BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)
Katona Tamás
Nemzeti összeütközések 1848-49-ben
A soknemzetiségű Habsburg birodalomban II. József felvilágosult, de németesítő politikájának kudarca után, a 18. század végétől fogva állandó gondot jelentett a bécsi központi kormányzat számára az egyes országok és tartományok rendjeinek a helyi önkormányzatokra támaszkodó szívós ellenállása. Két olyan ország is volt a birodalomban, amely kialakult rendi alkotmánnyal, nagy hatalmú országgyűléssel rendelkezett, tehát nehezen volt beilleszthető a bécsi abszolutisztikus elképzelésekbe: Magyarország és a Lengyelországból az 1772. évi első felosztáskor Ausztriához kerülő rész, Galícia. A galíciai rendeknek nem sikerült fenntartaniuk a lengyel alkotmányt és törvényeket. Az ő esetükben a lengyel nemességnek előjogai védelmében és politikai hatalmának visszaszerzéséért vívott harcával kellett Bécsnek megbirkóznia. Hamar kialakult a célra vezető módszer, hiszen a központi kormányzat két szövetségesre is számíthatott: felhasználhatta a Galícia lakosságának mintegy 40%-át kitevő és lassan nemzeti öntudatra ébredő ukránságot, illetve az elmaradott tartomány jogfosztott parasztságát és kis számú városi polgárságát. Bécs tehát a nemzetiségi és szociális fenyegetés kettős éles kardját tartotta fenyegetőn készenlétben, hogy a galíciai rendeket mérsékletre kényszerítse.
Hasonló politikát követhetett az udvar Magyarországon is, hiszen a magyar korona országaiban a magyarság lélekszáma a 40%-ot sem érte el, és az ország vezetésére itt is a nemesség tartott igényt. Magyarország helyzete jogilag azonban egészen eltért Galíciáétól. II. József utóda, a kiváló képességű II. Lipót óvatosabb politikára határozta tehát el magát. Mindenesetre meggátolta Magyarország és Erdély egyesítését (ezt az erdélyi magyar vármegyék kezdeményezték), iratott jó néhány polgári-paraszti követeléseket tartalmazó röpiratot, tett jó néhány engedményt a török elleni harcokban nélkülözhetetlen magyarországi szerbeknek (meghívta püspökeiket az országgyűlésre, és egyházi-nemzeti gyűlést tartott számukra Temesvárott), de egyszersmind biztosította a magyarországi és erdélyi rendeket, hogy tiszteletben fogja tartani jogaikat és törvényeiket. Sőt az 1791. évi törvénycikk szentesítésével minden eddigi törvénynél határozottabban kiemelte, hogy „Magyarország a hozzá kapcsolt részekkel együtt szabad és független, azaz semmi más országnak nincs alávetve... így tulajdon törvényei szerint igazgatandó, és kormányozandó, nem pedig más tartományok módjára”. Erdélyben a románok negyedik rendi nemzetként való elismerését pedig ugyanúgy megtagadta, mint Magyarországon a szerb egyházi-nemzeti gyűlés által kért területi önkormányzatot. Így ítélte, hogy az országgyűlés és a nemesi mozgalom nem fog szembefordulni az uralkodóval, ezért nem eresztette szabadon „a láncra kötött kutyákat”.
Polgári fejlődés – nemzetiség
A sajátos közjogi helyzet és a 19. század első felének társadalmi és nemzetiségi küzdelmei megértéséhez érdemes meghallgatni, hogyan foglalja össze az 1848 előtti osztrák-magyar állapotokat a szabadságharc leverése után a külföldi közvélemény számára a volt magyar miniszterelnök, Szemere Bertalan: „Ausztriával frigybe a magyar álladalom a maga feudál alkotmányával lépett. Eszerint egy alkotmányos ország egy abszolút hatalommal egyesült. Az egyetlen mód volt, mi által szabad intézvényeit s ősi privilégiumait megtarthatta, az alkotmányt egészen, úgy amint vala, megtartani. Valahányszor azóta Ausztria részéről megtámadás történt, alkotmánya minden hiányaival egyetemben az összes magyar szabadsággal és kiváltságokkal identifikálva lett. Így lőn az, ami anomáliának látszik, és mégsem az, ti. hogy a feudalizmus nálunk a szabadság véde lett azon harcban, melyben egyik küzdő fél egy önkényes fejedelem, a másik fél a nemesség volt, mely egymás közt jogra egyenlő s számra roppant nagy lévén a nemzetben a királyi hatalommal szemközt a középosztályt képezte. A szabadság, mint a legújabb kor története bizonyítja, nem sajátíttathatott ki anélkül, hogy a birodalom összes szerkezete meg ne rendíttessék, de a szabadság fája, melyet a kiváltságolt osztályok magokért látszottak ápolni és támogatni, árnyékát némileg az egész népre kiterjesztette, mert a szolgák állapotát rendező törvény Magyarországon mindig jobb volt, mint más álladalmakban, és viszont a törvényeknél sokkal jobb volt a gyakorlat és szokás.
Magyarország helyzete valami különös és sajátságos, mely semmi más országéhoz nem hasonlít Európában. Tettleg ausztriai kormány alatt volt, de jogilag nem, Ausztriával szoros összeköttetésben volt, de saját független alkotmányát is megtartotta, az ausztriai császárt királyául választotta, de emellett külön és önálló jogokkal bírt, melyek rá függetlensége korából maradtak. Helyzetéről leghívebb képet szerezhet magának az idegen, ha fölteszi az esetet, hogy Helvécia a maga szabad kantonrendszerével a szomszédos szardíniai királyt elnökéül választja, de azért nem válik az egyesült birodalom részévé, hanem marad saját alkotmánnyal bíró álladalom. A szövetségnek lényege a tiszta perszonálunión túl az ellenség elleni közös védelemben áll, különben a király mint elnök Helvéciában nem állíthat katonát, nem vethet ki adót és semmi fontos reformot nem tehet a törvényhozás megegyezése nélkül, a harmincadi tariffot nem változtathatja meg, a szardíniai kormányrendszert s polgári és büntető törvénykönyvet nem terjesztheti ki reá, s bár mint király már Szardíniában uralkodik, mint elnök nem kormányozhat előbb, semmint székébe az alkotmány által kiszabott formák szerint beiktattatott. Ez főbb vonásokban hív másolata azon uniónak, mely századok óta Magyarország és Ausztria közt létezett.”
A magyar politikusok, kivált azok, akik a korszerű polgári nemzetállam megteremtésén fáradoztak, a megyei küzdelmeken edződtek, legfeljebb az országgyűlési ellenzék harcaiban vettek részt. Nemzetközi politikai tájékozottságuk nem volt, legfeljebb ösztönös rokonszenvet érzett más országok forradalma és szabadságküzdelmei iránt. Ha megfordultak nyugaton, nem láttak bele a „nagypolitika” boszorkánykonyhájába, hanem a társadalmi haladás, a gazdasági korszerűsödés követendő példáit keresték. Nem figyeltek fel a franciaországi bretonok, baszkok nyelvhasználati panaszaira, az Egyesült Királyságban az ír kérdés pusztán társadalmi kérdés volt számukra, Amerikában pedig a nagy kohót látták, mely az ipar fejlődésével minden erőszak nélkül megteremti a nemzeti és nyelvi egységet. Itthon tehát a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés, az iparfejlesztés halaszthatatlanul fontos kérdéseire összpontosították figyelmüket és erejüket. Azt is érezték, hogy a kiváltságaikat féltő főrendek és az udvar ezekben a kérdésekben nehezebben enged, mint a magyar államnyelv ügyében. Gondolatmenetükben az volt a téves pont, hogy azt hitték, a nemzetiségi kérdés önmagától megoldódik, ha az elnyomott nemzetiségi tömegek megkapják a polgári szabadságjogokat.
Ez a téves elképzelés magyarázza, hogy mennél radikálisabban és mennél türelmetlenebbül követelte valaki a társadalmi változásokat, annál kevésbé fogta fel, milyen fontos üggyé vált az 1840-es évekre a nemzetiségi kérdés. Táncsics Mihály korát megelőző telepítési javaslata is át van itatva attól a gondolattól, hogy a földműves nép földhöz juttatása a gondosan megválogatott, nemzetiségileg gondosan összekevert telepes lakosság gyors és természetes magyarosodásához fog vezetni. A magyar nyelv terjesztése pedig az emberi haladás és társadalmi fejlődés gondolatának terjesztését jelentette a liberális nemesség és a radikálisok számára.
Éppen ezért a magyar államnyelv önmagában elkerülhetetlen és helyes bevezetése (amit egyébként a nemzetiségek is elfogadtak) türelmetlen részletintézkedések egész sorával párosult. Azt, hogy a törvények nem biztosították a nemzetiségek nyelvhasználati jogát, sajnálatosnak tarthatjuk ugyan, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a nemzetiségek jogainak szabályozásával ebben az időben még sehol a világon nem foglalkoztak. Szükségtelen türelmetlenségnek kell azonban nyilvánítanunk azt, hogy a törvények szerint bármiféle közhivatalnok, ügyvéd, pap csak az lehetett, aki magyarul tudott, hogy a nem magyar egyházak anyakönyveit is magyarul kellett vezetnie. Ezekre a nacionalista lépésekre a nemzetiségek is nacionalizmussal válaszoltak. Tovább mérgesítette a helyzetet, hogy az országgyűlés még a Magyarország társországából, Horvátországból érkező követektől sem tűrte el, hogy anyanyelvükön vagy latinul beszéljenek. Eddig ugyanis a horvátokat még a konzervatívak is másképp kezelték, mint a többi nemzetiséget. Horvátország ugyanis önkormányzattal, tartománygyűléssel rendelkezett, nagy létszámú horvát nemessége volt, és ez a horvát nemesség hosszú időn keresztül a magyarbarát elemeknek biztosította a többséget. Az 1840-es években azonban fokozatosan a horvát nemzeti párt kerekedett felül. Ezen az sem változtatott, hogy a magyar liberálisok Kossuth javaslatára 1842-ben Pest vármegye közgyűlésén indítványozták Horvátországnak a magyar korona felségjoga alatt a közigazgatásilag és törvényhatóságilag független királyság rangjára emelését. A bécsi központi kormányzat ugyanis minden erejével a magyarellenes horvát nemzeti párt mellé állt, benne látva a magyar reformmozgalommal szemben felhasználható egyik legkomolyabb ellensúlyt. Így aztán 1845-ben ugyancsak Pest vármegye közgyűlésén és ugyancsak Kossuth javaslatára a magyar liberálisok már tiltakoztak a horvát tartománygyűlés politikája ellen. Ez a polgári jellegű nemzeti küzdelem, mint látható, mindvégig jobbára közjogi-feudális keretek közt folyt.
Rendi alkotmányosság
Természetesen nemcsak a horvátok, hanem a többi nemzetiségek is felléptek a magyarosítás valóságos és képzelt veszélyei ellen, elsősorban az egyházi értelmiségükre támaszkodó szerbek és szlovákok. Szláv öntudatukra hivatkozva tiltakoztak az „ázsiai” magyarok szupremáciája ellen. A magyar liberálisok és radikálisok következésképp nem valamiféle természetes nemzeti fejlődés eredményének tekintették a nemzetiségek fellépését, hanem kívülről sugallt és vezetett mozgalomnak. Egyrész a „kamarillát”, a bécsi központi kormányzatot tették érte felelőssé, hiszen a germanizáció óta a magyar nemzeti törekvések legádázabb ellenfelének tartották, másrészt Oroszországot, amely szerintük a pánszláv törekvések támogatásával a szlávok nemzeti mozgalmát a saját nagyhatalmi céljainak szolgálatába állította. Ezt a pánszláv veszélyt rendkívüli mértékben el is túlozta a magyar ellenzék, megint csak bizonyítva, hogy mennyire nem rendelkezik külpolitikai tájékozottsággal.
Közjogi-rendi keretek közt folyt a nemzetiségek küzdelme Erdélyben is, ahol csak 1847-ben szentesítette az uralkodó a nyelvi törvényt. Eszerint a törvények, feliratok, a kormányszékek és a királyi tábla tárgyalási nyelve a magyar lett, és a törvényhatóságok egymás közt ezentúl magyarul leveleztek. Az erdélyi szász székek privilégiumaikat féltve, az erdélyi románok pedig a magyarokhoz, székelyekhez és szászokhoz hasonló rendi- nemzeti jogokért szálltak síkra. Bánsági testvéreik azonban nem támogatták őket: a bánsági németek a polgári haladás ügyét képviselték, a bánsági románok pedig az őket nemzeti voltukból kiforgatni akaró szerb pravoszláv egyházi vezetők ellen léptek fel. És mivel a bécsi udvar a társadalmi kérdésekben óvatos szász, erdélyi-román, szlovák, horvát és szerb mozgalmat támogatta, a bánsági svábok és románok a magyar nemzeti mozgalommal kapcsolták össze a sorsukat. A magyarországi ruszinok mozgalma pedig ebben az időben még olyan kezdeti stádiumban volt, hogy csak a szlovákok vették komolyan. Igyekeztek a szlovák nemzeti mozgalom mellé felsorakoztatni őket, de hiába – a görög katolikus ruszin egyházi értelmiség körében a felhívás nem talált kedvező fogadtatásra.
Láthattuk, hogy a magyar liberálisok közjogi alapokon nyugvó gondolkodásmódjának és nemzetközi politikai tájékozatlanságának az volt az oka, hogy nem forradalmi, hanem alkotmányos úton, az országgyűlésen vívták a harcaikat és érték el eredményeiket, önerejükre támaszkodva, minden külső segítség nélkül. Ösztönös külpolitikai rokonszenvükkel azokat tüntették ki, akik némiképp hozzájuk hasonló helyzetben voltak: a lengyeleket. Az orosz cár uralma alá tartozó Lengyel Királyság 1830-1831. évi szabadságküzdelmét nemcsak a közvélemény kísérte rokonszenvvel, hanem jó néhány magyar törvényhatóság is felemelte a szavát: 1831 májusában Bars vármegye feliratban kérte az uralkodó közbenjárását a lengyel felkelők érdekében, júniusban pedig Szatmár vármegye felirata egyenesen a lengyel felkelés elnyomásának megakadályozására szólítja fel I. Ferencet. 1846 februárjában a félig-meddig önálló Krakkói Köztársaságból kiinduló és Galícia nyugati részére átterjedő lengyel nemesi megmozdulás sorsát figyelte lélegzet-visszafojtva az ország. Megdöbbenést keltett, hogy a mozgalmat a bécsi kormány nem is annyira a katonasággal verette le, hanem inkább a Jakub Szela csizmadia vezette lengyel parasztokkal. (A mozgalom elfojtásában jeleskedő Josef Breinl lovag tarnówi kerületi kapitány is, Benedek Lajos alezredes is pénzt fizetett minden ártalmatlanná tett nemesért, sőt egy-egy mázsa sót is adott a kaszára-cséphadaróra kapó parasztoknak.) Ez még inkább a társadalmi kérdések gyors megoldására ösztönözte a magyar ellenzéket – és még jobban elvonta figyelmüket a nemzetiségi kérdésről.
1848 márciusában az ellenzék elérte politikai céljait. A siker kivívásában sokat segítettek az európai forradalmi megmozdulások, az országgyűlés mégis úgy érezte, hogy az ő szívós és alkotmányos téren vívott harcuknak betetőzése az 1848. április 11-én szentesített ún. márciusi törvények sora. Azt a tényt, hogy a törvények lerakták a modern polgári állam alapjait (népképviselet; közteherviselés; jobbágyfelszabadítás kárpótlás mellett; sajtószabadság; választott városi hatóságok; az országgyűlésnek felelős független magyar kormány), a nemzetiségiek is örömmel fogadták. Mindezek az intézkedések Magyarország nem magyar nyelvű lakosainak ugyanúgy kedveztek, ahogy a magyarságnak. Hiányzott azonban a gyönyörű márciusi törvényekből egy kifejezés, amely az 1848. áprilisi (Kossuth ilyen irányú javaslatának és a bécsi forradalomnak köszönhető) osztrák alkotmányban benne volt: a nemzetiségek egyenjogúságának fogalma.
Területi egység – önálló nemzetiség
A magyar liberálisok várakozásával ellentétben a nemzetiségek nem elégedtek meg a magyarokra és nem magyarokra egyaránt kiterjedő új polgári jogokkal. Már 1848 márciusában elkezdik fogalmazni, pontokba sűríteni – a pesti magyar forradalmárok 12 pontjához hasonlóan – a maguk különböző (és különböző címzettekhez eljuttatott) petícióit, feliratait, határozatait. Ezek általában elismerték Magyarország területi egységét, a magyar korona fennhatóságát, a horvátokat leszámítva még nem tartottak igényt autonóm tartományokra, de nemzetiségük nemzetként való elismerését követelték, és a magyar országgyűlésen kívül külön nemzeti gyűléseket is szükségesnek tartottak.
Erre a kormányra került magyar ellenzék nem volt hajlandó. A kor szokásához híven a nemzetállam megteremtésén fáradozott, azt hirdette, hogy Magyarországon egyetlen nemzet van, a magyar politikai nemzet. Ennek részei a nemzetiségek is, csak éppen nem magyar ajkúak. Megítélése szerint az ország föderalisztikus megszervezése, a nemzetiségi területek kihasítása elkerülhetetlenül az ország feldarabolásához vezet. Kossuth szerint még a nemzetiségek nemzeti gyűlésének és választott főnökeinek sem lehetett jogokat adni. „Ha a vajvodátus alatt azt értik, hogy nem territórium, hanem nyelv és faj alapján állíttassék fel valami főhivatal, ti. hogy az országban szanaszét lakó szerbek személye képezze a vajda territóriumát, ebben ismét meg nem egyezem, mert ez oktalanság, abszurdum, kivihetetlen. Ezen elv szerint némely pesti házban hat juriszdikciónak is kellene lenni. A rác boltos tartoznék a karlovici vagy hová való vajda alá, a zsidó az óbudai bíró alá, a magyar a nádor alá, a horvát a bán alá, a tót valami Hurban-féle sárosi sztaroszt, a német pedig Kreishauptmann alá. Ez képtelenség.” – írta. Maradt volna még egy lehetőség, az, hogy a nemzeti többségű megyékben legyen az önkormányzat nyelve a magyar mellett vagy helyett a szerb, szlovák, román stb. A megye azonban a magyar liberálisok számára a hajdani szent küzdőterület volt, ahová baj esetén megint vissza lehetett vonulni – ennek autonómiájáról tehát semmiképp sem mondtak le, és semmiképp sem akarták őket a nemzetiségeknek átengedni.
A bécsi udvar a forradalmak hatására engedményekre kényszerült mind Magyarországon, mind az örökös tartományokban. Emberei, a neoabszolutizmus bajnokai azonban benne voltak az alkotmányosság rövid ideje alatt egymást gyorsan váltó osztrák kormányokban, és türelmesen várták, hogy a forradalmak csillapodtával, az itáliai hadi helyzet számukra kedvező változásával visszaperelhessék mindazt, amit kénytelenségből megadtak. A hagyományos bécsi fegyverek közül ezúttal kockázatosnak látszott a parasztmozgalmak szítása – és mint kiderült, Magyarországon nem is sikerült a Batthyány-kormányt és a népet kijátszani egymás ellen. Ezért aztán a nemzetiségi mozgalmakat iparkodtak a saját céljaikra kihasználni. Átmeneti szövetségeseknek tekintették őket, hiszen végeredményben kevesebbet akartak megadni nekik, mint amennyit a magyar liberálisok, de értékes szövetségeseknek, hiszen a fegyveres ellenforradalmi fellépés Magyarországon más tömegbázisra nem számíthatott, csak rájuk.
Horvátok, szerbek
1848 tavaszától őszéig elsősorban a horvát, a magyarországi szerb és az erdélyi román nemzeti mozgalom erősödött meg. A Batthyány-kormánynak nem sikerült leválasztania a nemzetiségi tömegeket a vékony értelmiségi vezető rétegről. És mivel ezek a mozgalmak a kitűnően megszervezett határőrezredek erejére és kiképzett emberanyagára is támaszkodhattak, a magyar forradalommal való szembefordulásuk – és ami ezzel egyet jelentett: Bécs és a fegyveres ellenforradalom oldalára való kényszerű sodródásuk – súlyosan befolyásolta a katonai erőviszonyokat.
A horvát kérdésnek mind Bécs, mint Pest különleges jelentőséget tulajdonított. A magyar kormány az említett történelmi és közjogi meggondolásokból sokkal messzebbre is hajlandó lett volna elmenni a megoldás kedvéért, mint a többiek esetében. A bécsi udvar azonban már 1848. március 23-án a magyar miniszterelnök megkérdezése nélkül kinevezte az új horvát bánt, Josip Jellacic bárót, tulajdon bizalmi emberét. Jellacic Horvátországot nagy ügyességgel Bécs szilárd támaszpontjává építette ki. A horvát nemzeti párt március 25-i zágrábi gyűlése az uralkodóhoz címzett petícióban még azt írta, hogy az ország „mint eddig, úgy ezentúl is a magyar korona alatt kíván maradni”, Jellacic azonban csakhamar minden összeköttetést megszakított Horvátország és Magyarország közt. Ţ hirdette ki a jobbágyfelszabadítást is – úgy téve, mintha ez a magyar márciusi törvényektől függetlenül történne meg. A magyar kormány állandó lépéshátrányban volt. Azzal is elkésett, amikor augusztus 27-én elismerte Horvátország teljes autonómiáját (vagy ha a horvátoknak ez is kevés, az elválás és a puszta szövetség gondolatát). Jellacic ekkor már elhatározta, hogy az udvar támogatásával fegyveresen megindul Magyarország ellen.
A szerb mozgalom útja még a horvátnál is hamarabb vezetett el a polgárháborúhoz. A pesti és a budai szerbek már március 19-én kérték az uralkodótól nyelvi és nemzeti jogaik elismerését. Március 27-én a magyarországi szerbek újvidéki gyűlése egy 16 pontos, a magyar országgyűléshez intézett petíció szövegét fogadta el. Ez területi követeléseket még nem tartalmaz, de a szerb nemzeti gyűlést természetesen már megadandónak tartja. A még magyar kokárdát viselő szerbek küldöttsége 1848. április 8-án adja át a magyar országgyűlésnek a petíciót. Kossuth a feltétlen együttműködési készséget bizonyító magyar nyelvű beszédre válaszul minden szerb sérelem orvoslását ígérte meg, de gondosan kerülte a szerbek önálló nemzetként való elimerését. Másnap Kossuth szállásán folytatódott az eszmecsere. Amikor a szerb küldöttség emlékeztette a házigazdát, hogy a szerbek nemzeti jogaik elismeréséhez ragaszkodnak, Kossuth ezt elfogadhatatlan követelésnek minősítette. A szerb küldöttség azzal a meggyőződéssel volt kénytelen Pozsonyból Íjvidékre visszatérni, hogy nemzeti céljaikat csak a magyar forradalom ellenére (és nem a magyar forradalom segítségével) valósíthatják meg. Április 14-én már nem magyarpárti jelszavakkal és magyar kokárdákkal jelentek meg Karlócán, a szerb metropolita székhelyén, hanem szerb jelvényekkel, és a Magyarországból kihasítandó Szerb Vajdaságot követelve. Májusban és októberben szerb nemzeti gyűlést tartottak Karlócán, júniustól kezdve pedig már a fegyverek is dörögtek a Délvidéken.
Románok, szlovákok
Az erdélyi román nemzetiségi mozgalom vezetői 1848 márciusában Magyarország és Erdély uniójával kapcsolatosan fenntartásaikat hangoztatták – pedig az unió a jobbágyfelszabadítást hozta el Erdélybe. Ragaszkodtak ahhoz a korszerűtlen elképzelésükhöz, hogy mindenekelőtt nyilvánítsák őket Erdély negyedik rendi nemzetének. Az unió elhúzódása és Erdélynek a szorosan vett Magyarországhoz képest elmaradottabb volta miatt a jobbágyterhek megszüntetése Erdélyben nehézkesebben haladt. Így aztán a májusi balázsfalvi román népgyűlésen rengeteg paraszti panasz hangzott el. A nemzetiségi mozgalom vezetői – szakítva korábbi rendi reprezentációs elképzeléseikkel – sikeresen felsorakoztatták ezeket a joggal elégedetlen paraszti tömegeket maguk mögött. Ők is számíthattak a két román határőrezred erejére – mint ahogy az erdélyi magyar ellenállásban a két székely határőrezrednek és a székely határőr huszárezrednek volt kulcsfontossága. A magyarországi románok májusi üzenetét, amely arra szólította fel az erdélyi románokat, hogy a magyarsággal együtt küzdjenek közös céljaik megvalósításáért, az erdélyi román vezetők jóformán meg sem hallgatták. A szeptemberi második balázsfalvi gyűlés után pedig csakhamar végigfutott Erdélyen is a polgárháború minden kegyetlenségével és borzalmával.
A szlovák nemzetiségi mozgalom vékony vezető értelmiségi rétegének nem sikerült a szlovák tömegeket megmozgatniuk. Nem támogatta őket a városok szlovák polgársága sem, a szlovák nemesség sem, és a mozgalom vallási megosztottsága miatt a papság is csak részben. Márciusban Liptó vármegye közgyűléséhez fordultak, és a megye szlovák nyelvű igazgatását javasolták; áprilisban is azt hangoztatták még, hogy a nemzeti egyenjogúság fontosabb, mint a jobbágyfelszabadítás. Csak a májusi liptószentmiklósi szlovák gyűlésen – amely a maga 14 pontját megküldte az uralkodónak, az országgyűlésnek, a nádornak és a kormánynak – tesznek először komolyabb kísérletet a parasztság támogatásának elnyerésére, de tömeggyűlést itt sem tartanak. A szlovák vezetők is részt vesznek a prágai pánszláv kongresszuson, és szeptemberben az itt toborzott szabadcsapattal próbálnak meg betörni Felső-Magyarországra a szlovákok felszabadítására. A szabadcsapat alig néhány száz főnyi, és közöttük alig ötven a szlovák. Tagságának többsége és valamennyi katona vezetője cseh. És mivel a Felvidéken nincs olyan elégedetlenség, mint Erdélyben, és nem állnak rendelkezésre képzett határőrök sem, a szlovák mozgalom igen szerény keretek közt marad. Két gyenge zászlóaljat sikerül osztrák segítséggel megszervezniük – a honvédseregben pedig ezrével szolgálnak szlovák önkéntesek és katonák.
Októbertől háború folyik Magyarországon, és a mindenkori hadihelyzet szabja meg, mikor keres kiutat a konfliktusból a magyar kormány vagy valamelyik nemzetiségi mozgalom. Rendszerint az a fél keresi a megegyezést, amelynek az ügye rosszul áll a harctereken, a másik fél pedig azért utasítja el a közeledést, mert nyeregben érzi magát.
Horvátország a szabadságharc egész ideje alatt szilárdan Bécs oldalán, sőt Bécs kezében volt. A horvát nemzeti mozgalom vezetőivel tehát nem is kerülhetett sor tárgyalásokra. A szerb és a erdélyi román nemzetiségi vezetőkkel azonban igen. Az emberi erőt és tűrőképességet meghaladó polgárháborús állapotba mindkét mozgalom belefáradt 1849 tavaszára, szívesen elfogadott volna valami tisztes megegyezést. Sajnos a tavaszi hadjárat sikereinek mámorában a magyar kormány nem érezte szükségesnek, hogy változtasson korábbi elutasító álláspontján. A magyarországi román vezetők, elsősorban Ioan Dragos belényesi képviselő közvetítésével 1849 májusának elejére mégis kibontakoztak valamiféle megegyezés körvonalai az erdélyi Érchegységben harcoló román felkelőkkel. A küszöbön álló megegyezést Hatvani Imre őrnagy hiúsította meg, mert felsőbb politikai helyről kapott biztatásra ostobán és a hadügyminisztérium tilalma ellenére támadást intézett a tárgyaló románok ellen. Ez a támadás megint több ezer ártatlan polgári lakos vesztét okozta, tökéletes kudarcba fulladt, és hónapokra visszavetette a már-már elérhető közelbe került magyar-román megegyezést. Ezt csak 1849 júliusának közepére hozza tető alá Kossuth és B<176>lcescu, gyakorlati hatása azonban már nem lehet: a szabadságharcból alig egy hónap van már csak hátra. Mint ahogy nem lehetett gyakorlati hatása a Szemere-kormány nemzetiségi törvényjavaslatának sem, amelyet július utolsó napjaiban fogad el az országgyűlés Szegeden. Ez a törvény, amely minden eddiginél több jogot biztosított a nemzetiségeknek (bár valamennyi követelésüket természetesen nem teljesíthette) 1848 tavaszán sokat jelentett volna. Most azonban minden nemzetiségi vezető látta, hogy a magyar szabadságharc gyors veresége elkerülhetetlen – és szomorúan vette tudomásul, hogy az 1849. márciusi osztrák oktrojált alkotmánynál gyakorlatilag többet kínáló magyar törvénycikket már nem lehet átültetni a gyakorlatba.
Néhány előrelátó elme
Meg kell emlékeznünk azokról a magyar politikusokról is, akik a nemzetiségi kérdés átfogó rendezésére tettek javaslatot, és nem kikényszerített eredményekben gondolkoztak. A radikálisok egyik csoportja – Pálffy Albert és a Március Tizenötödike körül csoportosulók – szembefordult a Madarász-fivérek vezette radikális kör provinciális nacionalizmusával. Felfogták, hogy a magyar forradalomnak létérdeke a nemzetiségekkel való megegyezés – és hogy ezért a célért áldozatokat is kell hozni, mégpedig jó szívvel. „Az idők és körülmények oda fejlődtek, hogy e hazában létező külön nemzetiségeket többé lehetetlen ignorálnunk. Meg kell ezen nemzetiségekkel egyszer alkudnunk, éspedig ma inkább, mint holnap. És amidőn alkudni akarunk, tegyük félre a corpus jurist s annak elkopott fikcióit... Ha előttünk a haza rendezésében tabula rasa volna, tehetnők szabadon, ami tetszik: akkor minden kétkedés nélkül azt mondanók, Magyarország, Erdély, Horvátország, sőt, ha kívánják, a felső megyei szlávság külön e naptól fogva egy szövetséges köztársaság” – írja Pálffy, és világosan kimondja, hogy többet kell adnunk a nemzetiségeknek, mint amennyit Ausztria ígér. Hasonló következtetésre jut a szabadságharc párizsi diplomáciai megbizottja, Teleki László gróf is. „Nemcsak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is” – írja Kossuthnak 1849. május 14-én. Ţ is a konföderációban látja a megoldás módját: „kibékülni a vajdasággal, annak összes közgyűlést engedni, valamint az oláh fajnak is belső adminisztrációt, statutárius jogot, széles értelemben municipális garanciákat.”
A magyar szabaságharc leverését követő osztrák abszolutizmus nemcsak a magyar alkotmányos reményeket semmisítette meg, hanem a nemzetiségeknek is súlyos csalódást okozott: legfeljebb formálisan kerültek közelebb áhított céljaikhoz, gyakorlatilag egyetlen lépéssel sem. Nyilvánvaló volt, hogy a forradalom idején elkövetett hibákból tanulni kell. És hogy a magyar politikai vezetők tanultak valamit, azt a sikeres osztrák-magyar kiegyezés után a két 1868. évi törvénycikk bizonyította: a magyar-horvát kiegyezési és a nemzetiségi törvény. Ezeket ugyanis a „győztes” Magyarország hozta meg saját iniciatívájára. És hogy a kiegyezés után mégsem jött létre a hőn óhajtott nemzetiségi béke, azt nem ez a két törvény okozta, hanem az a tény, hogy későbbi kormányaink nem alkalmazták őket kellő tisztességgel.