Tudunk-e magyarul, avagy az anyanyelvű szakoktatás nyelvi akadályai

Több magyar nyelvű újságban is olvastam arról az elmúlt napokban (1999 novemberében), hogy Kovászna megyében tájékozódott a Kisebbségi Tanács oktatási bizottsága. A kis nemzetiségek képviselői arra voltak kíváncsiak, hogyan él a „nagyobbik testvér”, azaz a magyar kisebbség az anyanyelvű szakoktatás új lehetőségeivel. Mert hogy ebben is egyedüliek vagyunk, a többi tizenhat nemzetiség a jelek szerint elégedett azzal, ami eddig volt.

Jók az ilyen alkalmak, magam is részt vettem nemrég egy hasonló brassói tanácskozáson. Csak arra kell vigyáznunk, nehogy végleg elveszítsük a mércét és a perspektívát. Igen jónak láthatjuk ugyanis helyzetünket, ha némelyik kisebb sorstárshoz mérjük magunkat (hadd ne nevezzem meg egyiket sem, nehogy az etnikai sértegetés bűnébe essem), de egészen más a kép, ha saját korábbi hagyományainkat vagy akár a magyar szakoktatás ötvenes évekbeli szintjét tekintjük mércének, vagy netán azt mondjuk: nem elégedhetünk meg kevesebbel, mint amivel a többségiek rendelkeznek, mint ami számukra adatik meg esélyként és feltételként.

A viszonyítás másik vitatható pontja a szaknyelv és a szakmai terminológia. Ennek a tapasztalatcserének is láthatóan az volt a fő gondja: fogják-e ismerni a magyar szakiskolák végzettjei a román terminológiát. Ezért pl. az írásbeli dolgozatok elbírálásakor hibának számít, ha a magyar tanuló nem tünteti föl a román szakkifejezést. Arról nemigen hallok senkit panaszkodni, hogy immár úgy nőtt fel egy-két nemzedék, hogy elemi szinten sem ismeri szakmájának anyanyelvi terminológiáját,  a magyar szaknyelvet. Figyeljük meg magunk körül a fiatalabb nemzedékhez tartozó magyar autószerelőket, kőműveseket, víz- és gázszerelőket, az elitebb szakmákról nem is szólva, mennyire képtelenek anyanyelvükön beszélni a szakmájukról, mennyire nem ismerik a szerszámok, az anyagok, a technikai műveletek magyar nevét (és ez a Székelyföldön éppúgy érvényes, mint Kolozsváron). Románul mindannyian tudnak (ez mindenképpen jó), jobban tudnak, mint magyarul (ez semmiképpen nem jó), ennek ellenére minden hatóságnak, intézménynek azért fáj a feje: a mai szakiskolások nem fogják ismerni a román szakkifejezéseket. Elitebb szinteken hasonló a helyzet: mindenki amiatt aggódik, hogy a fiatal orvos, aki anyanyelvén tanult, nem fog tudni beszélni román betegével, vagy éppen képtelen lesz szakszerűen megírni a halotti bizonyítványt, miközben a valóságban csak olyan esetekről tudunk, hogy az orvos magyar betegével nem volt képes, vagy nem volt hajlandó anyanyelvén beszélni.

Szintén az említett tanácskozáson hangzott el az a beismerés, hogy néhol a magyar anyanyelvű mérnök azért nem tanítja magyar nyelven szaktárgyát (a magyar szakiskolában!), mert az egyetemen csak románul tanulta.  Ismerem néhány éve ezt a helyzetet, és egyre inkább elképeszt az oktatási hatóság tehetetlensége. Hogy is van ez? Van, mondjuk, harminc mérnöktanár a két székely megyében (lehet ennél több, lehet ennél kevesebb), aki (mivel magyar anyanyelvű?) taníthat a magyar szakiskolában, de arra az alibire hivatkozva, hogy az egyetemen románul tanulta szaktárgyát, nem hajlandó magyarul tanítani: alkalmazkodjanak csak hozzá a tanulók. Ő semmiképpen nem kötelezhető arra, hogy azokat a szakkifejezéseket magyarul megtanulja. (Neveket diszkréten senki nem említ.) Vagy egy ilyen tanári állás betöltésének nincs olyan feltétele, hogy a tanár tudjon magyarul tanítani? Neki netán elég a magyar nemzetiségét bizonyítani? A követelményeket nem az oktatási hatóság szabja meg? A hatóság kit képvisel, kinek az érdekeit?

A nyolcvanas években volt három-négyezer olyan pedagógus a magyar iskolákban, aki nem tudott magyarul. Most feltehetőleg van harminc mérnöktanár, de elvileg a pedagógusoknak legalább egyharmada (azaz néhány ezer) szintén hivatkozhatna arra, hogy román nyelven végezte egyetemi tanulmányait, és románul óhajt tanítani. Ehhez jön még az a néhányszáz új pedagógus, aki átveszi a földrajz és a történelem államnyelvű tanítását, az idegen nyelvekről vagy a románról nem is szólva, ahol már föl sem lehet vetni, hogy az oktatás hatékonyabb volna, ha a tanár ismerné a tanulók anyanyelvét.

Ha így megy, lassan eljutunk oda, hogy nyelvében nem, csak a tanulók etnikai hovatartozása tekintetében lesz magyar a hazai magyar közoktatás. És akkor mi is kifogástalanul beilleszkedünk majd a tizenhét jámbor romániai nemzeti kisebbség sorába.

Jegyzet

A cikk eredetileg Hol a mérték? címmel a Krónikában jelent meg 1999. november 20-án.