adók és kincstári jövedelmek. Ez az adóösszeg 1711 után 750-800 ezer Ft volt – békeévekben. Háború idején felment 1 millió fölé. Ez pedig az Apafi-kori felemelt török adónak is öt-hatszorosa volt.

Az adó biztosításán túl a Habsburgok érdeke Erdély egyfajta felekezeti „homogenizálása” is. A katolikus Habsburg kormányzat igyekszik katolikus hegemóniát kialakítani Erdélyben, ahol a négy recepta religio (bevett vallás) elve az alkotmány egyik alappillére – a gyakorlatban erős református hegemóniával – még az 1690-es években is. Elsősorban a kormányhatóságok főtisztségeit juttatja a katolikusoknak, bárhogy „jelöl” is az országgyűlés e tisztségekre. A Gubernium élére, 1711 utáni helyreállításakor egy olyan család reprezentánsa kerül Kornis Zsigmond személyében, aki korábban, a református fejedelmek alatt is hű marad katolikus hitéhez. Főtisztségek csábítása visz a rekatolizációra olyan, a későbbiekben a kormányzatban vezető szerepet játszó személyeket, mint például Pongrácz György, a szatmári béke Erdélyt illető példányának egyik aláírója. Megindult a szász vezető rétegben is a rekatolizáció; itt is a tisztségek elnyerése a legfőbb mozgatóerő. Az unitáriusokat pedig lassanként kizárják a főtisztségekből.

A katolikus homogenizálásnak egy fontos ága Erdélyben a kereszténység bizánci, keleti ágához, az ortodoxiához tartozó románok vallási uniója. A vallási unió kísérlete már az 1690-es évek végén megkezdődik. Az uniálásnál nem követelik meg a görög hitűektől vallási szertartásaik megváltoztatását, csak a pápa főségének elismerését, és amellett a keleti kereszténységet a katolicizmustól elválasztó három fő teológiai tétel feladását. Az uniáltatás politikai célja elsősorban a havasalföldi és moldvai, tehát török főség alatt élő egyházfők hatalmának megszüntetése az erdélyi görög hitűek felett. A görög hitű papságot a 17-18. század fordulóján sikerül is átvinni az új unitus (mai szavunkkal görög katolikus) egyházba, a hívek azonban tiltakoznak. A Rákóczi-szabadságharcban a vallási unió összeomlik, de 1711 után ismét felélesztik. A vallási unió kérdése akkor válik nagy súlyúvá, amikor az 1720-as évek végén Inochentie Micu-Klein kerül az unitus püspöki székébe. Inochentie Micu-Klein felemelkedését és püspökként játszott politikai szerepét elsősorban az magyarázza, hogy a Habsburg birodalom politikai elitjének bizonyos tényezői eszközt láttak benne a protestáns magyar rendek megtörésére. Az ellenreformációs irányzat ti. ki akarja erőszakolni, hogy a 17. században hozott, Habsburg- és katolikusellenesnek tekintett törvényeket töröljék Erdély törvénykönyveiből. E törvények a gyakorlatban már rég elavultak, így valójában nem vallási, hanem hatalmi harcról van szó mindkét oldalon: katolikus részről a protestáns (elsősorban református) rendeket kívánják megtörni, a protestánsok pedig Erdély egész jogrendjének megváltoztatásától tartanak. Inochentie Micu-Klein kitűnően felhasználja ezt a hátvédet: kérvények sorát nyújtja be a központi kormányhatósághoz, előbb csak egyháza jogait követelve, azután hitfelei tisztségekben való részesítését, magának guberniumi tanácsosságot. Az utolsót nem kapja meg, bárói címet azonban igen, s egyben helyet az országgyűlésen is. Érvrendszerében 1735-ben jelenik meg a dákó-román kontinuitás gondolata. 1742-ben már társadalompolitikai igénnyel is fellép: a robot heti 2 napra csökkentését sürgeti – lényegében ezzel adva példát annak a későbbi román nacionalista érvnek, amely Erdély társadalmi ellentéteit a „magyar úr-román jobbágy” ellentétre egyszerűsítené, erős elrajzolással. Utolsó nagy gesztusa 1744-ben egy olyan zsinat összehívása, amelyen már világiak is részt vesznek. A zsinat itt már egyfajta „nemzeti gyűlés” – Micu-Klein bukása árnyékában. Bukását a Habsburg- és katolikusellenesnek ítélt törvények eltörlése okozza az 1744. évi országgyűlésen. Az unitus püspökre ezután nincs már szükség a rendek sakkban tartására. Bécsbe idézik vizsgálatra, onnan Rómába menekül. Modern román nemzeti mozgalom nem alakul ki Micu-Klein tevékenysége nyomán, ennek nincsenek meg a feltételei. A vallási unió zavarai azonban magukkal hozzák az ortodox hiten maradtaknak az orosz birodalom által támogatott aktivitását.

A 18. század derekán Erdélyben is indokolttá váltak bizonyos reformok. A birodalom elsősorban pénzügyi reformokkal próbál kilábalni a sorozatos katonai vereségek – a lengyel trónöröklési háború – által láthatóvá tett bajokból. A rendek 1746-ban átgondolt tervet dolgoztak ki új adórendszerre. Volt is rá elég okuk: a régi kapuadó-rendszer elavult, az adóterheknek az egyes natiók közötti elosztása állandó viták tárgya, az adóhátrálékok vészesen nagyok. Amikorra azonban az adóreform alaprendelete elkészül (1754), már a Haugwitz-féle adóreformok sorába illeszkedik bele. Az 1574-re elkészült új adórendszer fej- és vagyonadó. A fejadó nagysága az adózó rendi jogállása szerint van kiszabva, a vagyonadó egységes, csak a Szászföldön fizetnek magasabb földadót, mivel az nem földesúri föld. Az iparosokat, kereskedőket három osztályba sorolják a jövedelemadó tekintetében aszerint, hogy forgalmasabb vagy szegényebb helységben laknak, s további három-három kategóriába jövedelmük szerint. Létrejött tehát az első abszolutisztikus adórendszer Erdélyben: bár országgyűlési tervek alapján, de végső formájában kormányhatósági főtisztviselők dolgozták ki, uralkodói rendelettel és a Mária Terézia által kiküldött királyi biztossal vezették be – ezzel gyakorlatilag feleslegessé téve az országgyűlési adómegajánlást.

Erdélynek a birodalmon belüli elhelyezkedéséből következett az erdélyi határőrség létrehozásának terve is. A határőrség – letelepített katonák vagy határszéli parasztok bizonyos szabadságok fejében katonáskodásra, elsősorban határvédelemre való kötelezettsége – szegény országok tipikus intézménye a nagy pénzekbe kerülő zsoldos katonaság pótlására. Ilyen határőrezredeket hoztak létre az 1760-as évek első felében a Székelyföldön, Naszód vidékén és a déli, nagyrészt románok lakta határvidéken. Természetesen másként reagál a határőrség közé sorozásra a szabadságát féltve őrző kisnemes vagy szabad székely, másként a jobbágyparaszt, aki számára ez sorsának mégiscsak javulását jelenti. A határőrség a székelyek többségénél állandó elégületlenség tárgya, jogainak korlátozása, míg a román határőrség erőteljes iskolarendszert köszönhet ennek az intézménynek.

Tulajdonképpen a határőrség továbbfejlesztésének egy rosszul sikerült kísérlete a kiváltó oka az 1784. évi nagy jobbágyfelkelésnek, a Horea-Closca-felkelésnek. A mélyebb okok az érchegységi parasztnép helyzetének hirtelen romlása, s az erdélyi jobbágyság helyzetének rendezetlensége voltak. (Erdélyben Mária Terézia alatt nincs úrbérrendezés, később is csak félbemaradt kísérletek történnek erre.) A felkelést az erdélyi császári katonaság viszonylag kis erőkkel leveri, még mielőtt II. József erre vonatkozó parancsa megérkeznék. Vezetőit elrettentő kegyetlenséggel kivégzik. II. József halálával, úgy látszik, Erdélyben is új korszak kezdődik. 1790 végén összeül az országgyűlés. A rendek olyan törvényalkotó tevékenységbe kezdenek, amire sem korábban, sem később nem volt példa Erdélyben: zömében konzervatív, késő feudális rendi alkotmányozás, Erdély 1780 előtti jogrendjének törvényekben való rögzítése. Ami új a rendek egy részének gondolkodásában, az az országgyűlési ún. rendszeres bizottságok (systhematica deputatiók) munkálataiban jut majd kifejezésre. Ezzel a rendi alkotmányozással függ össze Erdély Magyarországgal való uniójának követelése. Ennek értelme ekkor Magyarország és Erdély rendjei felől egyaránt a rendi alkotmányosság megerősítése, s legfeljebb másodlagosan nacionalista tendenciák.

II. Lipót az erdélyi és magyar országgyűléssel szemben defenzívába kényszerül, s ez a Habsburg defenzíva most már 1848-ig tart. Magyarország és Erdély uniójának kérdését azonban le is tudja vétetni a napirendről. Az Erdélyben is lángra lobbant magyar nemzeti mozgalmat gondolkodóba kívánta ejteni annak jelzésével, hogy nemzeti törekvései másoknak is vannak Erdélyben: erre a román nemzeti mozgalom jelentkezése adta meg a lehetőséget. Inochentie Micu-Klein politikai aktivitásának közel fél évszázadig nem volt folytatása. Az 1750-1780-as évekre azonban felnőtt az erdélyi románságban egy értelmiségi csoport (nem nagy számú, de nívós és a kor szellemi áramlataival, néha némi fáziskieséssel, de lépést tartó), amely hangot adott az erdélyi románság politikai igényeinek. Ez a csoport állt a román memorandum, a Supplex Libellus Valachorum mögött, amelyet 1791 tavaszán nyújtottak be II. Lipótnak. Legfontosabb követelése a románság negyedik nemzetkénti bevétele Erdély alkotmányába. Az uralkodó az országgyűlésnek küldi le a kérvényt – utasítsa el az.

A rendszeres bizottsági javaslatok közül értéket a modern gondolatokat tartalmazó gazdaságpolitikai munkálat, a bírói szervezet reformjának szellemes terve, a felvilágosult büntetőtörvénykönyv-javaslat, a felvilágosult abszolutizmus iskolapolitikai elveivel versenyképes oktatási tervezet képvisel. A javaslatok 1810-ig nem kerültek az országgyűlés elé. Az 1810-1811. évi országgyűlés szorgalmasan megvitatta a közigazgatási és törvénykezési bizottság javaslatait, hozott is ezek alapján – jókora hátrálásokkal – közel száz törvényjavaslatot, amelyekből az uralkodó csak néhányat (részben teljesen jelentékteleneket) erősített meg az 1810-es évek második felében, illetve az 1830-as években. Addigra a Habsburg vezető eliten a teljes konzervatizmus lett úrrá; mindazt, amihez a rendek hozzászóltak az 1790-es években, a kormányzat teendőinek deklarálta. A Supplex Libellus Valachorum ügyét az egyházügyi rendszeres bizottság tárgyalta (miután az 1790-1791. évi országgyűlés úgy nyilatkozott, hogy a román nemesnek stb. ugyanazok a jogai Erdélyben, mint a nem románnak), a felvilágosodás szellemében a román nép művelésére egyszerűsítve a kérdést. Végül is egy ortodox pap- és tanítóképző szeminárium terve született belőle – az erdélyi románság mint politikai entitás jelentkezésére nem reagált a bizottság.

A Habsburg birodalom „győztesen” került ki a francia háborúból. Olyan „nagyhatalomként” azonban, amely 1815 után lehetőleg kerül minden konfliktust, hacsak nem helyi (olasz stb.) szabadságmozgalmak eltiprásáról van szó. A kezdeményezés a belpolitikában is a másik fél kezében van, a lassan liberális ellenzékké alakuló erőkében. Szimbólumnak tekinthető, hogy amikor a Habsburg abszolutizmus egy utolsó kísérletet tesz Erdély létkérdéseinek rendezésére, és újból megkísérli az úrbérrendezést (1819-1822), a kísérletnél még Cziráky Antal kamarai alelnök az úrbérrendezés királyi biztosa, s a huszonegynéhány éves báró Wesselényi Miklós ágál a megyegyűlésen a rendezési tárgy ellen, annak „alkotmányellenessége” miatt. Az 1830-as években pedig Wesselényi, a magyar és erdélyi liberális tábor vezére már támad, s Cziráky, mint a magyar konzervatívok fő tekintélye, védekezik ellene.

Amikor a kormányzat 1833-ra veszélyesnek érzi az erdélyi ellenzék vezette politikai mozgalmakat, királyi biztost küld oda, egy altábornagyot, Vlasits horvát bánt. 1834 elején Kolozsvárott, egy utcai tüntetés alkalmával már fegyverrel támad a katonaság a tömegre. S van nyers erőszak 1835 februárjától is, az 1834-1835. évi országgyűlés feloszlatása után: a Habsburg-dinasztia egyik mellékágából való Estei Ferdinánd főherceg teljhatalmú királyi biztosként veszi át Erdély polgári és katonai kormányzatának vezetését.

Ebben a helyzetben a liberális ellenzék 1790-1791 egyik fegyveréhez nyúl: a Magyarországgal való unióhoz – de most már más értelmezéssel. Az unió most a Magyarországon a liberális ellenzék által már elért vívmányok érvényesítését jelentené Erdélyben is. Az 1834-1835. évi erdélyi országgyűlésen a Wesselényi körül tömörülő ellenzéki tábor kísérletet tesz rá, hogy az ugyanakkor ülésező magyar országgyűléssel együtt harcolja ki ezt.

Az uniót a birodalom legfelsőbb kormányzata buktatja meg. Az abszolutizmus nyers formái elleni harcban, 1834-1835-ben még nincs különösebb hasadás az országgyűlés magyar és szász résztvevői között. A Brassóban pár évvel később lapot szerkesztő liberális Baritiu nem különül el a magyar liberálisoktól. Más lesz a helyzet azonban az 1840-es években, amikor az országgyűlés 1841-1843-ban törvényt hoz a magyar nyelv hivatalos használatáról: a nyelvharc egymás ellen sorakoztatja fel a nemzetiségeket. Ekkor válik világossá: amíg a három etnikum (magyar, szász, román) együttélése mostanáig nem volt problematikus, most a modern, polgári nacionalizmus megjelenése más helyzetet teremt. A régi rend megtalálja azokat a lehetőségeket, amelyeken keresztül sakkban lehet tartani az őt támadó erőket, mindenekelőtt a liberális magyar nemességet: a különböző nacionalizmusok közötti ellentétek kiaknázásával. És még valamivel: 1834 végén, az országgyűlés nagy harcai idején egy falu engedetlen parasztjaival ijesztgetik az ottani birtokosokat, akik éppen a liberális vezetőket adó Zeyk család tagjai. 1848-1849 réme, a nemzetiségek és társadalmi erők egymás elleni kijátszása s az ebből keletkező polgárháború már előrevetik árnyékukat. 1848 tavasza nem a legjobb előjelek között köszönt Erdélyre.