Căutare

Hadd kezdjük a legelején. 1989 novemberében – egy grániccal nyugatabbra költözésem hiszemében – naponta búcsúztam Váradtól. Nem, nem Janus Pannonius-i szárnyalású ódát zengedezve búcsúzkodtam, hanem egyszerûen végigjártam azokat a számomra kedves-fontos és emblematikus helyeket, amelyek együtt és külön-külön a Várost jelentették számomra. Sokat elidõztem a Kanonok sor, a székesegyház és a katolikus püspöki palota által körülhatárolt spáciumban, amelynek gyújtópontjában lovagkirályunk szobra áll. A szobor mellett állingálva – ismétlem: 1989 novemberét írtuk! – álmodni sem mertem arról, hogy 1992-ben, László királyunk szentté avatásának 800., arról sem, hogy 1995-ben, halálának 900. évfordulóján sokezernyi, határon belülrõl és határon túlról érkezett ember sereglik egybe a tiszteletére.
Az már helytörténeti kuriózum, hogy az elsõ, 1992-es Varadinum-hét meghirdetése után mekkora küzdelmet kellett vívnunk városi, megyei és országos hatóságokkal, pártokkal, lapokkal, hogy egyáltalán megtarthassuk a Festum Varadinumot. Az is immár feledhetõ, hogy egy azóta megszûnt román hetilap kétkolumnás szalagcímben harsogta: „nyolc napig kell eltûrnünk a magyar terrort Nagyváradon”. Bár elsõ alkalommal géppisztolyos, fekete kezeslábasba öltöztetett, fekete álarcos brigádok „biztosították a helyszíneket”, román polgártársaink nemcsak „eltûrték” a közel hatvan helyszínen „tomboló magyar terrort”, nemcsak beletörõdtek, hogy minden májusban nyolc nap a „miénk”, hanem több jelesük által tevékeny résztvevõi, számos érdeklõdõ révén pedig értékmegosztó részesei is lettek egyházi-kulturális hetünknek.
Néhány év leforgása alatt elfogadott ténnyé vált a többség számára is, hogy Szent Lászlónak „köze van” Váradhoz és a váradiaknak Szent Lászlóhoz. Ilyen elõzmények után – az apróbb, de számunkra nagyváradi magyarok számára fontos engedmények rendjén – természetes igénnyé vált, hogy a várost alapító uralkodó nevét, akinek sírja évszázadokra a magyar (és nem csupán a magyar) kereszténység Compostellájává, zarándokhelyévé nemesedett, utcanévvel is megörökítsék. Állítólag hosszas egyeztetõ tárgyalások nyomán született meg bõ évtizede az a „kompromisszum”, melyet az RMDSZ városi tanácsosai kötöttek román pártokbeli kollégáikkal. Az utcanevekkel való osztozkodás során úgymond helyet szorítottak a városalapító számára is.
Ha jelenleg egy Nagyváradra vetõdött turista megkérdezné az utca emberét: „tessék mondani, hol van a Szent László utca?”, a magyar lakosság elszomorító többsége bizonyára nem tudna válaszolni a kérdésre. Ugyan kinek van, kinek lehet tudomása arról, hogy a réti református templom melletti, Sf. Ladislau feliratú, néhány háznyi sikátor egyéb információktól mentes táblája Szent László nevét hordozza? Beismerem, ahányszor jártomban-keltemben arra vetõdök, vagy ahányszor eszembe jut, képtelen vagyok napirendre térni fölötte.
Az utca, a névtábla meglétén túl, jószerével semmi jegyzetírói aktualitása nincs a témának. Hogy e sorok számítógépbe pötyögtetõje számára mi teszi mégis idõszerûvé? Nem egyéb, mint a kisebbségi törvénytervezet… Felülírottnak mesterségétõl fogva volt, van alkalma elejétõl végigkövetni a jogszabályjavaslat elõéletének, el(hó)napolásának minden mozzanatát. Tudván tudjuk, hogy Románia az abszolút lehetõségek/lehetetlenségek országa. Immár abban sincs semmi meglepõ, hogy koalíciós partnereink – ellenzéküket túllicitálva – támadnak egy olyan törvénytervezetet, melyet hosszas huzavona nyomán, kormányszinten megszületett konszenzus (?) alapján terjesztettek a parlament elé. Tudván tudjuk, hogy ha az RMDSZ további engedményeket tesz a kormánypárti, ellenzéki és parlamenten kívüli politikai erõknek, a jogszabálytervezet teljesen kiürül. A pártonként adagolt, illetve a minden bizonnyal pártok mögött-fölött koordinált huzavona révén lehet, hogy a remélt EU-csatlakozás kimondásáig sikerül elhalasztaniuk a kérdéskör megoldását. Immár abban sem volna semmi meglepõ, ha a csatlakozás megtörténte után, megváltozott körülmények között mindent elölrõl kellene kezdeni. Hogy a téma hosszas felvezetésében használt, példaértékû párhuzamnál maradjak: mi lesz, ha a kisebbségi törvény egy „belvárosi Szent László fõút” helyett egy „kültelki Sf. Ladislau sikátorrá” silányul? Kik, mikor, milyen mértékben lesznek képesek arra, hogy jobbítsanak a helyzeten?
Jómagam annak idején többször megglosszáztam a témát, elvártam volna tanácsosainktól, hogy ne fogadják el ezt a megalázó „megoldást”: inkább semmit, mint „Sf. Ladislau”-t! Késõbb visszatérve a kérdésre megírtam, hogy a választások után megújult testületben az önkormányzaton belül erejébõl mit sem vesztett magyar képviselet ismét tûzesse napirendre azt, sikátor helyett fõutat kiharcolandó. Nos, ez sem történt meg. Azóta, ha baráti szívességbõl Váradra látogató külhoniakat vezetgetek, határon túli feleink elõtt mélységesen elhallgatom, hogy ebben a városban létezik egy utcácska, amelynek táblájára az alapító lovagkirály, Árpád-házi Szent László nevét rejtették el.