Urbán Aladár

Erdély uniója Magyarországgal

 

A polgári átalakulás természetes következménye a feudális széttagoltság felszámolása, az egységes nemzeti piac és a központi államhatalom megteremtése. A királyi Magyarország és Erdély egyesítésére irányuló törekvést még indokoltabbá tette, hogy az ország három részre szakadásáig a későbbi Erdélyi Nagyfejedelemség is a Magyar Királyság része volt. A török kiűzése után Bécs hatalompolitikai megfontolásokból döntött úgy, hogy a Királyhágón túli területeket külön igazgatás alatt tartja. A megosztottság ellen a rendek az 1790. évi országgyűlésen léptek fel nyíltan, s 1830 után az unió a reformkövetelések egyik alapvető pontjává vált. Az 1832-1836. évi országgyűlés részleges sikert ért el: a király szentesítette a Partium (Részek) visszacsatolásáról szóló törvényt. Ez arról intézkedett, hogy az eredetileg a királyi Magyarországhoz tartozó, de akkor az erdélyi főkormányszék, a Gubernium igazgatása alatt álló három megye (Zaránd, Kraszna, Közép-Szolnok) és Kővár vidéke visszakerül az anyaországhoz. A törvény végrehajtását azonban Bécs minden módon késleltette. Így az 1841-1842. évi országgyűlésen az udvarral együttműködő főrendek megakadályozták, hogy a Partium kérdése egyáltalán szóba kerüljön. Sikerült megelőzni azt is, hogy a diéta programjába felvegyék az unió kérdését.

Magyarország és Erdély egyesítését tehát Metternich és munkatársai akadályozták, mert az az abszolút kormányzás szempontjából károsnak ítélték. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy az 1847 őszén összeült országgyűlés követeinek adott utasítások – természetesen azokban a megyékben, ahol az ellenzéknek sikerült döntő befolyást szereznie – többnyire helyeselték az uniót. A pozsonyi diéta első hónapjaiban egyelőre csak a Részek visszacsatolásának tényleges megvalósítása került szóba.

Országgyűlési viták Pozsonyban...

A fordulatot – mint az országgyűlés egész munkájában – a párizsi és a bécsi forradalom híre hozta meg. A március 14-i sorsdöntő nap délelőttjén Madarász László a követek tábláján javasolta, hogy most azonnal kerüljön sor az Erdéllyel való unióra. Az esti ülés pedig Kossuth beszéde nyomán kijelentette: „a nemzet erőinek egyesítése” alatt az Erdéllyel való egyesülést is érteni kívánja. Amikor pedig az országgyűlés küldöttsége sikeres bécsi útjáról – többek között Batthyány miniszterelnöki kinevezéssel – visszatért, március 18-án Kossuth javasolta: kérjék meg a királyt az erdélyi országgyűlés haladéktalan összehívására, hogy az „az unió iránti akaratot s hajlamot, ha van ilyen Erdélyben, kijelenthesse”.

Az unió igénye olyan fontos az ellenzék számára, hogy a Pozsonnyal párhuzamosan cselekvő pesti radikális fiatalság is bevette azt a tizenkét pont követeléseibe.

Pozsonyban azonban még be sem nyújtották az uniót célzó törvényjavaslatot, amikor március 20-án gróf Kolowrat, a frissen kinevezett osztrák miniszterelnök már a leendő magyar kormány túlsúlyának megakadályozása érdekében teendő intézkedésekről írt a királyhoz intézett előterjesztésében. Kolowrat Jellacic báni kinevezését sürgette, hogy így megakadályozzák Horvátországban „a túlzó magyarok garázdálkodását”, s azt javasolta, hogy Erdélybe királyi biztost küldjenek, aki „a magyar unionisták működését ellensúlyozza”.

Kolowrat előterjesztése – mely báró Jósika Samunak, az erdélyi Udvari Kancellária ultrakonzervatív vezetőjének egyetértésével készült – nem volt ismert a kortársak előtt. Azt azonban tudhatták, hogy nem szabad időt hagyni a konzervatívoknak, hogy a Metternich-rendszer bukása által okozott zavarokból magukhoz térjenek. Az egység erdélyi hívei ezért úgy vélték, hogy minél előbb, a frissen kivívott sikerek lendületét felhasználva kell továbblépni. Március 22-én már Kossuth kezében volt egy, az uniót célzó és valószínűleg Kemény Dénes által fogalmazott törvényjavaslat. Ez azonban egyelőre nem került az országgyűlés elé. Ennek oka egyrészt az volt, hogy a törvényhozókat az alapvető fontosságú törvények (közteherviselés, örökváltság, felelős kormány) kidolgozása és az udvar ellenállása foglalta le. A késedelem másik oka, hogy Kossuth március 18-i javaslata, az erdélyi országgyűlés összehívását kérő felirat szövege csak március 30-án született meg. Így először csak április 2-án került a rendek elé a Magyarország és Erdély törvényhozási egyesülését indítványozó javaslat, amely azt a minimális célkitűzést tartalmazta, hogy a legközelebbi magyar országgyűlésen az erdélyi küldöttek is jelenjenek meg.

A javaslatot a felsőtábla április 4-én csak részben fogadta el, s visszaküldte az alsótáblának, mely Kossuth indítványára – miszerint „a kapcsolt megyék részéről” is rövidesen követek érkeznek – a vitát elhalasztotta. Kossuth javaslatának hátterében az állt, hogy április 5-én reggel megérkezett Pozsonyba Wesselényi Miklós, az erdélyi ellenzék kimagasló alakja és Beöthy Ödön, Bihar megye új követe, akik az erdélyi magyar politikusok véleményének ismeretében az erdélyi javaslatot már elégtelennek tartották. Wesselényi április 3-án Pesten, a Múzeumnál tartott népgyűlésen fejtette ki: tarthatatlan, hogy a magyarságnak két hazája legyen, Erdélynek egészen be kell olvadnia Magyarországba. Ennek szellemében készítette el az új tervezetet Beöthy, Törvényjavaslat Magyarország és Erdély egyesítéséről címmel. Egyidejűleg Kossuth a Részek visszacsatolásának kérdéséről fogalmazott javaslatot – amire eddig nem kívántak külön törvényt alkotni –, s mindkettő április 6-án került az országgyűlés elé. Azonnal kinyomtatták azokat, s másnap mindkét tábla elfogadta, sőt este sietve fel is terjesztette a királyhoz a leendő 1848: VI. és VII. törvénycikket.

Bécsben igen kelletlenül fogadták a sietve jóváhagyott és felterjesztett törvényt. Április 9-én mind a magyar Udvari Kancellária országgyűlési bizottsága mind az Államtanács úgy foglalt állást, hogy a következményeiben nagy horderejű törvény megvizsgálására az idő rövidsége miatt nincs idő. Az udvari körök az elutasítás mellett döntöttek és készek voltak egy új válságot provokálni. Ennek jeleként a király – az eredeti tervektől eltérően – április 9-én nem utazott Pozsonyba. A fejleményekről értesülve Batthyány miniszterelnök még 9-én táviratban értesítette Szögény László alkancellárt, hogy az országgyűlés nem fog engedni követeléséből. Ekkor – István nádor közvetítésére – Bécsben visszakoztak, és végül jóváhagyták a törvényt.

... és Kolozsvárott

A küzdelem második felvonását tehát Erdélyben kellett megvívni. A kezdeti előjelek biztatóak voltak: Erdély magyar, székely és román lakossága egyaránt lelkesedéssel fogadta a pesti híreket, a tizenkét pontot. A nagyobb városokban megkezdték a nemzetőrség szervezését. Erdély főkormányzója, a konzervatívokhoz tartozó Teleki József a királyi jóváhagyást megelőzve, május 29-re Kolozsvárra összehívta az erdélyi rendeket. Az is könnyíteni látszott az unió ügyét, hogy báró Jósika Samu kancellár – tiltakozásul az udvari körök engedékenysége miatt – április 10-én lemondott. Ez azonban nem jelentette visszavonulását, sőt igen határozott tevékenységet kezdett az egyesülés ellen.

A kortárs Jakab Elek krónikája szerint kezdetben az erdélyi román értelmiségi ifjúság nem ellenezte az uniót, ellenállás inkább a szászok körében volt tapasztalható. Április-májusban azonban a román értelmiség körében erősödött az a törekvés, amely a maga számára országgyűlési képviseletet követelt, s ennek birtokában kívánt az unió kérdésében nyilatkozni. A magyar és erdélyi politikusok értetlenül fogadták ezt a követelést. Szerintük az egyesülés – mivel nemcsak a két ország politikai-közigazgatási egységét jelentené, hanem a jobbágyság felszámolását, a törvény előtti egyenlőséget – Erdély minden közrendű lakosának érdekét szolgálná, nemzetiségre való tekintet nélkül. Azt gondolták, hogy az unió kérdésessé tétele viszont vagy a dunai fejedelemségekből érkező, a dáko-román egyesülést hirdető agitátorok  befolyását igazolná, vagy a Jósika Samu vezetésével megindult unióellenes bécsi mesterkedést. Ezzel magyarázható, hogy az erdélyi politikusok nem fordítottak kellő figyelmet a május 15-én Balázsfalván összeült román nemzetgyűlés követeléseire, amely az unió elhalasztását kívánta mindaddig, amíg a románság mint „alkotmányos nemzet” képviseletet nem kap. A mozgalom mögött nem nemzeti, hanem csak Bécsből sugallt birodalmi érdekeket kerestek.

Növelte az erdélyi magyar politikusok bizalmatlanságát, hogy a május 29-én Kolozsvárott összeült országgyűlésen az uralkodó által előterjesztett ügyrendi javaslat az első helyen a Jósika Samu lemondásával megüresedett kancellári szék betöltését említette. (A tisztség ugyanis az egység bekövetkeztével meg kell hogy szűnjön.) „Az Unió feletti tanácskozást” csak a harmadik helyen javasolta. Az sem volt megnyugtató, hogy az országgyűlésre kiküldött királyi biztos nem egy főherceg volt, hanem az erdélyi katonai főparancsnok, báró Puchner altábornagy. Az erdélyi rendek azonban május 30-án, az országgyűlés első munkanapján keresztülvitték, hogy az alapkérdést, az egyesülés kérdését vegyék elsőként tárgyalás alá. A képviselők még ezen a napon egyhangúlag elfogadták az uniót, beleértve a szászok és a románok jelenlevő képviselőit is. (Puchner jelentése is úgy foglalta össze a történteket, hogy a határozat ellen elvileg egyetlen hang sem hallatszott, s „csak a végrehajtás módjára és természetére vonatkozóan” nyilvánították egyes követek saját véleményüket.)

Az unióról szóló törvény hitelesített szövegét az országgyűlés elnöksége még aznap átadta Puchnernek, aki katonai futár útján azonnal Bécsbe küldte azt. Az erdélyi politikusok azonban – az udvar várható magatartása miatti bizalmatlanságukban – a törvényről titokban egy másik hiteles példányt is kiállítottak, s azt Weér Farkas és Pálffy János megvitte Pest-Budára, hogy a magyar kormány terjessze azt fel az udvarnak. Ezzel akarták a még működő bécsi Erdélyi Kancellária esetleges taktikázását kivédeni. A június 2-i magyar minisztertanács pedig úgy döntött, hogy az engedetlen Jellacic letétele érdekében az Innsbruckba menekült udvarhoz készülő Batthyány Lajos egyben személyesen eszközölje ki az uniótörvény szentesítését is.

Szentesíttetett

A pozsonyi törvény feltételezte az egyesülés erdélyi jóváhagyását. A Kolozsvárott megszületett döntés viszont valójában de facto lehetővé tette volna már az unió megvalósítását. Batthyány és a többség azonban úgy vélekedett, hogy minden későbbi kifogás megelőzése érdekében a törvény szentesítése történjék meg a szokott úton.

Batthyány az erdélyi országgyűlés küldötteinek kíséretében még június 2-án éjjel Bécsbe, majd onnan Innsbruckba utazott. 7-én kezdte meg tárgyalásait Ferenc Károly főherceggel. Június 8-án megérkeztek az erdélyi küldöttek is a császár székhelyére. A főherceg szerint azonban Puchner futára még nem jelentkezett, holott – mint Batthyány Weértől és Pálffytól értesült – előttük fél nappal indult el a több mint kétnapos útra. Weér és Pálffy sürgették a miniszterelnököt, hogy vegye elő az általuk hozott és teljes érvényű másik példányt, s ezzel vágja ketté a cselszövényt. A miniszterelnök azonban – írja emlékezéseiben Pálffy János – azon a véleményen volt, hogy ennek az ügynek „egészen törvényszerűleg” kell végbemennie, beleértve a formalitásokat. Batthyánynak azonban bizonyosság kellett arra, hogy a futár valóban megérkezett-e. Ezért arra kérte az erdélyieket, hogy próbálják megtalálni a városban azt a katonatisztet, aki Puchner felterjesztését hozta. Ez eleinte nem járt eredménnyel, míg végül a városkapun kívül, egy piszkos fogadóban meglelték a főhadnagyot, s azt Batthyány nevében jelentkezésre szólították fel. Az előbb szabódott, de mivel nem tudhatta, hogy a törvényt nem szentesítették-e már, követte Pálffyékat a miniszterelnökhöz. Az iratokat személyesen adta át Ferenc Károlynak, kitől azt az utasítást kapta, hogy további parancsig sehol se mutassa magát.

Batthyány ekkor ingerült hangon vonta felelősségre a főherceget és lemondással fenyegetőzött, ha a szentesítés azonnal nem történik meg. (Egyes utalások szerint hazugnak nevezte Ferenc Károlyt.) Június 10-én Batthyány bemutatta a törvénycikknek „az eredetivel teljesen egybehangzó” másik példányát, s kérte, hogy annak ismeretében történjék meg sürgősen a szentesítés, mert csak az mentheti meg Erdélyt az anarchiától, s biztosíthat kellő időt, hogy az erdélyi küldötteket is megválasszák a július 2-ára Pestre összehívott népképviseleti országgyűlésre. A törvény jóváhagyásáról szóló királyi kézirat még aznap este elkészült.

Az Erdéllyel való egyesülés ügye tehát a két haza liberális politikusainak szemében alapvető politikai kérdés volt: a forradalom eredményeinek megvédését, a konzervatív erők feletti győzelmet, Erdély polgári-liberális átalakítását szolgálta. A Batthyány-kormány igen óvatosan igyekezett az egyesítést megvalósítani: nemcsak a hazaitól eltérő joggyakorlatot hagyta meg, de a régi közigazgatási gépezetet, a Guberniumot is. A román nemzeti mozgalom erejét is felismerte, de bízott abban, hogy „a szláv tengerben” a magyarsághoz hasonlóan egyedül álló románsággal sikerrel tud együttműködni. Ez a dél-magyarországi románság esetében részben eredménnyel is járt, de Erdélyben – bécsi felbújtásra – elszabadultak az indulatok. A kölcsönös türelmetlenség szeptemberben már fegyveres összetűzésekhez vezetett.