Státusgondolatok

Státus

"Jogaink nem azért vannak, mert mások adják, hanem azért, mert létezünk."

Ezzel a mottóval kezdődött az SZDSZ Elvi nyilatkozat a kisebbségi kérdésről című dokumentuma 1990-ben. Majd a következő módon folytatódott: "Harcolunk a természetes közösségek önrendelkezéséért, (...) a származási közösségek önszerveződésének és önmeghatározásának jogáért, olyan állami jogi státusban, amilyet igényelnek." Az Elvi nyilatkozatnak A helyi autonómiák, intézmények című fejezetében továbbá ez áll: "Az SZDSZ álláspontja az, hogy miközben a kisebbségek az adott országok egyenrangú polgárai, az adott állam alkotói, ugyanakkor a magyar kisebbségek a magyar nemzet részei. A nemzethez tartozás ugyanis alapvető emberi jog. Az egyén minden jog hordozója, így a kollektív nemzeti jogoké is, tehát a nemzeti kisebbségeket, etnikumokat kollektív jogok illetik meg." A nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer című alfejezetben az Elvi nyilatkozat szerint: "Nem határrevíziókkal kell a kisebbségi kérdést rendezni, de félreérthetetlenül le kell szögezni, hogy az adott határokat akkor lehet véglegesnek tekinteni, ha azok elveszítik jelentőségüket, azon belül ťátjárhatóv፠válnak. Ez a feltétele [a térség] Európához való integrálódásának."

Amikor ezeket a pontokat tíz évvel ezelőtt leírtam, sem én, sem más nem láthatta előre, hogy Közép- és Délkelet-Európában milyen változások fognak végbemenni. Bár reméltük a gyors integrációt, annak részleteit, megvalósíthatóságát nem ismerhettük. Az eltelt idő, ha a mindennapok megélését tekintjük, igen hosszú, csalódásokkal terhelt, fájdalmas folyamatokkal járt. Ha viszont történelmi összefüggéseiben nézzük, ebben a periódusban hihetetlenül felgyorsult az idő, és számos olyan adottság állott elő, ami, úgy vélem, szinte napról napra újragondolandóvá teszi helyzetünket, Magyarország határain belül és kívül élő magyarokét, többségét és kisebbségét egyaránt.

Mielőtt megpróbálnám a mai helyzetet röviden jellemezni, idézzük meg a tágabb történelmi előzményeket, különös tekintettel a magyar népesség migrációjára. Az első világháború után az úgynevezett történelmi Magyarország területeiről az újraszabott ország határai közé mintegy 350-400 ezer ember érkezett menekültként, és ugyanez ismétlődött meg a második világháború után. Az új határokat 1949-ben, a szocialista internacionalizmus jegyében rögzítették olyan szigorúan, hogy azokon keresztül a továbbiakban többé-kevésbé csak a kivételezettek mozoghattak normális gyakorisággal. A költözésnek, egyik országból a másikba, még a gondolata is alig merült fel. A helsinki záróokmány (1975) határozatainak gyakorlati megvalósulása -többek között a gondolatok, emberek, áruk szabad mozgása - ebben a térségben az egyes országok keményebb vagy lágyabb diktatúráinak működésébe ütközött. Éppen ezeknek a diktatúráknak egyre durvább volta, a perspektíva teljes elvesztése, a legális mobilitás teljes hiánya vezetett ahhoz, hogy a 80-as években a határon túli magyarság köréből a végső döntésre kényszerült emberek egyre nagyobb számban menekültek át Magyarországra, a keményebb diktatúrákból a lágyabb diktatúrába.

A felvázolt korszakokban a magyar kormányok más-más módon viszonyultak a migrációnak is tekinthető mobilitáshoz. A két világháború közötti kisebbségpolitikának az alapját az a tudat adta, hogy a helyzet nem fog úgy maradni, ahogy Trianonnál eldőlt, s a magyar kisebbségek visszatérhetnek a "történelmi határok" közé. A második világháború után a problémák négy évtizedes tagadása, lefojtása következett, ami részben az asszimiláció, részben a konfliktusok lehetősége, részben a világ különböző tájaira menekülés felé taszította a kisebbségben élőket. A magyar kisebbségpolitika csupán 1990-től kezdte hangsúlyozni a mindenkori kormány felelősségét a határon túli nemzetrészekért, és a feladatot elsősorban a szülőföldön maradás lehetőségének elősegítésében vélte megvalósítandónak. Ez önmagában is döntő előrelépés volt a kisebbségi sorsok kezelése ügyében.

Az integrálódó Európában azonban, mely a szabad mozgás tekintetében gyakorlatilag már megvalósította a helsinki záróokmány határozatait, de az eltelt tíz év tapasztalatai alapján is úgy vélem, helyénvaló megalapozni egy új paradigma pilléreit. Két, párhuzamos stratégiára gondolok: 1. Minden érintett számára biztosítani kell a magyar állampolgárság elnyerésének egyszerűsítését, és 2. elő kell segíteni a határon túli magyar közösségek versenyképes kibontakozását a szülőföldjükön.

Ezúttal elsősorban az első pontról beszélnék részletesebben. Eddig is közismert volt a kisebbségi kérdés kezelésének ez a modellje, hiszen a második világháború utáni Németország például azt az elvet követte, amely szerint német állampolgárrá válhat bárki, aki igazolni tudja német származását. (Távoli analógia ugyan, de megemlítem, hogy az egykori angol birodalom különböző etnikumú lakosainak a birodalom szétesése után módjukban állott, ha akarták, felvenni a brit állampolgárságot. Nagyságrendben összehasonlíthatatlan, de a mi esetünkben is egy szétesett ország részeiről van szó.) Ezt a lehetőséget Magyarországon eddig nem gondoltuk végig. Most talán ennek is itt van az ideje, hiszen 1999-ben a NATO tagjává lettünk, jó esélyünk van arra, hogy a 2000-es évek elején az Európai Unióba is bekerüljünk. Szomszédaink közül Szlovákia és Románia helyzete sem kilátástalan, hiszen 1999 vége óta ők is az Európai Unió tagjelöltjei. Ezek a változások megengedik, hogy felvessük: kollektív jognak kellene nyilvánítani a Magyarországon élés lehetőségét az állampolgári státus elnyerésének egyszerűsítésével.

Ideje, hogy kimondassék az az alapelv, hogy "akiket a határ hagyott el", magyar állampolgárságot élvezhetnek, azaz Magyarországon élhetnek, ha azt választják. Hogy ki a magyar? Ez ügyben mintegy közmegegyezés született: magyar az, aki annak vallja magát.

Miért időszerű ez éppen most?

Abban a kitáguló versenyben, mely a globális folyamatok során elérte a kelet-közép-európai térséget - éppen a stabilitás, a biztonság érdekében -, figyelembe kell venni, hogy megjelent az identitások új szerkezete. Miközben a térség szinte minden államának törekvése, hogy csak szerb, vagy román, vagy magyar legyen - azaz a nemzetállam etnicizálása -, az európai integrációs folyamatokkal együtt előáll egy új politikai identitás: a nemzetállamok fölötti európaiság. A másik oldalon pedig, ha úgy tetszik, mintegy alulról érintve a nemzetállamot, megjelenik a regionális területi identitás. Ily módon az identitások struktúrájában egyszerre létezik európai identitás, nemzeti identitás, állami identitás, területi identitás és etnikai identitás. Ezek mellett - a vegyes házasságok és a multikulturalitás természetes közegeiben - számolni lehet a különböző származásból eredő, avagy önként választott identitások párhuzamos jelenlétével. Erdélyben például igen gyakori a "fele apă, fele víz" típusú válasz, ha megkérdezünk valakit identitásáról. Ő az, aki mind a magyar, mind a román nemzeti önazonosság hordozója, otthonosan mozog a két kultúrában. És vannak háromféle identitású (magyar-német-román, örmény-magyar-román stb.) emberek is. Nem törvényszerű, hogy ebből a helyzetből, amint az Boszniában, Koszovóban történt, fegyveres konfliktusok támadjanak.

A kelet-közép-európai térségben az önazonosság megválasztásának szabadsága sokáig hiányzott. Kiegyensúlyozatlanságaink ebből is adódnak, s ezért kerülhetett és kerülhet sor zavaros politikai filozófiák befolyására. Magam úgy gondolom, hogy az etnikai kisebbségek nem csupán a probléma, hanem a megoldás részei is: ha az etnikai elvet tudomásul vesszük, az egyben az intolerancia ellen is hat és megakadályozza, hogy a szélsőséges politikák - kiragadva azt az identitások szerkezetéből - konfliktusok szítására használják.

Ebből következik, hogy a jövőre csak úgy tudunk felkészülni, ha a magyar kormányok is számolnak ezekkel a jelenségekkel. A nagy programírások és törvénygyártások korszakában jó lenne következetes koncepciót kialakítani, az állampolgárság elnyerésének egyszerűsítését biztosítandó, az érintettek körében. Világosan ki kellene mondani, hogy nem csupán azoknak a kiváltsága ez, akiknek kapcsolatrendszerükön keresztül eddig is megvolt a lehetőségük a viszonylag gyors magyarországi áttelepülésre. Aki egy kicsit is ismeri a szomszédos országokban élő magyar közösségek világát, pontosan tudja, hogy elsősorban éppen legjelesebb ottani költőink, íróink, illetve az értelmiségi elit küldte át gyermekeit és kezdett áttelepülni maga is. S ők nem a Moszkva téri "rabszolgapiacon" próbálták munkaerejüket eladni. Gondos, baráti kezek egyengették - éppen az apák teljesítménye okán - útjukat, helyüket, életkörülményeiket, s segítették a hosszú évekig tartó várakozások, procedúrák lerövidítését. Nem ellenük szólók. Csupán azt mondom, hogy ha a Magyarországon mindenki számára ismeretlen zetelaki, énlakai Nagy Péter, vagy a brassói, dévai, nagyszebeni, ungvári, lőcsei, iglói, újvidéki "nemecsek ernő" kíván magyar állampolgárrá lenni, neki is meglegyen ez a joga, normális feltételek mellett. Nem biztos, hogy élni fog ezzel a jogával, de ezeknek a közösségeknek a lelki felszabadulásához, lelki emancipációjához ennek a jognak a tudata is szükségeltetik. Fonák az a mai helyzet, hogy gyakran éppen a kivételezettek hangoztatják legerőteljesebben a szülőföldön maradás erkölcsi imperativusát, miközben - úgymond - a szülőföldön élés elviselhetetlensége miatt jöttek át. Közülük jó néhánynak - az államigazgatásban és a médiában szerzett előnyös pozíciójukból, az átlagot messze meghaladó jövedelemmel bebiztosítva -, úgy tűnik, lehetetlen még annak gondolata is, hogy rájuk is vonatkozzék a szülőföldön élés íratlan parancsa. Igencsak alacsony a visszatelepülők aránya is, akik jobbára már a kettős állampolgárság előnyeit is élvezik. Ugyanakkor gyakran közülük kerülnek ki azok, akik a problémát jelenleg a magyarországi belpolitika részévé kívánják tenni.

A jelzett kiváltságok is hozzájárulhattak az anyaországi magyarok újabban kialakult kételyeihez, aggodalmaihoz. Mi lesz e kicsire szabott ország határai között, ha ők is idejönnek? Versenytársaink lesznek a munkaerőpiacon, az egyetemeken? És mi lesz a földdel, amit elhagynak? Az végleg elveszett? (Ugyanakkor mások - a mai Magyarország lélekszámának csökkenését látva - a határon túli magyarok különböző csoportjainak Magyarországra való telepítését látnák megoldásnak.)

Miközben zajlik a spontán migráció, a magyarországi kormányok nagylelkűnek szánt megoldási kísérletei sorra kontraproduktívak, féloldalasak, és elsősorban a szomszédos országok magyar elitjének "elszívását" eredményezik. A Magyarországon állami ösztöndíjjal tanulók nyolcvan százaléka nem tér vissza szülőföldjére, a Széchenyi-ösztöndíj is magyarországi munkavégzést ír elő. Ez a folyamat valószínűleg mindaddig így fog működni, amíg a szülőföldön maradásnak nincs perspektívája, és aki nem lát esélyt erre, az különösebb tortúra nélkül, állampolgári státusban, Magyarországra költözhet. Hamis és káros minden olyan szimbolikus, vagy akár megvalósított politikai akarat vagy gesztus, amelyik nem a közösség minden tagja számára kínál egyenlő esélyeket.

Annak, hogy a Magyarországra települtnek ne bűntudattal, vagy annak kompenzációjával kelljen élnie, feltétele, hogy a magyar kormány új álláspontra helyezkedjék. Ha a politikai gondolkodás eljutott addig a felismerésig, hogy a Magyarországra látogató kisebbségi magyaroknak különleges státust kell biztosítani, ezzel természetszerűen együtt kell járnia, hogy az ehhez való jogot is kimondjuk. Azaz meg kellene teremteni annak törvényes kereteit, hogy az állampolgárság elnyeréséért a kisebbségi magyaroknak ne az összes többi betelepülő külföldi bevándorló közé kelljen sorolódnia, és hosszú évekig várakoznia. Igen, ez minden más bevándorlóval szemben pozitív diszkrimináció, de csak így szüntethető meg az a tűrhetetlen helyzet, amely idegenrendészeti problémaként kezeli ezeket az ügyeket. Legyen ez minden érintett számára biztosított kollektív jog a "jogaink nem azért vannak, mert mások adják, hanem azért, mert létezünk" szellemében.

Ennek a jognak a megfogalmazása ma már nem nagy bátorság. Hiszen a környező országok az integrálódó Európa részeként így is, úgy is kötelesek biztosítani a szabad mozgást.

A koszovói háború után, önfenntartó életmechanizmusként, nemzetközileg elfogadottá - bár még nem gyakorlattá - vált a politikai autonómia. Az új körülmények között a mobilitás folyamatának kiszélesedésére is fel kell készülni, ha Romániát és Szlovákiát is az Európai Unió keretei közt üdvözölhetjük. A globalizációs mobilitás a kisebbségi létet már ma sem hagyja érintetlenül. A kritikusan alacsony létszámú magyar közösségek asszimilációs kiszolgáltatottsága (Horvátország, Szlovénia), vagy nehéz gazdasági és politikai helyzete (Ukrajna, Szerbia) szintén hasonló megoldást sürget.

Elismerem, de nem osztom azt az ellenvetést, hogy ettől olyan helyzet következne be, melyben a határon túli magyarság hárommilliós tömege egyszerre Magyarországra zúdulna. Közismert, milyen nehéz új feltételek, új elvárások, új szokások között újrakezdeni az életet. Az ember nem házas csiga. Valójában mindenki elsősorban a biztonságot keresi. Az 1990 utáni helyzetben, sokan azok közül, akik addig át akartak települni, meggondolták magukat és szülőföldjükön maradtak. A marosvásárhelyi márciusi események, majd a szerbiai háborúk megrendítették ugyan ezt a bizalmat, de ma ismét okunk van arra, hogy reménykedjünk: a környező országokban, különösen az EU-jelöltség helyzetében fel fog gyorsulni a demokratizálás folyamata, amely az asszimilációval szemben lehetőséget ad az identitás megőrzésére.

A javasolt új paradigma, az új szemlélet másik pillére egy hosszú távú stratégia lenne a szülőföldön maradás, a kisebbségi nemzeti lét feltételeinek megszilárdítására a határon túli közösségek ösztönzőbb jövőképének kialakításával és egy célszerűbb támogatási rendszerrel. Ami ma folyik, az a csendes agyelszívást, a szellemi áruközvetítést szolgálja a határon túlról az anyaországba. A szellemi tőke felhalmozása érdekében - ami egyedüli biztosítéka a szülőföldön maradás jövőjének - komoly források bevitelére, hosszú távú fejlesztésekre van szükség. Nem csupán rögtönzött, hanem tervezhető fejlesztésekkel, tudásátadással, áttekinthető finanszírozással kell jelen lennünk elsősorban az adott kisebbségek gazdasági élete és oktatása területén, ami több biztonságot adna az embereknek gyermekeik jövőjét tekintve is. Ott kell fizetőképes keresletet teremteni a munkaerőpiacon és felkészülni a fokozódó versenyhelyzetekre. Ez teremtheti meg annak a feltételét, hogy érdemes lesz a szülőföldön maradás választása. A jelenlegi finanszírozással szemben ez nem a bezárkózásra, "kis inkubátorházakba" való visszahúzódásra, szűk klientúrák kialakítására elégséges, többé-kevésbé Magyarországra visszafolyó támogatás kell hogy legyen. Inkább kisiskoláskortól adható ösztöndíjakkal, kollégiumok építésével, a korszerű tudásnak helyet adó intézményekkel, munkahelyek teremtésével hosszú távra tervezetten, nemzetközileg versenyképes tudást kell hogy kínáljon mindenkinek Ocfalvától Pozsonyig, Újvidéktől Kassáig.

A csupán egy évre szóló költségvetésben való gondolkodás nem teszi kiszámíthatóvá és beláthatóvá a jövőt. Az évi költségvetés minden 1000 forintjából 90 fillérrel támogatott kisebbségpolitika legfeljebb az egyszerű, önfenntartó életmechanizmusok meghosszabbítását, de nem az élet- és versenyképesség kiteljesítését segíti elő.

Az európai integráció körülményei között az identitások, a biztonság és a mobilitás, valamint a többség és kisebbség fogalmának átértékelődése folyik. Itt tíz-húsz éven belül, felváltva, folyamatosan mindenki kisebbségi vagy többségi szerepbe kerül. Az Európai Unión belül például minden nép kisebbségben lesz. Az átjárható határokra kell felkészülni, ahol a szülőföldön maradás vagy a szabad mozgás, az ingatlanvásárlás, a munkavállalás lehetősége mindenki számára biztosíttatik.

Már most el kellene kezdeni annak az áldatlan állapotnak a megszüntetését, hogy kialakult a magyarországi "vőlegények-menyasszonyok árfolyama", hogy elfogadottá vált a berendezkedés az állampolgárság elnyerésének hosszú procedúrájára, ami csak évekig tartó várakozás után teszi lehetővé a "bevagonírozást". 1990 előtt szomorú glóriája, pátosza volt ezeknek az átköltözéseknek. Sok esetben a hosszú lelki gyötrődés után hozott döntés búcsúesttel és könnyekkel zárult az adott közösségen belül, és érkezéskor jobb esetben ugyancsak könnyek, ölelések, rosszabb esetben a nagyváros tátongó szürkesége, elnyeléssel fenyegető világa fogadta a menekülőt, a bevándorlót. Mára a magyar kisebbségiként is öntudatos európai polgárnak joga kell hogy legyen a magyar állampolgársághoz, ha úgy dönt, hogy itt akar élni. Ha óhajtja, Marosvásárhelyről Hódmezővásárhelyre költözik, és reméljük, meglesz annak az esélye is, hogy Szombathelyről Csíkszeredára vagy Kassára távozzék, ha úgy határoz, hogy annak van értelme.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a jog kimondása és a joggal való élés lehetősége különbözik, és mindig előnyösebb helyzetben lesznek a joggal való élést illetően azok, akik konvertálhatóbb tudással rendelkeznek. Ugyanakkor azonban, ha hosszú távú stratégiában gondolkodunk, a szülőföldön maradás melletti döntés is valódi választás és nem a helyzet szülte kényszer eredménye lesz.

Jó lenne megnyugtató választ adni a minduntalan feltörő kérdésre: mi a fontosabb, a föld - a táj, a fenyvesek, a folyópartok -, vagy az ember, aki dönthet, hogy hol akar élni.

Élet és Irodalom, Budapest, 2000. március 17.