Căutare

Azt ma még kevesebb bizonyossággal tudjuk, hogy mi vár Romániára és persze Bulgáriára az ajtón túl. A bizonytalanság oka annak a múlt heti brüsszeli csúcstalálkozónak a kudarca, ahol néhány alapító tagállam önzése miatt nem sikerült elfogadni az unió 2007–2013 közötti költségvetését. Márpedig abból a ma még a tagságra váró két ország is részesedni szeretne. Naná!
Rövid távon feltétlenül igaz, hogy a közös büdzsé hiánya, késése komolyabb akadálya az eredményes uniós mûködésnek, mint a francia és a holland elutasítás nyomán a szemétbe dobott közös alkotmány, ami igazából, s neve szerint is, egy szerzõdés az európai alkotmány létrehozására. Ahogy az is igaz, hogy a 2007-es csatlakozási idõpont számunkra elsõsorban a közös költségvetési idõszak kezdetéhez idõzítve fontos.
Kár tagadni, az Európai Unió mély válságot él át, ebbõl következõleg – illetve látva a Valéry Giscard d’Estaing egykori francia államfõ vezette konvent munkájával létrejött alkotmányszöveg francia segédlettel bekövetkezett elvérzését – ma már szinte bármi elõfordulhat. A pakliban benne van az integráció befagyasztása, kedvezõbb esetben az egyéves halasztás, s ugyanígy az eredeti menetrend betartása egy szûkmarkúbb költségvetés mellett.
Érdekes párt-, illetve belpolitikai vonzatai vannak a történteknek, amelyek arról árulkodnak, hogy az ideológiai színezetnek nincs sok jelentõsége, ha az érdekek diktálnak. Például a büdzsé kudarcáért a legtöbben a brit munkáspárti Tony Blair kormányfõt okolják, akinek érveit vitatva többek közt az õt példaképének tekintõ Gyurcsány Ferenc is az utolsó pillanatig kereste a kompromisszumot. Ám az újonnan csatlakozottak közös gesztusa már nem változtatott a nagyok szembenállásán. Román vonatkozásban az az érdekes, hogy újabban a kereszténydemokrata-konzervatív erõket tömörítõ Európai Néppárt felé igyekszik boldog-boldogtalan, miközben azt látjuk, hogy épp a néppártiak körében a legnépszerûbb a gondolata a két balkáni állam csatlakozása halasztásának. Mégiscsak vonzó a népesebb frakció akolmelege, s ideológiai kérdések helyett amúgy is sûrûbben foglalkoznak a politikusok a bevételi és kiadási számoszlopok méricskélésével.
Az õszre minden bizonnyal megszületõ végleges döntés politikai, nagypolitikai természetû lesz, s ugyan túlzás lenne azt mondani, hogy ezen már nem változtat a két csatlakozásra váró ország felkészültsége, a végsõ szót inkább az EU általános helyzete, a meghatározó jellegû tagállamok pillanatnyi viszonyai s a kulcsfontosságú politikusok érdeke mondja majd ki, mintsem az, hány korrupciós ügyrõl rántják le a leplet õszig Bukarestben, illetve hány településen épül közben szennyvíztisztító állomás.
A helyzetet egyre inkább a bizalom hiánya jellemzi. Brüsszel nem bízik abban, hogy a további bõvítéssel nem csupán fölösleges ballaszt nyomja majd a víz színe alá Európa hajóját, Szófia meg Bukarest pedig a gyakran egy idõben egymásnak ellentmondó nyugati nyilatkozatok hitelét tartja mind kevésbé elfogadhatónak. Ki veszi már komolyan, mit mond Rehn, Scheele, Martens meg a többiek, ha a következõ nap már az elhangzottak ellenkezõje az igaz? Közben itthon is a bizalomhiány az úr. Látjuk, miközben a Demokrata Párt elsõ embere tisztségének véglegesítéséért ultimátumhoz folyamodva próbálja kikényszeríteni a két kisebb koalíciós partnerbõl a törvényhozás ellenzéki vezetõinek eltávolítását, az RMDSZ – bár egy ideig cáfolta a dolgot – kénytelen, mint sörösüvegért a betétdíjat, politikai garanciákat felszámolni azért, hogy a demokraták és a liberálisok igent mondjanak a parlament két házában a kisebbségi törvényre. Bizony, a gazdaságot mûködtetõ eurómilliók mellett egy másfajta „beruházás”, némi bizalmi tõke lenne az, ami integrációs esélyeinket életben tartaná. Bizalom nélkül a politika lomtárában végzik legszebb szándékaink is.