Căutare

A magyar érdekvédelmi és érdekérvényesítési politikai tevékenység egyre inkább a sajátosan magyar kérdések megoldására koncentrált.

Meggondolkodtató, felelősségérzetről tanúskodó cikket jegyez Ambrus Attila lapunk pénteki számában Hol rontottuk el? címmel. A magyar-roma viszonyt taglaló írás mellett már azért sem mehetünk el szó nélkül, mert a szakírók által kisebbségi társadalomként emlegetett romániai magyarság esetleges „belső intoleranciája” alááshatja a kisebbségi politikai tevékenység létértelmeként definiált kisebbségi érdekvédelmet. Azt hiszem, ezért mindenképpen érdemes a közelmúltban kirobbant konfliktusok mélyokainak, természetrajzának a feltárása.

Tamás Gáspár Miklós a kolozsvári Szabadságnak adott interjújában a magyarországi szélsőjobb előretörését az állam szociális alapjaiért folytatott küzdelemmel magyarázza. Úgy véli, ha válság van, több a munkanélküli, csökkennek a bérek és többen szorulnak szociális juttatásokra, akkor a „kedvezményezettek” szeretnék megszűrni azokat, akikkel osztozniuk kell a különböző szociális segélyeken. Innen táplálkozik a szélsojobb: ne kapjanak segélyt a romák, mert „nem dolgoznak”, a zsidók, mert „nemzetidegenek”, a csavargók, mert „elisszák” stb.

Joggal feltételezhető, hogy Romániában is ez a roma-ellenesség egyik forrása. Az a tény, hogy a gazdaságilag és szociálisan is nagyobb nehézségekkel küszködő Székelyföldön jelentkezett először ez a konfliktus, erre utal. Az erőforrások megszerzése, illetve azok felhasználásának módja – bár más értelemben – hivatalosan is szerepelt a konfliktust követő megnyilatkozásokban.

Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök sérelmezte, hogy a kormány diszkriminációellenes konferenciákra és propagandaanyagokra költi a romaintegrációra szánt pénzt, ahelyett, hogy az infrastruktúra siralmas állapotán segítene, merthogy abból - értelemszerűen - a romák is részesülnének.

Kétségtelen tehát, hogy a konfliktus-kezelés, de főleg a -megelőzés pénzkérdés is, és egyetértek az elöljáróval, hogy a szűkös források felhasználására a helyi viszonyokat legjobban ismerő önkormányzatok a legilletékesebbek és legalkalmasabbak. Azonban célzott támogatásról lévén szó, e források felhasználása nem történhetne meg a helyi roma lakosság képviseletének megkérdezése nélkül.

Van azonban egy másik forrása is a helyenként felbukkanó etnikai türelmetlenségnek. Nevezetesen a politikai opciók szóródása a magyar közösségen belül és ezzel együtt az etnikai elvű jogvédelem legitimációja. A kilencvenes évek elején a romák még a szintén kisebbségben, de helyi többségben élő magyarokkal voltak szolidárisak, ám később meg kellett tapasztalniuk, hogy a magyar érdekvédelmi és érdekérvényesítési politikai tevékenység egyre inkább a sajátosan magyar kérdések megoldására koncentrált.

Az autonómia kellőképpen máig nem definiált, de annál erősebben óhajtott rendszerének leírásaiban vajmi kevés szó esik arról, hogy milyen státusuk lenne a helyi kisebbségben élő etnikai, faji vagy vallási csoportoknak, miként alkalmaznák velük szemben a kisebbségvédelem általános európai szabványait.

Másfelől a roma érdekvédelmi szervezetek megjelenése azt az érzetet is kelthette a magyar politikusokban, hogy ők immáron nem szorulnak az RMDSZ segítségére, és a különböző kisebbségeket képviselő szervezetek között inkább verseny mint együttműködés alakult ki.

Harmadrészt a romániai magyar érdekvédelem túlértékelt pluralizmusa (az MPP és a nemzeti tanácsok megjelenése) gyengítette a romániai magyar helyi politikusok elvszerűségét. Az RMDSZ-es polgármesterek, tanácsosok attól való félelmükben, hogy elveszíthetik szavazóikat, akik átpártolnak a felelőtlenebbül megnyilatkozó, radikálisabbnak vélt magyar szervezetek táborába, nem léptek fel időben a szélsőjobb irányba tartó megnyilvánulásokkal szemben.

Magyarán eltűrték a cigányozást, az árpádsávos zászlókat azért, hogy ne távolítsák el megtévelyedett híveiket sem, miközben – világos állásfoglalás híján – elbizonytalanították meggyőződéses demokrata választóikat.

Ebben a helyzetben viszont elérkezett az egyértelmű és tiszta beszéd ideje. Ha erre – és a magyar–roma párbeszédre – nem kerül sor, akkor a csíkszentmártoni konfliktusnak nem volt tanulsága.