Căutare

      A sommás állítás előtt többen is kifejtettük és a törvényből vett idézettekkel bizonyítottuk azt, hogy például az anyanyelvhasználat terén a törvénytár szerint ma is hatályban levő 1945. februári, a kommunista hatalomátvételt megelőző legutolsó román demokrata kormány által szentesített Nemzetiségi Statútum törvény a jelenlegi kisebbségi törvénytervezetnél sokkal kedvezőbb rendelkezéseket tartalmaz. Röviden ismertetem őket. Az igazságszolgáltatási és közigazgatási anyanyelvhasználatra vonatkozó rendelkezések szerint azok a hatóságok, „amelyek körzetében a lakosság 30%-a nem román ajkú, hanem egy más közös nyelvet beszél, kötelesek:
      a. az illető körzet 30%-át kitevő lakosság tagjai által saját anyanyelvükön kiállított és benyújtott bármilyen beadványt elfogadni anélkül, hogy ezekről román nyelvű fordítást követelhetnének,
      b. a beadványok felett ugyanazon nyelven határozni,
      c. a felet saját anyanyelvén meghallgatni.”
      A harminc százalékban kisebbségi körzetekben tevékenykedő bíráknak és tisztviselőknek ismerniük kell az illető nemzetiségek nyelvét is.
      Miután a fentieket közzétettük, az érdekvédelmi szövetség illetékesei ahelyett, hogy ezeket a rendelkezéseket beemelték volna az új törvénytervezetbe, azzal érvelvén, hogy 2005-ben, az Európai Unió küszöbén nem szabad visszalépni 1945-höz képest, egy olyan megoldást választottak, amelyet Gheorghiu-Dej és Nicolae Ceauşescu kommunista és Ion Iliescu posztkommunista rezsimje se mert megtenni. Vagyis kiegészítették az eredeti törvénytervezetet egy újabb szakasszal (78), miszerint minden azzal ellentétes rendelkezés hatályát veszti.
      Márton Árpád volt színész, jelenleg az RMDSZ parlamenti frakcióvezetője azzal próbálta védeni az általuk kidolgozott anyanyelv-használati szabályozást, hogy már 20%-os magyar létszámarány mellett is alkalmazható, szemben a Statútum 30%-ával. Arról persze megfeledkezik, hogy az új tervezet mennyivel kevesebb anyanyelv-használati lehetőséget biztosít, mint az 1945. évi, s ráadásul 1945-ben sokkal több helységben (példának okáért Kolozsvárott) élt 30% magyar, mint jelenleg 20%!
      A 2005. évi törvénytervezet az anyanyelvi jogok terén nemcsak 1945-höz, hanem 1868-hoz képest is visszalépést jelent! A magyar országgyűlés mindkét háza által elfogadott 1868: XLIV. Törvénycikk a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában a 2. §-ban kimondja azt, hogy a törvényhatóságok jegyzőkönyvei „vitethetnek mindazon nyelven is, amelyet a törvényhatóságot képviselő testület vagy bizottmány tagjainak legalább egyötöde jegyzőkönyvi nyelven óhajt”, a 6. § szerint „a törvényhatósági tisztviselők saját törvényhatóságaik területén a községekkel, gyülekezetekkel, egyesületekkel való hivatalos érintkezéseikben a lehetőségig ezek nyelvét használják”, a 7. §. szerint „az ország minden lakosa azon esetekben, amelyekben ügyvéd közbejötte nélkül kér felperesi, akár alperesi, akár folyamodó minőségben, személyesen vagy megbízott által veszi és veheti igénybe a törvény oltalmát és a bíró segélyét:
      a. saját községi bírósága előtt anyanyelvét,
      b. más községi bíróság előtt az illető község ügykezelési vagy jegyzőkönyvi nyelvét,
      c. saját járási bírósága előtt saját községének ügykezelési vagy jegyzőkönyvi nyelvét,
      d. más bíróságok előtt (…) azon törvényhatóság jegyzőkönyvi nyelvét használhatja, amelyhez az illető bíróság tartozik. A bíró a 7. § eseteiben a panaszt vagy kérelmet a panasz vagy kérelem nyelvén intézi el.”
      Összehasonlításként: az RMDSZ-féle tervezet 34. szakasza szerint a bíróságok előtti anyanyelvhasználatot „a törvény által szabályozott módon” biztosítják. Vagyis a büntető eljárásban az állam költségén, a polgári eljárásban pedig a felek (!) költségén lehet a kisebbségi nyelvet – tolmács segítségével – használni. A román bírói jogállásról szóló törvény külön előírja a román nyelv kötelező ismeretét, pedig a jogászképzés kizárólag románul folyik; a kisebbségi nyelvek ismerete pedig, mint követelmény, nem szerepel a törvényben. A törvénytervezet kimunkálóit az identitás megőrzésében oly fontos anyanyelvhasználat terén nemcsak 1945, hanem 1868 sem inspirálta a jobbításra.
      A tervezet második szakasza román államalkotó tényezőként határozza meg a kisebbségeket. Sokak szerint ez a kétségtelenül pozitív, deklaratív rendelkezés ütközik az alkotmány Romániát egységes nemzetállamként meghatározó első szakaszának rendelkezéseivel. Az egységes nemzetállami meghatározást kellett volna töröltetni az alkotmány módosításakor, s akkor bizonyosan az ilyen aggályok nem merülnének fel.
      A 14. szak. (2) bek. megfogalmazza az etnikai összetétel megváltoztatásának a tilalmát, de az nincs meghatározva, milyen közigazgatási vagy jogszabályok számítanak etnikai összetétel módosítónak, vagy hogy mit lehet tenni a katonaság, az ortodox egyház és intézményei stb. terjeszkedése ellen.
      A 16. szak. (6) bek. egy fontos új lehetőséget kodifikál, a román nyelvnek a kisebbségek sajátosságainak figyelembe vételével való tanításáról. Meg kellene viszont határozni, ki az illetékes a kisebbségi sajátosságok elbírálásának a kérdésében.
      A kisebbségi szervezetekre vonatkozó harmadik fejezet súlyosan diszkriminál nemcsak a többségi román néppel szemben (20 millió román 25 000 aláírással alapíthat választási részvételre jogosító pártot, ugyanezért a másfélmillió magyarnak szintén 25 000 aláírást kell összegyűjtenie), hanem a nemzeti kisebbségek között is. Egyetlen választási törvényes küszöb a 25 000 fő. Ezzel szemben az autonómiatanács taglétszámát a kisebbségek népszámlálási adataitól függően 7 (hét!) törvényes létszámküszöb rendezi – az egy törvényen belüli kétféle szabályozás kizárólag az RMDSZ politikai túlsúlyát hivatott védelmezni. A fajvédő törvényekből ismert numerus clausust is előírnak: a tagok legfeljebb 25%-a lehet egy másik etnikum tagja (a magyar cigányokat, zsidókat hova sorolják?). Ki fogja eldönteni és milyen kritériumok alapján, hogy ki tartozik egy nemzeti kisebbséghez?
      Az egész kisebbségi törvény kulcsa a 40. paragrafus, amelyik a helyhatósági és parlamenti választási részvételt oly módon fogalmazza meg, hogy a magyarság ügyét gyakorlatilag csak egyetlenegy szervezet intézheti. Jelen esetben ez az RMDSZ, amelyik ilyen rendelkezések mellett kicserélhetetlen, megváltozhatatlan. A tavaly a Velencei Bizottság által kifogásolthoz hasonló választási részvétel-szabályozás a romániai magyarságon és a többi kisebbségen belül meglévő demokráciadeficitet tovább konzerválja. Ráadásul a választási részvételi jogosultságot az eddigiektől eltérően nem a Bukaresti Törvényszék, hanem az RMDSZ által létrehozott Interetnikus Kapcsolatok Hatósága kell hogy elbírálja (49 szak. 2. bek.). Ennél etikátlanabb, jogellenesebb és cinikusabb szabályozást nemigen olvastam! A bíró és a játékos ugyanaz a személy. (Megjegyzem, a Velencei Bizottságnak véleményezésre kiküldött változat szerint a választási részvételt a Bukaresti Törvényszék és nem az Interetnikus Kapcsolatok Hatósága kell hogy elbírálja.) Jogtechnikai szempontból a választási részvételt nem a kisebbségi kerettörvény, hanem a választójogi törvény kell hogy szabályozza.
      A legtöbb fejtörést az ötödik fejezet, a kulturális autonómia okozhatja.
      Az 57. szak. 1. bek. elég jól határozza meg a kulturális autonómia fogalmát. A hatáskört és illetékességet szabályozó paragrafusokból azonban kiderül, hogy e törvénytervezet alapján a valódi kulturális autonómia létrehozása lehetetlen, hiányzik belőle a tartalom!
      Olyan üres frázisokat olvashatunk, hogy a kulturális autonómia az anyanyelvi oktatás stratégiájának és prioritásainak a kidolgozását jelenti. A Nemzeti Kulturális Autonómia Tanács (Consiliul Naţional al Autonomiei Culturale) pompázatos elnevezés, ennél jóval szegényesebb viszont a hatásköre. A gyakorlati teendőket továbbra is a román állam látja el!
      Ne feledjük, hogy a kulturális autonómia elengedhetetlen feltétele lenne az, hogy a kormány bocsássa a nemzeti kisebbség tagjai által demokratikusan jelölt (pl. kopogtató cédulákkal) és megválasztott Autonómia Tanács rendelkezésére a költségvetésből kulturális és oktatási célokra elkülönített összeg arányos részét, és hagyja, hogy az AT tetszése, illetve szükséglet szerint – természetesen tiszteletben tartva a vonatkozó törvényeket – rendelkezzék ezzel az összeggel. Pl. a szórványvidékre több pénzt fordítson, mert lehet, hogy mondjuk Hunyad megyében iskolabuszt is kell venni, hogy több faluból szállítsa egy közös iskolába a tanulókat. Ez a magyarlakta városokban nem szükséges.
      Az RMDSZ politikai egyeduralmát akarja megerősíteni a 71. szak. (1) bekezdése is, amely szerint a parlament, a kormány, a helyi hatóságok egyes jogosítványokat úri tetszésük szerint átruházhatnak az autonómiatanácsokra, vagy azok bizottságaira. Ezt nyilván azért írták be, hogy a kis lépések stratégiáját támasszák alá. Az RMDSZ az Autonómia Tanács égisze alatt újabb paktumokat köthet, anélkül hogy valódi eredményeket, igazi autonómiát csikarna ki a román hatalomtól.
      Következtetés:
      A törvénytervezet szövege bonyolult, nehezen áttekinthető, mintegy azt a cinikus meghatározást példázva, hogy a beszéd arra való, hogy elrejtsük vele gondolatainkat. A kulturális autonómiatanácsoknak csak a magyar magánjogi státusú oktatási és kulturális intézmények kordában tartásában biztosit valódi hatalmat. Oda jutunk, hogy a magyar magánintézmények sokkal kevesebb önállósággal fognak rendelkezni, mint a hasonló román intézmények, s visszatérnek azok az idők, amikor a szakmai karrier feltétele ismét a párt (akarom mondani az RMDSZ) tagság lesz.
      A kisebbségi törvénytervezet másik negatív következménye az, hogy autonómiatörekvéseinket („együtt az autonómiáért”?) kizárólag az ún. kulturális autonómiában rögzíti, de oly módon, hogy a mindenkori román hatalomnak más autonómiaformák elutasításához hivatkozási alapot nyújt. Félő, hogy a kulturális autonómia törvénybe iktatásával a romániai magyar érdekképviselet fogja megakadályozni a területi önkormányzatiság (autonómia) megvalósítását.
      Ezt a nemkívánatos következményt csak egy módon lehet elkerülni: a törvényben utalni kell az időközben meghozott Európai Parlamenti Külügyi Bizottsági ajánlásra, amelyet Pierre Moscovici romániai raportőr javaslatára fogadtak el. Ismételten idézem a határozat lényegét: „a magyar kisebbség védelmének biztosítása érdekében kiegészítő intézkedésekre van szükség, a szubszidiaritás és az önkormányzás elveinek tiszteletben tartásával”. Felettébb sajnálatos, hogy a nagyfontosságú ajánlásról a törvénytervezet kidolgozói egyszerűen tudomást sem vesznek.
      Álláspontomat, miszerint a papíron hatályos 1945. évi Nemzetiségi Statútum törvény sokkal kedvezőbb, mint a mostani, az eredetileg közzétetthez képest kétségtelenül módosított, bővített törvénytervezet sem változtatta meg. Az előzmények nélkülinek nem nevezhető törvénytervezet jelenlegi formájában nem alkalmas arra, hogy a romániai magyarság sorsát érdemben javítsa.
      Befejezésül fölteszem a kérdést: vajon a véletlen számlájára írható az, ahogyan az RMDSZ-ről véleményt nyilvánított a marosvásárhelyi OMEGA koncert több mint harmincezer nézője?