nyomtat

megoszt

Erdély a Históriában
BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)

Kosáry Domokos

A modern nemzet és az etnikumok

 

A 18. század végén a francia forrradalom elsöpörte az uralkodói abszolutizmust és a feudális kiváltságokat. A polgárság a nemzet nevében saját kezébe vette a francia nép, a társadalom, az állam irányítását. Az állam határain belül elvben csak egy nemzet élt: a francia. Egyetlen hivatalos nyelv volt: a francia. Így született meg a polgári nemzeti állam.

A valóságban e francia államon belül is éltek más etnikai elemek, amelyeknek úgy kellett a francia nyelvet megtanulniuk. Ez azonban nem változtatott azon, hogy a polgári, kapitalista fejlődés a legmegfelelőbb formát a nemzeti államban találta meg.

A nemzeti állam eszméje

Ez a polgári nemzeti állam lett fő mintaképe a kelet-közép-európai népeknek is, midőn társadalmi fejlődésük során elérkeztek a polgári nemzetté válás időszakába. E népek nemzeti fejlődése azonban más, kedvezőtlenebb, hiányosabb feltételek közt indult, mint a franciáké. Gazdasági-társadalmi elmaradottságuk miatt polgárságuk gyenge volt. Nem rendelkeztek saját, független, egységes állami szervezettel, hiszen ekkor – a 17. század elején – már azok az országok is mind nagy, soknemzetiségű birodalmak keretében éltek az alárendeltség különböző szintjein, amelyek – mint Magyarország, Csehország vagy Lengyelország – a középkorban még saját szuverenitással bírtak. Végül a történetileg kialakult politikai határok még kevésbé feleltek meg az etnikai határoknak.

A nemzeti fejlődés legjelentősebb velejárója Magyarországon ekkor az a küzdelem volt, amelyet 1830-tól kezdve a magyar liberális nemesi reformellenzék mozgalma vívott a Habsburg abszolutizmus ellen a nemzeti önállóságért és a polgári átalakulásért, tehát a korábbi, rendi-nemzeti önrendelkezésen már túlmenő célokért. Itt azonban inkább azokra a nemzeti problémákra szeretnénk most kitérni, amelyek a régi országok soknemzetiségű voltából adódtak. Tehát abból, hogy a magyar etnikum, bár viszonylag a legnépesebb volt valamennyi közt, az összlakosságnak – ha Horvátországot, Erdélyt és a katonai Határőrvidéket is beszámítjuk – akkoriban nagyjából csak mintegy 40%-át tette ki. Mellette délkeleten románok, főleg északon szlovákok, sokfelé elszórtan németek, délnyugaton horvátok, délen szerbek, északkeleten rutének (kárpátukránok) és helyenként más kisebb etnikai elemek éltek. S a nemzeti fejlődés – kevés kivétellel – sorra ezeknél is megindult.

A régi országban a különböző etnikumok nemcsak nagyobb tömbökben, hanem sokhelyt egymásba ékelődve, mozaikszerűen, olykor távoli csoportokban, vagy éppen egyazon településen belül is keverten éltek. Sőt, néhol nemcsak egymás mellett, hanem egymás fölött is, különböző társadalmi rétegekben. Pozsonyban és más északnyugati városokban német, magyar, szlovák többnyelvű polgárokat találunk, akik hosszú időn át mind „Hungarus”-nak tekintették magukat. Pest-Budán német, magyar, szerb, görög, Brassóban, Erdélyben pedig magyar, német, román polgárokat. A nemesség sem volt etnikailag, nyelvileg teljesen egyöntetű. Északon például sok olyan köznemes család élt, amely a magyar és a hivatalos latin mellett falusi környezetében a szlovák nyelvet is használta. A közös kiváltságok birtoka, a közös hagyomány és öntudat, valamint a nemesség, a rendi „nemzet” és a magyar nemzet azonosítása azonban mégis elősegítette, hogy a nemesek etnikai származásukra való tekintet nélkül magyarnak vallják magukat és előbb-utóbb azzá is váljanak, mint a középkor óta annyian.

A középkori Magyarországot mint feudális államot a legnépesebb és központi elhelyezkedésű magyar etnikum feudális uralkodó osztálya hozta létre. Ennek kezében volt a földtulajdon, vagyis a feudális államban a hatalom alapja. A feudalizálódás, azaz a kiváltságosok felemelkedése, más etnikumokra is kiterjedt. Ezek a kiváltságosak azonban rendszerint a magyar nemességbe emelkedtek fel, nem kényszer, hanem spontán társadalmi vonzás eredményeként. Így több etnikum saját feudális birtokos osztály nélkül maradt, illetve csak szerény, kisebb nemességgel rendelkezett. A hazai feudális társadalomba tehát a különböző etnikumok nem azonos szinten foglaltak helyet. Közülük csak a magyar és a horvát bírt „teljes” struktúrával, tehát parasztsággal, polgársággal, nemességgel egyaránt. A többiek felépítése többé-kevésbé hiányos, csonka maradt. A ruténeknél például jobbágyokon kívül csak némi egyházi értelmiséget találunk. A saját feudális vezető osztály hiányát viszont bizonyos fokig pótolhatta az olyan kollektív kiváltságolt helyzet, amilyennel a 17. század óta a szerbek rendelkeztek ortodox egyházuk keretében.

Nem meglepő tehát, hogy a nemzeti fejlődés ezen a tájon a „klasszikus” francia típustól eltérő változatokat produkált.

Az egyik ilyen kelet-közép-európai változatot az olyan, teljesebb struktúrával, saját nemességgel és rendi történeti múlttal bíró etnikumok képviselték, mint a magyar, a horvát, vagy tőlünk északra a lengyel. A magyar nemesség is természetesnek tartotta, hogy régi, történeti államának keretei közt valósítja meg a polgári nemzeti államot. A nemzet egyik elengedhetetlen ismervének tartotta, hogy saját történeti múltja legyen. Elismerte tehát nemzetnek, nemzetiségnek a horvátokat, mivel nekik saját rendi, történeti államkeretük volt, ha annak hatóköréről folytak is viták. De nem ismerte el nemzetnek az ilyen rendi előzményekkel nem rendelkező etnikumokat. Ezek ébredező nemzeti mozgalmait megütközéssel fogadta és hajlamos volt külső erők: a cári Oroszország, a pánszlávizmus, vagy a bécsi udvar politikai aknamunkájára visszavezetni. A bécsi kormány hajlott is arra, hogyha már nem sikerült minden nemzeti mozgalmat elhallgattatnia, akkor most bizonyos fokig – amíg az saját érdekének megfelel – a gyengébbeket támogassa az erősebbel, a magyarral szemben. Alapjában véve azonban e nemzeti törekvések a különböző etnikumok saját fejlődéséből adódtak.

Nemzetiségi mozgalmak

Ezzel máris elértünk a nemzeti fejlődésnek ahhoz a másik kelet-közép-európai változatához, amellyel a hiányos feudális struktúrájú, tehát saját feudális osztállyal és rendi, történeti, állami múlttal nem rendelkező etnikumoknál találkozunk. Itt eleinte jóval kedvezőtlenebbek voltak a feltételek. Számolni kellett nemcsak a Habsburg monarchia, hanem a magyar nemesség uralmi pozícióival is. A szerény polgári és kisnemesi rétegek mellett főleg az értelmiségnek jutott nagy szerep a nemzeti nyelv, irodalom, a nemzeti ideológia és célok megfogalmazásában. A politikai lét hiányosságai miatt ez –ha lehet – még buzgóbban kereste és a jelenben azokat az egyéb, igazi vagy vélt motívumokat, amelyek a nemzeti öntudatot erősíthették. A szlovákok részéről például ilyen volt az egykori Nagymorva birodalom felidézése mellett az a gondolat, hogy ők egy sok milliós, nagy szláv nép tagjai; e nagy „pánszlávizmus”-ból persze a valóságban a továbbiak során különböző szláv népek külön, saját nacionalizmusai váltak ki. A románok esetében a nemzeti öntudatnak egyik fontos eleme lett már a 18. század óta az a gondolat, hogy ők a rómaiak, illetve romanizált dákok leszármazottjai. E nemzeti mozgalmak minden nehézség ellenére sorra kibontakoztak. Eleinte – az első fázisban – főleg nyelvi, művelődési igényekkel léptek fel. De a továbbiak során – a második fázisban – már a nemzeti elismertetés, a politikai autonómia kívánalma is elkövetkezett. A politikai igény e mozgalmakban úgy benne volt, mint az almamagban az eljövendő almafa. A legfeltűnőbb kivételt a németek alkották e vonatkozásban, akik, bár létszámukat tekintve a nagyobb etnikumok közé tartoztak, nem léptek fel ilyen nemzeti igényekkel, hanem – leszámítva az erdélyi szászokat – legalábbis a városokban inkább a magyar mozgalmat támogatták.

Összeütközések

A magyar mozgalomnak 1844-ben sikerült a latin hivatalos nyelv helyett a magyart bevezettetnie. A magyar politkai publicisták hangsúlyozták, hogy a magánéletben egyáltalán nem akarják gátolni az „idegen ajkú lakosok” anyanyelvének használatát és senkit sem óhajtanak erővel magyarrá tenni. Kétségtelenül számítottak azonban arra, hogy a polgári haladás programja és a magyar iskolázás segítségével sokan válnak magyarrá. A magyarosításnak ezt az igényét, amely egyébként sűrűbben jelentkezett hangos szavakban, mint a realitásokban, a többi hazai nemzeti mozgalom – érthető módon – ellenkezéssel fogadta, s e tiltakozásuk hamar visszhangot kapott külföldön is. Széchenyi viszont, aki szintén a magyar nemzeti mozgalmat képviselte és szerette volna azt minél vonzóbbá tenni mások számára is, 1842-ben akadémiai elnöki beszédében fellépett a magyarosítás és minden erőltetés ellen, mivel azt helytelennek és veszedelmesnek tartotta. S talán még hozzátehetjük, hogy e magyarosítási igyekezet nem annyira a nagyobb etnikai, paraszti tömbökre, mint inkább a városok vegyes – főleg német – polgári elemeire vonatkozott. S ezek körében a spontán asszimilációt, amelynek némi jelei már előbb, a 18. században is megfigyelhetők, valóban nagymértékben felgyorsította a magyar polgári-nemzeti átalakulás. A reformkor és a forradalom magyar nemzetfogalmának ez a „befogadás”, és nem az erőltetés volt lényegesebb vonása.

Az 1848. évi magyar forradalom a feudális kiváltságokat és a jobbágyságot eltörölve mindenkinek megadta az új, polgári jogokat, nemzetiségi különbség nélkül, egyénileg. Utólag ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy e forradalom törte át a feudális földtulajdonnak azt a rendszerét, amely a csonka etnikai struktúrák létrehozója volt, és hogy így megindulhatott a polgári nemzetek teljes struktúrájának kiépülése. Ennek ellenére mind a magyar felelős minisztérium, mind a radikális ifjúság nagyot tévedett, midőn azt hitte, hogy ezzel a kérdés nagyjából meg is van oldva, és hogy most már elég a nemzetiségeket a közös szabadság érdekében összefogásra buzdítani. A nemzetközi mozgalmak ugyanis az egyéni jogokon túlmenően igényt tartottak kollektív elismertetésre és politikai jogokra is. A forradalom eleinte kedvező visszhangot keltett, főleg a jobbágyfelszabadításban inkább érdekelt szlovákok és románok körében, de rövidesen részükről is felmerült a nemzeti politikai jogok elismertetésének igénye. Szerepe volt ebben a határon túli, szomszédos, félönálló román, illetve szerb fejedelemségek meglétének is. Miután pedig a nemzeti mozgalmak ilyen kollektív, vagy éppen területi jogokat nem kaptak, mindinkább szembefordultak az új magyar állammal és végül a Habsburg hatalom, az ellenforradalom oldalára álltak. Feltűnő volt azonban, hogy a konfliktus éppen azzal a Horvátországgal éleződött ki, amellyel szemben a magyarok viszonylag a legengedékenyebbek voltak, de amelyet a Habsburg hatalom a legkönnyebben tudott a birodalmi egység védelmében mozgósítani.

Túl könnyű – az egyik oldalon – e nemzeti mozgalmakat sommásan elítélni azzal, hogy az ellenforradalmat támogatták. Részint ugyanis bele is szorultak e politikába. Meg aztán a nemzetek léteztek ettől az adott politikától függetlenül utóbb is. De túl könnyű a magyarokat is elítélni – a másik oldalon – azzal, hogy nem adták meg már 1848-ban amit kellett volna, holott jobb politikával megnyerhették volna a nemzetiségeket és talán a szabadságharcot is. A valóságban ugyanis a problémák, az ellentétek és azok társa~dal~mi-politikai meghatározói jóval bonyolultabbak és nehezebbek voltak, semhogy ily egyszerű, kézenfekvő megoldást ígérjenek. Az sem bizonyítható, hogy e konfliktusok nélkül, e kétségtelen erőtöbblettel a magyar szabadságharc képes lett volna Ausztria és Oroszország egyesült erőit legyőzni és újra fellendíteni az európai forradalom általában hanyatló ügyét. Ennek ellenére azonban, vagy talán éppen ezért, különösen fontosnak kell tartanunk minden olyan erőfeszítést és kísérletet, amely arra irányult, hogy az irányukban lényegileg adott tendenciák lehetőleg kedvezőbb formában érvényesüljenek, hogy a nemzeti fejlődésből szinte elkerülhetetlenül adódó ellentétek enyhüljenek. Ezek sorában kell nyilvántartanunk a radikálisok egy részének elképzeléseit 1849 tavaszán a régi ország föderalizálásáról, Teleki László párizsi tárgyalásait és javaslatait, amelyek abból indultak ki, hogy ha Ausztria meghalt, akkor Szent István Magyarországa is meghalt, azután a magyar-román kibékülési tervezetet és végül, de nem utolsósorban az 1849. július 28-án elfogadott nemzetiségi törvényt, amely úttörő módon leszögezte, hogy „minden népiségnek nemzeti szabad kifejlődése biztosíttatik”, és amely biztosította a különböző nyelvek használati jogát a közigazgatásban is.