Căutare

Markó Béla szelektív emlékezettel megírt cikkének (Egy elmaradt egyezség története, Élet és Irodalom, szeptember 19.) ellentmondanak a tények, a megcáfolhatatlan és letagadhatatlan politikai történések, amelyek 2008-ra erdélyi magyar nemzeti közösségünk jövője szempontjából kívánatos egyezség ellehetetlenülését idézték elő.

18 évvel ezelőtt az RMDSZ az erdélyi magyar közösség érdekvédelmi szervezeteként, a demokrácia és a rendszerváltás elkötelezett híveként lépett a politikai porondra. Ezért élvezte az értelmiségi elit mellett az erdélyi magyarság egészének támogatását. Az egység fogalmának bevitele a politikába fontos szerepet játszott a rendszerváltás után feléledő, mesterségesen gerjesztett román nacionalizmus elleni küzdelemben.

Az első (érzelmi) sokk közösségünket akkor érte, amikor az RMDSZ Ion Iliescu államelnökségének támogatására szólította fel tagságát. Annak a posztkommunista vezetőnek, aki „szeparatistának” bélyegezte a magyarságot, elindítva ezzel azt az erőteljes nacionalista, magyarellenes hullámot, amely a marosvásárhelyi „fekete márciusi” eseményekben csúcsosodott ki. (Gyenge politikai érv, hogy kényszerhelyzetben volt az RMDSZ, mert az ellenjelölt a nagy-romániás Vadim Tudor volt). Nem felel meg a valóságnak az sem, hogy a magyar választópolgárok minden esetben egyet értettek a „tulipános” döntésekkel. „A velünk szövetkező Szociáldemokrata Párt azért veszítette el 2004-ben az államelnök választást, mert az ultranacionalista Nagy-Románia Párt (igencsak megfogyatkozott! – szerzői megjegyzés) hívei az ellenjelöltre szavaztak” – állítja Markó öninterjújában, mintha nem tudná, hogy az erdélyi magyarok is (!) szinte egyöntetűen Băsescura és nem az RMDSZ által támogatott Năstaséra ütötték a pecsétet.

A román kormányba való belépés Markó szerint a pragmatikus, racionálisan politizálók győzelmét jelentette „a tradicionális etnikai küzdelem, nemzeti retorika ökölrázó híveivel”, a „kurucokkal” szemben. Az RMDSZ magát „mérsékeltnek” nevező szárnya a „kis lépések politikáját” tűzte zászlajára. Markó megdöbbentő módon morális síkra tereli az elmúlt évek politizálási gyakorlatának értékelését, és megállapítja, hogy „az általuk választott út az erkölcsösebb!” Történelmi példákkal, Thököly és Rákóczi „törökpártiságával” próbálja alátámasztani önigazoló magyarázkodását, megfeledkezve arról az „apróságról”, hogy e két kiemelkedő személyiség elsősorban a függetlenségért vívott kuruc szabadságharc önfeláldozó, bátor vezére volt!

„Hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon” – ez az okos kompromisszum lényege, állítja Markó. Hosszú távon viszont a „közös, román–magyar kormányzásnak” Európából nézve az a negatív politikai hozadéka, hogy az európai parlament képviselői értetlenül fogadják nemzeti közösségünk (megkésett!) autonómiaköveteléseit. Érdekvédelmi szervezetünk ugyanakkor kitűnő politikai marketingfogásokkal, önmaguk népszerűsítésével minden kisebb vagy nagyobb eredményt RMDSZ diadalként közvetített az erdélyi közvélemény felé, elvárván, hogy az erdélyi magyarság mélységes hálával adózzon a pragmatikus és bölcs politikai vezetőknek. A „sikerpropaganda” hatásos politikai eszköz, el lehet vele ideig-óráig tussolni a kudarcokat: az erdélyi magyarság számbeli csökkenésének, az elvándorlás súlyosságának elkendőzése, a félmillió aláírással támogatott önálló állami magyar egyetem (Bolyai) ügyének mellőzése, az anyanyelvhasználat korlátozása a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, a magyarság alulreprezentáltsága a megyei vezető intézményekben, az ingatlan-visszaszolgáltatások, birtokba helyezés gyakorlati megoldatlansága, bírósági perek százai, az észak-erdélyi autópálya ígérgetése, közútjaink állapota, Székelyföld siralmas gazdasági mutatói, az infrastruktúra fejletlensége, az életminőség romlása, hogy csak néhányat említsünk.)

A kijózanító igazság: a rendszerváltás óta eltelt 18 év után sincs egységes erdélyi (vagy székelyföldi) magyar gazdaság- és kultúrpolitikánk. (Volt viszont ehelyett sikeres RMDSZ kampányszlogenünk: Erdélyben a jövő!, a legújabb pedig: Együtt Erdélyért!). A román többség lassú demokratizálódási szintjéhez simulva-alkalmazkodva, jogkövető magatartást tanúsítva, számos törvényt az Európai Unió által megkövetelt demokratikus minimum nyomása alatt fogadtak el a parlamentben (földtörvény, ingatlan-visszaszolgáltatás, nyelvhasználat, nemzeti szimbólumok), az erdők magántulajdonba való kerülésének jogszabályát pedig egy román képviselő dolgozta ki, ezért vonult be úgy a köztudatba, hogy a „Lupu törvény”.

„A román pártoknak érdekük volt a külpolitikai – integrációs – hatékonyság. Az RMDSZ, vagyis a magyarok nélkül ez jóval nehezebb lett volna” – írja Markó Béla. Ezzel a kijelentésével egyetértünk, hiszen elismeri, hogy Románia európai integrációját hathatósan segítette a kormányzásba (kényszerűségből) bevett RMDSZ. Valószínűleg ezért kérte még 1996-ban Frunda György szenátor, hogy az Európa Tanács szüntesse meg Románia monitorizálását, az erdélyi magyarság jogos követelései teljesültek, Románia demokratikus ország, ékes bizonyítéka ennek, hogy a hétszázalékos erdélyi magyarságnak helye van a kormányban, a kisebbségi kérdés példaértékűen megoldódott.

„Fogytak az ellenkezők, egyre kisebb volt az esélyük a „hatalomátvételre” az RMDSZ-ben, egyre reménytelenebbek (Sic!) lettek, és végül a szervezeten kívül kerestek alternatívát”– sajnálkozik az elnök. A valóságban az Egység a sokszínűségben! szépen hangzó szlogen örve alatt a szövetség fokozatosan eltávolította soraiból a bármilyen kritikát megfogalmazni merészelőket, a veszélyes radikálisokként megbélyegzett autonómiahíveket. Ennek a tisztogatásnak számos felkészült, régiófejlesztési, önkormányzati szakember is áldozatul esett. A bírálatot önnön léte, hatalmi pozíciói elleni merényletként felfogó RMDSZ-vezetés a román nacionalista sajtóval karöltve megpróbálta lejáratni Tőkés Lászlót, míg végül 2001-ben megszüntették tiszteletbeli elnökségét is! E lépéstől remélték az erdélyi magyarság számára a helytállás és politikai bátorság szimbólumává vált személyiség teljes elhallgattatását.

Nagy hiba volt. Ki kell végre mondani: ez a politikai ballépésük osztotta meg az erdélyi magyarságot, és távolított el számos értelmiségit és kisembert is a saját magát szövetségnek tituláló RMDSZ-től. (Az RMDSZ szavazóbázisa felére csökkent tíz év alatt.) Hangsúlyozni kívánom, hogy ez a tény hívta életre az autonómia ügyét nyíltan felvállaló Székely Nemzeti Tanácsot, az Erdélyi Nemzeti Tanácsot, ezért alakult meg a Magyar Polgári Szövetség, amely a törvénymódosítás miatt kényszerűségből párttá vált. 2004-ben sebtében megszavaztatott új választási törvénnyel, bírósági perekkel az RMDSZ-nek még sikerült megakadályoznia a politikai életbe való belépésüket, de 2008-ban már nem. Markó Béla józan helyzetértékelés helyett kijelenti, hogy „alternatíva keresésük annak a reménynek a feladása, hogy pályamódosításra bírhatják rá az RMDSZ-t”. Ez a megállapítás a szövetségi elnök legbizarrabb kijelentése, a vezetői tévedhetetlenség közelmúltból visszaköszönő retorikája azt sugallja, hogy minden eddigi politikai ténykedésük tökéletes és hibamentes volt, semmilyen változtatásra nincs szükség.

Igencsak tanulságos a hivatalos RMDSZ politikai vezetés viszonyulása az autonómia kérdéséhez. Meglepő, hogy Markó a többoldalas elemzésben ki sem ejti a szót, ami pedig a megegyezés, az áhított kompromisszum alappillére lehetne. Merev, elutasító álláspont: „A lehető legszerencsétlenebb kezdeményezés, felelőtlen politikai játék”, az autonómia hívei: „kisebbségi szélsőséges nacionalisták, akiktől az RMDSZ, Hargita megye és Románia egész lakossága elhatárolja magát”, csak a „székelyeknek biztosítana privilégiumokat”. (Verestóy Attila)

Óvatoskodás: Nem lehet megvitatni Szövetségi Képviselők Tanácsa ülésein évekig a „radikálisok” autonómia tervezetét, mert veszélyezteti a készülő tanügyi törvényt, (amit végül úgy fogadtak el, hogy a történelmet és a földrajzot újból román nyelven oktatják) a kormányzati szerepvállalást. Szánalmas emlék a Petőfi–Schiller egyetem beharangozása 1996-ban, amit a hatalomban való maradáshoz mentőövként használt fel az RMDSZ-vezetés.

Mérsékeltek és radikálisok szembenállása: 2002-ben az elkészített autonómiatervezet benyújtását a 39 RMDSZ parlamenti képviselő közül mindössze haton támogatják aláírásukkal. (Ráduly Róbert Hargita megyei képviselő megígéri, majd megtagadja az aláírást). Markó Béla elutasítóan nyilatkozza 2004 januárjában: „Akik egy választási évben autonómiatervezetet akarnak benyújtani a román parlamentbe, azok vagy rossz politikusok vagy rosszhiszeműek és feszültséget akarnak kelteni a román–magyar viszonyban.” Az autonómiagondolat felvetése felelőtlenség, politikai veszélyeket hordoz, fogalmazta meg állásfoglalásában az RMDSZ.

Fordulat: A megváltozott választói közhangulatra ráébredve, hirtelen váltással, az RMDSZ politikusok mind nagy hívei lettek az autonómiának, a parlamenti választásokon 2004 novemberében az RMDSZ plakátjain a szlogen már: Autonómiát Székelyföldnek! Együtt az autonómiáért!

Visszavonulás: Ennek ellenére 2005-ben nem autonómia tervezetet nyújtanak be a román parlamentbe, hanem egy vérszegény kisebbségi törvénytervezetet, némi utalással a „kulturális autonómiára”.

Tényállás: Az RMDSZ-nek 2008-ban sincs szakemberek által kidolgozott, közvitára alkalmas autonómiatervezete. Ezért nem hiteles, amikor az RMDSZ-vezetők, jelöltek autonómiáról beszélnek. Szavak szintjén lehetünk demokraták és hangos autonómiapártiak, ha a politikai cselekvések ennek ellent mondanak. Az autonómia szemszögéből nézve az elmúlt 17 és fél esztendő elvesztegetett időszak volt, a „kis lépések politikája” nem vitte előre a közösségi önkormányzás ügyét.

Nagy kár, hogy az RMDSZ belső ellenzékének, a megfelelő szellemi potenciállal rendelkező és ismertté vált Reform Tömörülésnek a felszámolásával a Szövetségi Képviselők Tanácsa „bólogató Jánosok” testületévé szűkült. Az értelmiségi elit egy részét magába foglaló Szövetségi Egyeztető Tanács elsúlytalanodott, a politikai döntéshozatal a kis létszámú Operatív Tanács kezébe került. A Magyar Ifjúsági Tanács sértődött (egyébként jogos) kivonulása után pedig egy szemfüles ifjú kiötölte az „RMDSZ -el együttműködni kívánó ifjúsági szervezetek” létrehozását, jelentős anyagi támogatást kapva a paternalista szerepben tetszelgő vezérkartól, széleskörű hálózatot sikerült kiépíteniük elsősorban a Székelyföldön. Agresszív ifjak látványos politikai karriert futottak be az elmúlt néhány évben az országos szervezetté nőtt, a magyarországi Ifjú baloldallal szoros kapcsolatokat ápoló MIÉRT vezetőiként. Markó szándékosan elfeledkezik az „RMDSZ-en kívüli” ifjúsági szervezetekről, amelyeknek tábora, népszerűsége évről-évre nő. A MIT, a MISSZ és a nemzeti érzelmű fiatalokat tömörítő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége vállalta az önálló, független politizálás ódiumát. A román–magyar párbeszéd egyetlen intézményesült, 18 éve sikeresen működő fórumát, a nyári tusnádfürdői szabadegyetemet gúnyosan „fideszes táborként”emlegeti a szövetségi elnök. Az immáron diktatórikus pártként működő szövetség ugyanakkor keblére öleli a „megtért bárányokat”, és gondját viseli még a választásokon alulmaradt volt parlamenti képviselőknek, tisztségviselőknek is (!), prefektusi, államtitkári és egyéb magas, jól fizetett állami intézményi vezetői pozícióba juttatván őket. Így a kör lassan bezárult, sokkarú, polipszerű alakzatban: gazdasági- anyagi-politikai-médiabeli összefonódásokban „egységesült” és megmerevedett.

Az erdélyi magyar civil társadalom szabadságát (is) nagymértékben korlátozza a politikai és a civil szféra összekeveredése, a demokrácia alapvető szabályait áthágó személyi átfedések. A hierarchia felső szintjén elhelyezkedő politikai elit képviselői alapítványokat, egyesületeket hoztak létre, felülről rátelepedve az önszerveződés természetes folyamatára. A forráselosztás szinte kizárólagosan az RMDSZ jogosítványa, ennek minden negatív következményével együtt. A gazdaságilag, anyagilag kiszolgáltatott erdélyi magyar civil társadalom (kilátástalannak tűnő) küzdelmet vív a politikai hatalomtól való függetlensége eléréséért.

A kellőképpen tájékozatlan magyar népesség körében a riogató „megosztási” retorika a helyhatósági választásokon sikeresnek bizonyult. Igencsak tájékozottnak és tisztánlátónak kell lennie a választópolgárnak, hogy észrevegye azt a farizeusságot, amely azt hirdeti, hogy „nekünk magyaroknak össze kell fognunk a román többség ellen, különben végünk”, közben kormányzati szinten együttműködünk az éppen uralomra jutó bármelyik román párttal. (Lásd: Iliescu, Constantinescu, Năstase, Băsescu pártjait).

Az arrogáns elnöki és ügyvezető-elnöki (Kelemen Hunor) nyilatkozatoknak, „egyszemélyes párt, zsebpárt” stb., a diadalmas „győztünk” hurráoptimizmusának azonban ellentmond a Magyar Polgári Pártra leadott sok ezer magyar szavazat. A két magyarlakta megyében, Kovásznában és Hargitában a szavazatok 38 százalékát szerezték meg, közben Markó Béla makacsul 15 százalékról, „csúnya” vereségről beszél, elfeledkezve az RMDSZ marosvásárhelyi nagy bukásáról, a magyar választópolgárok kiábrándultságát tükröző, lehangoló távolmaradásáról.

Rossz politikai kommunikáció annak a látszatnak a keltése, hogy, aki nem RMDSZ színekben indul, az nem is magyar, hanem legyőzendő, lejáratandó, lekicsinyelendő ellenség. Az a Markó Béla, aki nyitott a románság felé, képviselőhelyeket ajánlott fel román személyeknek (valószínűleg ezek mind lelkes hívei a székelyföldi autonómiának!), „eszementeknek” titulálta azokat a magyar embereket, akik az egyéni választókerületes törvény adta lehetőséggel élve, megpróbálnak elindulni a parlamenti választásokon. A hiányzó infrastruktúra, az RMDSZ hatalmas anyagi és médiafölénye a jelenlegi helyzetben azonban kiszolgáltatottá tette a Magyar Polgári Pártot, az RMDSZ álságos „kéznyújtása” sajnosa másként gondolkodók kigúnyolásával párosult.

Az RMDSZ nem vitathatja el egyetlen személytől sem a politikai és közéleti szerepvállalás jogát. A párton belüli „politikai egység” elérése csupán a hatalom görcsös megtartásának eszköze. A politikai pluralizmus a demokrácia egyik alapfeltétele. Nemzeti közösségünk egésze (és nem a markói „közmagyarokká” lefokozott népesség) által igényelt és hiányolt egység a közös értékrend vállalásával és érdekegyeztetés összhangjával valósítható meg. Az erdélyi magyarságnak, „kurucoknak és labancoknak” egyaránt ez az egyetlen megújulási lehetősége.