Căutare

      Hogyan is lehet olyan közegben megmaradni, felfejlődni, ahol minden irányból az a jelzés: ne háborogj sorsodon, hisz felesleges, ne ellenkezz a hatalommal, mert legyőzhetetlen, ne törődj semmivel, inkább légy csendben, akkor majd csak adnak valami engedményt… Naponta sulykolják belénk az üzenetet, nem ildomos magyarkodni, mert sérti a románságot, ne kérjük jogainkat, mert csak ingereljük a hatalmat, jobb, ha „szép csendben” megalkuszunk sorsunkkal, talán aprócska lépésekkel eredményeket is elérünk.
      Csakhogy fennáll a veszélye a lassú elmúlásnak, „szép csendben” elvándorlunk, a természetes népességfogyás által számbeli arányunk az aggasztó kritikus értékekhez közeledik. Hol a nagyszerű múlt által sugallt dicsőséges jövő, mi lesz fiainkkal, lányainkkal, unokáink számára lesz-e még magyar szó iskoláinkban, templomainkban? Egyáltalán lesznek-e iskoláink, templomaink, sajátos intézményeink, netán csak kuriózumként maradunk fenn? Erős gondolatok ezek, hétköznapjainkban nem is firtatjuk sorskérdéseinket. Pedig nemcsak nevezetes napjainkon szomorodhatunk el, egész létünk olvad bele a globalista amalgámba, önként vagy más sugallatra tett önfeladásunk viszont nemcsak ünnepnap történik meg, sajnos ezek már hétköznapi tényekké vedlettek.
      1989 után mindenki azt várta, hogy itt a „nagybetűs” szabadság, visszakapja az erdélyi magyarság a jogos jussát és státusát, az egyházi és világi ingatlanok újra létrehozóik, felépítőik, a magyar közösség birtokába juthatnak. Ősi jogainkat, ha nem is egy csapásra, de belátható időn belül, azt hittük, visszakapjuk és paragrafusformát adhatunk a restitúciónak. 1990 márciusa vészjósló módon figyelmeztetett: senkiben sem bízhatunk, csak önmagunkban, a román többségi akarat még csak jelét sem adta az 1918-as gyulafehérvári ígéretek életbe léptetésének, a nemzeti-kommunista retorika megszelídült, de az alapvető céljaival egyetértő, hasonlóan „demokratikus” nemzetiségi politikát szorgalmazó román parlamentben pártközi egyetértéssel tovább folytatták és folytatják az asszimilációt. Szomorúsággal töltött el minden nemzetéért aggódó lelket, hogy ehhez a folyamathoz a „mieink” is segédkezet nyújtanak.
      A falurombolásig eljutott Ceauşescu-féle diktatúra felháborító, mindenki által elítélt módon, de tette a „dolgát”: néptömegeket mozgatott meg az iparosítás forradalmi jelszava alatt, nem beszélve nyíltan a mögöttes szándékról, az erdélyi nagyvárosok etnikai összetételének, a magyarság számarányának erőszakos megváltoztatásáról. A számukra sikeres akció által Kolozsvár, Temesvár, Nagyvárad és Marosvásárhely és mind a többi végvár statisztikai mutatói teljesen megváltoztak a nyolcvanas évek végére. A falvakban már nem volt ilyen egyszerű dolguk. Ott a közösségek összetartása valamelyest megfékezte a gyorsnak szánt folyamatot. A „buldózerpolitika” ódiumát is vállalta az embertelen kommunista rendszer, a sok pusztulásra ítélt magyar falu közé szemfényvesztésül bekerült néhány moldvai vagy oltyán település is, a hanyatlás viszont Erdélyben, úgy tűnik, megállíthatatlan folyamatokat indított el. A gyökerét vesztett egyén könnyen manipulálhatóvá vált, szociológiai felmérésekkel kimutatható, hogy az elvándorlás kényszere nem kizárólag a gazdasági mutatókkal magyarázható. A munkanélküliség, a fejletlen vidék szindróma beidegződésig való újraismétlése, mind rásegítenek a kilátástalanság érzésének erősödésére (magyarlakta vidékekről az a szó járja: nincs mit kezdeni velük, csakis a központi költségvetés mentheti meg őket, lásd Székelyföld, Érmellék stb.). Amikor az autonómia, az önrendelkezés kerül terítékre bármilyen kontextusban, első reakciója a román hatalomnak – és sajnos néhány „választott” magyar vezetőnek is –, hogy nincs létjogosultsága a hasonló kezdeményezéseknek, mert: „nincs reális esély a gazdasági fennmaradásra”, „szegénység és anarchia nem kell”, „nincs törvényes alapja”, „etnikai diszkriminációt nem akarunk” stb. A szocializmusban a „paplászlók” mondhatták a román nemzetgyűlésben a „magyar véleményt”, napjainkban a „neptunos”-okból lett RMDSZ-vezérkar folytat sikerpropagandát arról, milyen hatékony érdekvédelmet nyújtanak ők a magyar közösségnek. Sokan kérdezzük: miért ilyen lassú a restitúciós folyamat, miért nincs még magyar állami egyetemünk, miért kell román nyelven tanulni gyermekeinknek a földrajzot és a történelmet, miért nem ismeri el a román alkotmány államalkotó nemzetnek a magyart… és a listát naphosszat folytathatnánk. Mire kaptak ők támogatást, mennyire térítették el, netán árulták el mindazt, amire felhatalmazást kaptak mint választott magyar vezetők? Márton Áron vagy Tőkés László példája, a kitartás, a következetesség, a közösségért való áldozat ellensúlyozhatja-e mai felelős, hatalmi bársonyszéket elfoglaló vezetőink mérlegre tett cselekedeteit? Mit érthetünk az RMDSZ mai vezetőinek üzeneteiből? Azt, hogy: beépültünk már az államhatalomba, majd a román hatalmasokkal megegyezünk, „fű alatt”, apró lépésekkel, de haladgatunk a közös célok felé. De mi az a közös cél? Az autonómia 2004-ben újra kampánytéma volt, még azt sem kétlem, hogy sokan a vezető káderek közül elkötelezett híveivé is válhatnak. Mégis az utóbbi 14 évben hivatalos szinten nem történt szinte semmi, nem támogatja az RMDSZ a székelyföldi területi autonómiatörekvéseket, sőt néha gáncsolja, például a népszavazás lebonyolítását, a kisebbségi törvényt nem sikerült még „kiherélt” változatban sem átvinnie a parlamenten, a pluralizmus kóros elutasítása által az RMDSZ népszerűsége nem csoda, ha szabadesésbe került. Ilyen előzmények után érthetetlen az, ahogy az RMDSZ az európai parlamenti választásokra készül, ahogy lebonyolította a jelöléseket. Elutasította az összefogás listája iránti EMNT-kezdeményezést. Az autonómiától minél távolabb álló technokratákat küldenének Brüsszelbe, nehogy bekavarjanak a kialkudott „játékokba”, és másképp szavazzanak, mint ahogy a román hatalom diktálja. Tetten érhető megalkuvás!
      Nem csoda, ha az erdélyi magyar nemzeti érzelműek felháborodása eljutott odáig, hogy időt, munkát nem kímélve vállalják független jelölt állítását, és a mai erdélyi magyar politikai színtér ismeretében világos: erre Tőkés László püspök történelmi személye a legmegfelelőbb. Mi lehet nagyobb garancia az erdélyi magyar közösségnek az autonómia, az önrendelkezés következetes képviseletére a nemzetközi fórumokon, mint az a munkásság, amit a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke, az RMDSZ volt tiszteletbeli elnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke kifejtett. Emlékezzünk arra, ahogy áttörte a hallgatás falát, ahogy önfeláldozó bátorsággal szót emelt a legzordabb diktatúra idején a falurombolás ellen, többszörösen bizonyítván a nemzetért való elhivatottságát. Tökéletes ember nincs. Tőkés László személyét vannak, akik vitatják, és mégis, netán emberi hibái, esetleges elhamarkodott kijelentései ellenére egyedüli független jelölt, aki eséllyel indulhat az európai parlamenti választásokon. Nem az RMDSZ ellenében indul, hanem kiegészítéseként, hisz a sok csalódott ember szavazata így nem vész el, nekünk minden magyar szavazat számít. Nem mindegy, hogy csak két bejutó helyre esélyes „pártjelölt”, avagy egy harmadik független, de az autonómiáért elkötelezett jelölt is helyet kérhet magának az Európai Parlament padsoraiban. Nemhogy nem lehetetlen, de reális az esély a megvalósulásra, össze kell fognia minden nemzeti érzelmű erdélyi magyarnak az aláírások megszervezésére, a szükséges szavazatszám elérésére. Nem elég a hallgatás falát áttörni, csakis akkor hallatszik el a hangunk akár Brüsszelig, ha még egy valós akadályt legyőzünk: saját közömbösségünket.