nyomtat

megoszt

Advocatus diaboli

Kuszálik Péter

Advocatus diaboli

A Hét előző számában azzal búcsúztam a kedves olvasótól: "Egyelőre nincs sok dolgunk: számba vesszük a hozzászólásokat, az összegezés a végére marad. Tessék kényelmesen hátradőlni, folytatódik a színjáték." -- A színjátéknak a lap szerkesztői az "Erdélyi magyar dráma" alcímet adták. Remek! A harmadik jelenetnél tartunk, de még nem lehet tudni, szomorújátékká válik-e vagy bohózat lesz. A cselekmény lassan bontakozik ki, még csak most ismerkedünk a szereplőkkel, de sietségre nincs okunk, egy jó téma kifejtéséhez tizenöt jelenet, plusz finálé szükséges. Lesz itt még cselvetés és könnyes vallomás, drámai szende és fenekedő intrikus, színfalhasogatás és fogaknak csikorgatása. Egy dolgot azonban ne feledjünk: ha színjátékban egyeztünk meg, akkor vigyázzunk arra, hogy a kelléktári pisztolyba véletlenül se kerüljön éles töltény. Ha jó darabot írunk, a közönség végül tapsolni fog. Nézd legott komédiának…

A cselekményt Stefano Bottoni indította el A hatalom értelmisége -- az értelmiség hatalma című írásával (A Hét, febr. 17.), ekörül folyik a csetepaté. A második jelenet (A Hét, febr. 24.) szereplői: Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Sipos Géza és alulírott. Az előttem szóló szereplők szövegei alapján már csinos kommentárokat tudnék összehozni, de még hagyom, hadd ülepedjenek a dolgok. Még csak a dumácskáknál tartok, az elhangzott érdemi elemek kritikáját későbbre hagyom. Dumácskát mondtam, mások ezt "a téma körüljárásának" nevezik. Hosszú lesz, de nem unalmas. Máris kezdem.

Azt kérdé tőlem a minap G. úr: "Mi bajod neked Sütővel?" Azt válaszoltam: tulajdonképpen semmi, de inkább leírom. Az úgy kezdődött, hogy Kelet-Európában felborult a KGST szekere, szélnek eresztették a dolgozó tömegeket. Új mesterség után néztem, betanított szellemi munkás lettem, s adatokat gyűjtöttem különb-különb kézikönyvekhez. Úgy adta a Teremtő, hogy 1991 nyarán egy kérdőívvel bekopogtam Sütő Andráshoz, s a segítségét kértem ahhoz, hogy összeállítsam a róla írandó szócikk mellékletét: írói tevékenységének bibliográfiáját (egyszerűbben: kiadott műveinek listáját). Mondom: néhány dolgot már megtaláltam a könyvtárakban, a Fonvizin-fordítást, meg ilyeneket, de ott nincs meg minden stb. Erre ő udvariasan elhárított: nincs módja segíteni rajtam, s a zsengéket nem szükséges számon tartani. Köszöntem, eljöttem. Igen ám, de a szerkesztőségben nem elégedtek meg ezzel a válasszal. Megmagyarázták, hogy a teljes életmű ismerete nélkül nem készülhet senkiről objektív lexikonszócikk. Aludnom kellett rá néhányat, amíg fölismertem e szabály mélységét és igazát, ui. a száraz tényeknek és adatoknak olykor nagyobb a súlyuk, mint valamely kritikus hozsannáinak. A kedves olvasó száz ellenpéldát mondhatna, száz lexikonszócikket idézve. Jó, nem bánom, idézgessünk. Az Új magyar irodalmi lexikon (Bp., 1994) számára Görömbei András állította össze Sütő András -- korántsem hibátlan -- szócikkét. "Művészete a mezőségi paraszti világ epikai és színpadi ábrázolásától emelkedett egyetemes létfilozófiai érvényű kérdések megjelenítéséig." Dallamos duma, nemde? Értő embernek sokkal többet mond a Mester műveinek listája. Érdekes módon még senki sem állította össze a teljes listát, noha és habár Sütőről már 3 (három) monográfiát írtak: Görömbei András (Bp., 1986), Bertha Zoltán (Pozsony, 1995), Ablonczy László (Bp., 2002., 2. javított kiadás).

Vegyük elő az első bibliográfiai próbálkozást, a "Kántor--Láng"-ot. Mindenki így ismeri a könyvet, a két szerző neve után, holott ők ketten csak az első kétszázötven oldalt írták, a második kétszázötvenet a könyv legértékesebb, jövő-menő ideológiáktól, talmi dicséretektől és/vagy súlyos kritikáktól mentes, soha el nem évülő részét egy -- eredeti szakmáját elhagyni kényszerült -- bibliográfus, bizonyos Réthy Andor állította össze. (Kántor Lajos -- Láng Gusztáv: Romániai magyar irodalom 1944--1970. A könyvészeti adalékot összeállította Réthy Andor. Második, javított kiadás. Buk., 1973.)

Sütő Andrásnál (p. 434--436.) a lista 48 címet sorol föl, az 1949-től 1970-ig megjelent kiadványokat. A 48-ból 19 magyar, 21 román, 4 német és 4 valamilyen szláv nyelven jelent meg. S ezek csak az eredeti Sütő-művek, az általa fordított művek nincsenek itt. Ezek közül kettőt említenék meg, az egyikről már szó esett az imént. Olesz Goncsár: Útközben. Ford. Szőcs Ráchellel, Buk., 1953.; D. I. Fonvizin: A tökfilkó. Ford. Szőcs Ráchellel, Buk., 1954. (Sajnos a bibliográfia nem közli, hogy Sütő és Szőcs miként osztotta el a fordítás felelősségteljes munkáját.)

Ezek után -- szíves engedelmükkel -- kétségbe vonnám Sipos Géza könnyedén odavetett "57 kötet"-ét. (A Hét, febr. 24.) Maradjunk abban, hogy Sütőnek sok kötete jelent meg, s tegyem hozzá: ebből a sokból a Mester szeretne néhányat elfelejteni. A játékszabályok szerint ezt csak akkor lehet(ne), ha erről nyílt színen (mondjuk: írásban) lemondana. Volt rá példa -- nem igaz, hogy nem! --, A mezítlábas menyasszony című izéről több interjúban is elmondta: ifjúkori botorság, sajnálatos tévedés satöbbi. Jól van, de mi történjék az érte kapott Állami díjjal? Nem lenne ildomos az összeg mai értékét (vagy bár a töredékét) átutalni a Bethlen Gábor Kollégium alapítványának, hogy tényleg őszintének tűnjék a gesztus? (Bocsánat az ötletért, nem szeretném szokásommá tenni, hogy erkölcsi ügyekben tanácsot adjak sokak által makulátlannak tekintett embereknek…)

Megkérem a kedves olvasót, hogy ne dobja el a lapot, hanem olvasson tovább. Ugyanis még van néhány apróság, pl. arról sem szóltam, hogy a fenti számokat miként kell értelmezni. Például a 21:19-es arány azt jelzi, hogy pártunk és kormányunk előszeretettel szórta a román és magyar dolgozók elé Sütő szakmányban gyártott brosúráit és könyvecskéit, ui. azok igen alkalmas propagandaanyagai voltak a kollektivizálásért folytatott harcnak. Ez a bő termés akkor jellemezhető érdemei szerint, ha elfogadjuk Földes László szentenciáját: "Ha valaki becsületes író, ebben az országban csak az asztalfióknak ír." (A Sütő által szállított információt Hajdu Győző építette be a maga feljelentésébe, lásd Bottoni 56. sz. jegyzetét. A Hét, febr. 17.)

Bár a mai dumácskában nem akartam a múlt heti szövegeket elemezni, újabb kivételt teszek, mert Sipos Géza egy másik tévedését is korrigálnom kell. "A kitüntetések terén szomorúbb [?? -- K. P.] a helyzet: már 24 évesen, '51-ben és '53-ban megkapta az Állami díjat, de ezután csak '78-ban következett Magyarországról a Füst Milán-jutalom (…)"

Sipos Géza nem nevezi meg az adatok lelőhelyét (vezércikknél ez nem szokás, viszont a pontos adatközlés ilyen esetben is elvárható; megengedem: paszkvillus esetén kevésbé), vegyünk hát elő egy ellenőrzött forrást. Ismét egy apróság: az alábbi lista díjakat sorol, Sipos Géza pedig kitüntetésekről szól. A kérdéses korszakban (1954--1978) a kitüntetések dominálnak, tessék megszámolni őket.

"Díjai: Az RNK Állami Díja 3. oszt. 1950 [1952-ben adták át] és 1953 [1954]; az Igaz Szó drámapályázatának megosztott 1. díja 1958 [a Fecskeszárnyú szemöldök c. művéért]; Augusztus 23 Érdemrend 4. fokozata 1964; RNK Csillaga Érdemrend 4. fokozata 1965; Munkaérdemrend 3. fokozata 1966; Kulturális Érdemek Érdemrend 3. fokozata 1968; a Ro. Írószövetség Díja 1970, 1973; Pezsgő-díj 1973; az RSzK Csillaga Érdemrend 4. fokozata 1974; a Jóbarát folyóirat Arany toll-díja 1976; a Ro. Akadémia Ion Creangă-díja 1978; a Marosvásárhelyi Írói Egyesület Díja 1977, 1981; Füst Milán-jutalom 1978 (…)" (Látó, 2003. 6. sz.) A listát -- melynek csak egy részlete szerepel itt -- én állítottam össze és Nagy Pál ellenőrizte, aki csak egy dolgot kifogásolt: "[K. P.] szükségesnek látja közölni, hogy S. A. 1976-ban megkapta a Jóbarát című gyermeklap Aranytoll díját. De azt már nem említi, hogy 1990. január 30. óta dísztagja az osztrák PEN-nek (…)" (Látó, 2003. 10. sz.)

Elég sok adatot kellett összehordanom ahhoz, hogy megerősítsem Sipos Géza következtetését ("ez csak egy hatalom-közeli alkotó munkássága lehet"), de rászánom ezt a kis időt: nem kívánok bizonyítékok nélkül fogalmazott szentenciákat eregetni. Semmi sem áll távolabb tőlem, mint a szenzációhajhászás. Hogy tetszett mondani? Érdekes, ezt senki sem hiszi el nekem! Nagy Pál sem, aki úgy véli: az "adatgyűjtő [értsd: K. P.] szorgoskodása valójában lejárató célzatú kötekedés". (Látó, 2003. 10. sz.) 

Kötekedés? Lejáratás? Ugyan kérem! Mi abban a kötekedés, ha az ember tényeket tesz közzé? Vétkezem-e akkor, ha lajstromba szedem egy író minden munkáját, díjait és pártfunkcióit? Stefano Bottoni bűnösnek nevezhető-e amiatt, ha elővakar egy közel ötven  éve fogalmazott följelentést? Történészként ez a dolga! Sütő András szeretné (A Hét, febr. 24.), ha nem foglalkoznánk olyan pimf ügyekkel, mint a Hajdu--Földes konfliktus (nemde Wass Albert halálra ítéltetése sokkal nagyobb ügy lenne), ám ha mégis, akkor a megszólalókban legyen meg a szükséges pontosság és mértéktartás. Stimmel, én is ezt szeretném, de -- tekintve nézőpontjaink különbözőségét -- nehezen várható el, hogy mind a két oldal ugyanazt mondja.

Azt mondtam: egy színjáték szereplői és nézői vagyunk egyszerre. A színjáték nem perről, csupán egy vizsgálatról szól: "Miért és hogyan történt az, ami történt? Milyen belső és külső erők, nyomások, motivációk, érzelmek késztették cselekvésre a különböző szereplőket? (…) Meggyőződésem, hogy eljött ennek is az ideje." (Bottoni: Útmutató az olvasónak. A Hét, febr. 17.)  

A vizsgálatnak és a pernek megvan a maga koreográfiája, a maga szereplői. Gondolom, nem sértődik meg senki, ha az egyik ügyvéd szerepét magamnak vindikálom. Az ördög ügyvédjének munkaköri leírását a Katolikus lexikon (Bp., 1931.) alapján lehet majd megszerkeszteni: "A boldoggá és szentté avatási perekben fontos szerepe van a 'promotor fidei' nevet viselő ügyvédnek, kinek feladata minden lehetséges ellenérvet felhozni, és amennyire lehet, a boldoggá vagy szentté avatást akadályozni (hogy minél alaposabb legyen az eljárás). Ezért a néphumor a 'promotor fidei'-t 'advocatus diaboli'-nak, az 'ördög ügyvédjének' nevezi. Vele szemben áll az Advocatus Dei, ki (…) az ügyet mindenképpen előmozdítani hivatott."

Mielőtt a bűnösség/bűntudat dolgairól szólnék, azelőtt egy régebbi utazás meghatározó élményét idézném föl. Valamely vonatozásom során órákat dumcsiztunk ifj. Csúszó Sándorral, aki megismertette velem a 'népi etika' alapeszméit. Úgy vélem, ez a mostani, pert imitáló színjáték is a népi etika zsinórmértéke mentén zajlik, s nem a marxi-lenini kicsinálás gyakorlata vagy a fehérterror vezéreszméi szerint haladunk.   

Lépjünk tovább. Az erdélyi magyar (újság)írók körében többször fölmerült az önvizsgálat (nem egyenlő a marxista önkritikával!) nemes gondolata. Íme egy példa: "Szerintem társadalmunk minden rákfenéje onnan ered, hogy nem gyóntunk meg. Bűneinket, viselt dolgainkat. Az újságíró-társadalomban is sort kellett volna keríteni erre. Annak idején javasoltam is, hogy üljünk össze, beszéljük ki sértődéseinket, bűneinket. Hogy igen, ezt és ezt írtam '89 előtt, ezért és ezért írtam…" (Ferenczes István, Könyvjelző, 1998. 6. sz.)

"… az újságíró társadalomnak el kellene végeznie előbb az önvizsgálatot, amivel adósok maradtunk. Elsősorban önmagunknak. (…) meg kellene végre valahára szabadulni ettől a tehertől ahhoz, hogy a betűvel szolgáló ember szájában egyszer már ne keseredjen meg minden szó, amit 'előbb' is használt, egy ántivilág tébolyában. Magad is tudod, de azért kimondom: nincs felmentés. (…) lelkiismereti ügyekben intézményesített bűnbocsánat nem lehetséges. Ezt mindahányunknak önmagunkban, önmagunkkal kell elintéznünk, s valószínű, nem lesz rá elég egy élet. (…) attól tartok, nekünk már sehogyan sem jó és semmitől sem lesz könnyebb a még hátralevő életünk. Sem nyugodtabb az álmunk." (Orbán Ferenc: Felmentés pedig nincs. RMSz, 1993. márc. 13.)

Volt, aki továbbment és elismerte: "Immár hiába! Késő, késő, / megmásítni már nem lehet / ezt a gondot gonddal tetéző, // kátyúba fordult életet, / csak levonni a tanulságot: / kár volt hinni, nem érte meg!" (Létay Lajos)

A népi etika előszeretettel fogadja a beismerő beszélyeket, s lélektisztító feloldozásban részesíti az őszintéket. Nagy erkölcsi ereje abban áll, hogy nem kényszerít, hanem a spontán megnyilatkozásokat szorgalmazza. Hasonló elveket vall Varga László (szül. 1928; ref. lelkész, 1957--1964 között politikai fogoly) is, aki senkit sem kíván bíróság elé citálni, csupán gyónásra nógat. Szolzsenyicint idézi: "Annak, hogy az európai társadalom egyensúlya helyreálljon, van egy feltétele. Akik a túlsó oldalon álltak, mondjanak annyit: Igen, én vétkeztem. Én gyilkoltam, másokat börtönbe juttattam, nyomorba döntöttem, írásban gyaláztam, én egyetértettem becsületes emberek megnyomorításával. Különben hogy lehet felmenteni azt, aki tettét be sem ismeri?" (Varga László: Csak az ötvenhatosok? Erdélyi Napló, 1998. márc. 3.)

Páll Árpád 1988 októberében beszélgetett el Sütő Andrással, az interjúban három apró szusszanás esik arról, hogy ennek a generációnak netán mégis lenne valamelyes bűntudata: "… egyik hatvanéves kartársam születésnapi önvizsgálatában helyettem is szólva mondotta volt: »Előfordult, hogy szóltam, amikor hallgatni kellett volna, és hallgattam, amikor szólni kellett volna.« Másik hatvanéves íróbarátom viszont így összegez: a mi nemzedékünk számára nincs könyörület a jövendő részéről. Annyi bizonyos, hogy számtalan cselekvésünk jutott kudarcra a cselekvés módozatainak helytelensége folytán is." -- Kicsit körmönfont, de érthető; sajnos nem több az ejnye-bejnyénél. Hadd lám az utolsót: "Álmom volt és marad, hogy nemzetek és nemzetiségek együttélésében jogos trónjára lehet ültetni azt, ami Herder szerint az emberben isteni: a humánumot. Némelyek szerint ez az érzelmek és a poézis világába tartozik. Egészítsük ki hát Lenin racionális fejtegetéseivel a népek önrendelkezési jogáról. Álmom volt és marad az egyenjogúság, amely bármely nemzetiség számára kisebbségi mivoltát feledtetni tudja. Ezért próbáltam szólni, tenni egyet és mást a jóhiszeműség tévedéseivel együtt. Ez utóbbiak dolgában a jövendőnek nem a bocsánatát, csak megértését kérném, ha egyáltalán szó lehet ilyen kérelemről." [Kiemelés tőlem. -- K. P.] (Páll Árpád: Harangszó a mélyből. Beszélgetések romániai magyar értelmiségiekkel. Bp., 1991. p. 266, 270.) -- Tekintve a felvétel idejét (1988. okt.), egyaránt őszintének tetszik a lenini eszmékhez való ragaszkodás, és a megértés iránt való kérelem. Nem kér bocsánatot, de elismeri, hogy jóhiszeműen tévedett. Többet vártunk volna, de ha csak ennyi, hát ennyi. Ez viszont még nem elég a szentté avatáshoz.

(Folyt. köv.)