Căutare

      Nem véletlen, hogy bevezetőnkben Spanyolországra hivatkozunk. Az elkövetkezőkben meglátjuk, miért. De vegyük sorjában. 1993-ban az RMDSZ egy bizottsága kidolgozta a szövetség kisebbségi törvénytervezetét. Miután ezt elutasították, évek teltek el, míg egy újabb kisebbségi törvénytervezet megszületett. Az időközben létrejött és e tervezettel elégedetlen Székely Nemzeti Tanács Csapó József vezetésével székelyföldi autonómiai, magyarán területi önkormányzati tervezetet szerkesztett. Ettől függetlenül és ezzel nagyjából párhuzamosan az Erdélyi Nemzeti Tanács Bakk Miklós vezetésével megszövegezett egy erdélyi területi önkormányzati tervezetet. Az Európa-szerte évtizedek óta idejétmúlt „egységes nemzetállam”-ban gondolkodó többségi pártok azonban valamennyit hevesen vagy kevésbé hevesen elutasították. Nagy dolog, hogy a kezdeti heves tiltakozások, hisztérikus „nemzetállam”-féltések után e törvénytervezeteket be lehet nyújtani a parlamentben. Vitára bocsátani azonban csak az RMDSZ vérszegény kisebbségi törvénytervezetét lehetett. Az is csupán eddig jutott, mert hónapok, sőt évek óta teszik-veszik, halogatják napirendre tűzését. A székely és az erdélyi területi önkormányzati törvénytervezetet egyszerűen elutasították. Szélsőségesek ezek hallatán „természetesen” végveszélyt emlegetnek. Nem érdekli őket az, hogy az efféle önkormányzatok Európa nem egy államában hosszú évek óta több helyütt is működnek. Méghozzá sikeresen. Nem érdekli őket azért, mert az „egységes nemzetállam” feldarabolásától tartanak. Elképzelni sem tudják, milyen rendkívüli előnyökkel járna az ország gazdasági, társadalmi fejlődésére. Nem csupán a magyarságnak származna belőlük előnye, hanem mindenkinek.
      Évekkel ezelőtt az előző kormány a területi önkormányzatok pótlására létrehozta az ún. területi fejlesztési irodákat. Mindegyikhez öt-hat megyét rendeltek. Az északnyugati irodához Kolozs, Bihar, Szatmár, Máramaros, Szilágy és Beszterce-Naszód megyét. Központja Kolozsvár. Ezek a központok lennének hivatottak arra, hogy a területi önkormányzatok helyett megpályázzák az Európai Unió által a közműrendszer (út, vasút, telefon, vízvezeték-, csatornahálózat), a mezőgazdaság, az oktatás, az egészségügy stb. fejlesztésére szánt összegeket.
      Csakhogy az itt dolgozó, fővárosból kinevezett és kihelyezett tisztviselők távolról sem ismerik a helyi viszonyokat úgy, mint az odavalósiak. Nincs és nem is lehet olyan felhatalmazásuk, mint egy választott területi önkormányzati testületnek, s az általa kinevezett végrehajtó szervnek, helyi kormánynak.
      De mi is ez a területi autonómia, magyarán területi önkormányzat, ami viszont a megfelelő jogosítványokkal rendelkezik? Legelőször is a honatyáknak – s minthogy sarkalatos törvényekről van szó –, legalább kétharmados többségüknek föl kell ismerniük, meg kell érteniük, hogy mindaddig az ország érdeke ellen tevékenykednek, amíg félre nem téve mindenféle ellenérzésüket, el nem indulnak a megvalósítás útján: 1. módosítaniuk kell az alkotmányt – ez lesz a legnehezebb –, úgy, hogy elismerje a területi önkormányzatok létét; 2. a módosított alkotmánynak ki kell fejtenie ezek illetékességét, hatáskörét; 3. meg kell alakulniuk a területeknek, amelyek azután önkormányzatok lesznek; 4. ki kell dolgozni a megalakult területi önkormányzatok statútumát, magyarul törvényét; 5. miután mindez megvan, a politikai pártok jelöltjeiből megválasztják a területi önkormányzati testületet, kis helyi parlamentet (valahogy úgy, mint most a megyei tanácsot); 6. a területi testületben többséget szerzett párt vagy pártszövetség helyi végrehajtó szervet, kormányt alakít. Az így létrejött, működőképes területi önkormányzatok végül munkához látnak.
      Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy az Európában létező és működő példákhoz hasonlóan az íróasztalon rajzolt ún. fejlesztési területek helyett nálunk is legmegfelelőbbek a történelmi tartományok alapján szervezett területi önkormányzatok lennének. Így Moldva, Havasalföld, esetleg Olténia, Dobrudzsa, Erdély, a Bánság, Székelyföld, Máramaros, végül a Részek (teljes nevükön Magyarországi részek, ezt most latin nevén Partiumnak mondják). Összesen kilenc. Szám szerint ugyanannyi, mint az íróasztalon rajzolt ún. fejlesztési területek, de nem mesterséges, hanem természetes háttérrel, alappal, és mint említettük, már létező helyi tudattal. Bukarestből és közvetlen környékéből, minthogy az ország legjelentősebb gazdasági, politikai, társadalmi központja, kialakulhatna a tizedik. Akár Spanyolországban Madrid. Egyszersmind Székelyföld területi önkormányzata létrejöhetne Erdélyen belül is, mint Katalónia kebelében a különálló nyelvet beszélő Arán-völgy.
      A területi önkormányzatok megközelítőleg azonos területi nagysága, azonos lakosságszáma, amit a fejlesztési területeknél követelményként szabtak meg, fölösleges előírás. Spanyolországban például van több mint százezer négyzetkilométeres és van éppen csak ötezer négyzetkilométer nagyságú területi önkormányzat. És ez is, az is remekül működik. A történelmi alapon való szervezéshez azonban helyi, tartományi tudat is szükséges, ez ugyan Moldvában, Máramarosban, a Bánságban, Olténiában, esetleg Havasalföldön is megvan, de talán nem kellően erős. Úgy tűnik, a székelyföldi és az erdélyi tudat a legerősebb. Azonban hogy mindebből legyen is valami, szorgalmazni kellene az olyan tanácskozásokat, amilyet Eckstein-Kovács Péter kezdeményezésére a Szabadelvű Kör 2004 februárjában rendezett Kolozsvárt, majd később Bukarestben, s ezekre a területi önkormányzatok ellenzőit is meg kellene hívni. Azért, hogy az agyakat elborító köd oszoljék. Mert sajnos a politikai műveltség országszerte igen alacsony színvonalú, az emberek nincsenek tudatában annak, hogy éppen a területi önkormányzat veti meg mindannyiunk anyagi jólétének alapját.