Căutare

      Emberünkre visszakanyarodva viszont elmondhatom, hogy emberismeretből megbuktam. Mióta ugyanis az autonómia terítéken van, mintha hideg udvariasság lett volna az arcára írva, mikor találkoztunk. Ez év március 15. óta maradt a hivatalos köszönés meg néhány közhely. De aztán bejött Gyergyóditró: „Autonómiát a székelységnek!” Ez volt az utolsó csepp a civilizált, diplomás románunk poharában. Időt szakított szerény személyemre, leült velem beszélgetni. Szerfölött gyanús volt, mert az indulat ott vibrált a szemében. Mintha nem ő lett volna. Le is dobta álarcát, majd elvesztette eddig oly keserűen őrzött önuralmát, s kiöntötte szelídnek hitt lelkéből a bilit. Az ám! Láttam a színeváltozását, szemeiben a dühöngés tüze égett, úgyhogy az idegroham minden tünetét kimerítette magatartása. Meg akarta mondani bár egyetlen magyarnak a véleményét, veszekedni szeretett volna, mert sajnos sokan vannak, akiken az autonómia szó hallatára a veszettség jelei mutatkoznak. „Ebben az országban minden bajunk a kisebbségek miatt van!” – kezdte mondandóját. Közölte, hogy a székelyek autonómiát akarnak. Mi nem tetszik ezeknek Romániában? És egyáltalán, mit akarnak a magyarok?!
      Átvillant az agyamon Arany János egyetlen sora, mikor a dühöngő Toldi Györgyről így ír: „Csak lesték a szolgák, kell-e már kötözni.” Emberünk ekkor robbantotta dühének bombáját: „Eu aş împuşca pe toţi!” Vagyis ő valamennyit lelőné!
      Ez már több volt a soknál! Úgy éreztem magam, mintha egy kivégző osztag előtt állnék, s ez az ember lenne a tüzet vezénylő tiszt. Aztán csendesen megkérdeztem, engem is lepuskázna-e. Gyilkolás helyett a szégyenérzet lett úrrá rajta. Téged? Nem, dehogy. Miért nem? – kérdeztem rá. Én is magyar vagyok. Le kell lőnöd engem is a többivel együtt. Velük akarok meghalni, hiszen pont az a szép, hogy mi kivégzendők fogjuk egymás kezét, míg te a gépfegyvereddel babrálsz. Lelkének rákos daganata szemlátomást lohadni kezdett, mert látta, hogy túllőtt a célon. A nagypofájú gyáváknak semmi sem fáj jobban, mint amikor a gúny mérgezett nyilaival leterítik őket. Ez rosszabb a géppuskánál, ez ellen nem tudnak egy védekező szót kimondani. Aztán beszéltem arról, hogy az önrendelkezés csak jót tesz majd a román–magyar barátságnak is, meg hogy Erdélyt nem csatolják vissza Magyarországhoz, s azt meg kell szoknia Romániának, hogy nekünk jár az önrendelkezés joga. Rémülten láttam, hogy történelemtudása egyenlő a zéróval, azaz két zéróval. Ekkor már hátrálni kezdett, és kezdte viccesnek feltüntetni beszélgetésünket, ami lehetetlen volt. Miután megköszöntem, hogy nemes gondolatait velem megosztotta, kértem, vigyázzon, nehogy a gyilkos gondolatok felemésszék egészségét.
      Hogyan reagálhat az autonómia gondolatára a „popor vastagja”, ha egy közepes műveltségű román így mer beszélni?! S miért is ne merne? Hiszen a román kormány újból és újból a szőnyeg alá söpri a kisebbségi törvényt, méghozzá azoknak a magyaroknak a segítségével, akiknek a történelem soha nem fogja a javukra írni, hogy ma is ott lébecolnak a kormányban (remélhetőleg rövid ideig). Persze ők okosabbak, mint a mi emberünk, és ebből kifolyólag alattomosabbak is, s többet is ártanak a magyarságnak.
      Már indulni készült vendégem, mikor egy utolsó tőrdöfésre méltatott: „Akinek nem tetszik Romániában, az menjen el innen!” Akkor felvilágosítottam, hogy sokkal több román hagyta itt ezt a román kánaánt, mint ahány magyar, s az a csodálatos, hogy nincs is honvágyuk. Ha volt is, kigyógyultak belőle! Minket pedig ne küldjön el senki, mert egy kicsivel hamarabb érkeztünk ide a Kárpátok koszorújába, mint azok, akiket Szent István királyunk jövevényként befogadott.
      A mi emberünk főpapja Vadim, istene a Nacionalizmus, ő meg a gyűlölet apostolai közé tartozik.
      Az én bölcs nagyikám azt mondogatta: Édes fiam, soha ne mondd, hogy „verje meg az Isten” az olyan emberre, aki ostoba, mert elég verés az rajta, hogy elment a szép esze. Nem is mondom. Valamennyire még sajnálom is, azaz lesajnálom. Végső és egyetlen megnyugtató megoldás, minden félelem elűzője az, ami Jézus Krisztus mondott: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni.” (Máté, 10. fejezet) Az ötvenhatosok testét szétlőtték, vagy a szovjet tankok széttaposták, vagy a kommunisták börtöneiben halálra kínozták, de a lelküket nem tudták megölni! A gyilkosok és azok utódainak legnagyobb félelme pontosan ez. Minden magyarban él 56 lelke!
      Ennek és a hozzá hasonló liliputi jellemű embereknek szándékuk ugyan lehet, de gépfegyverük nincs. Számadásuk viszont lesz, az Igazságos Isten előtt.