„Közel kétezren" tüntettek Sepsiszentgyörgyön a székely zászlóért. Mi lett a nem is olyan „távol" lévő többmillió magyarral? Ne szégyelljük megkérdezni: a nemzettel?
„Közel kétezren" tüntettek az elmúlt hetekben Sepsiszentgyörgyön a székely zászlóért, vagy Kovászna megye (román) prefektusa ellen, aki a székely zászló használatát kifogásolta a helyi közintézményeken. A kifogás sok mindent elmond a prefektusról és arról, hogy a kormánybiztos mit ért az önrendelkezésből, önkormányzatiságból.
Mert miért ne tűzhetne ki egy közösség bármit bárhova, ami számára fontos? Bármit, ami a tágabb közösséget, a nagy egészet nem sérti? A kormánybiztos gyanakvó és felkészületlen ember, kormányát minősíti.


A felkészületlenségére és gyanakvására adott válasz azonban a helyi önrendelkezőket. Akik a jelek szerint nem mérlegelik sem azt, hogy mit, sem azt, hogy mivel és hogyan üzennek az önrendelkezésért, magukért.

A prefektus szerepzavaránál már csak a helyiek szerepzavara nagyobb.
A minapi „közel kétezres" demonstráció a napi hírgyártás nyelvén azt jelenti, közepesen sikeres akciót sikerült összeverbuválnia a székely önigazgatás és öntudat nevében a szervezőnek, a háromszéki RMDSZ-nek. Hálás akció az ilyen, nincs (székely) ember, aki erre a hírre összevonná a szemöldökét, akiben megmoccanna a gyanú árnyéka is.
Bár mozgósítani ma már igen nehéz, csak „közel" néhány száz (ezer?) embert lehet bármivel is az utcára rángatni, azért a legkevésbé ingerelhetők is egészen biztosan rábólintanak, hozzámordulnak a felhíváshoz: „na úgy na". A magyar politikusok védik a székely érdeket, szembefordulnak a román ellennel, akárki meglássa.
A zászlólobogtatás a legegyszerűbb eszköz az „akárki meglássa" politikai siker eléréséhez.
Pedig nem ártana gyanakodni. Ha jól a dolgok mélyére nézünk, kiderül, hogy a nemzetárulás minősített esetét követik el a lobogó és lobogtató politikusok, és több mint vétek ehhez statisztálni. Fogadjuk el, hogy van tétje a felségjelek használatának. Ebben az országban az állami szimbólumok mellett a magyar nemzeti közösség ragaszkodik a magyar nemzeti szimbólumokhoz is. Nagyon helyes.

A magyar nemzeti szimbólumok
a nemzeti kultúra részei, termékei. Kialakulásuk, fennállásuk (és romlásuk is) történetileg követhető, belátható, konszenzuson alapuló. Ettől van jelentésük, ettől nemzeti szimbólumok.
A „székely zászló" - nagyon sokszoros idézőjel - nem nemzeti szimbólum. Nincs, vagy alig van mögötte történelem (történetek, félig ellenőrzött tények vagy éppen fabulák vannak, de erre ne bízzunk egy egész közösséget), és legfőképpen nincs mögötte nemzeti konszenzus. Kérdezte meg a székelyeket valaki arról, hogy övék-e a székely zászló? És ha igen, miért és mi által? Nem. Akkor meg miről beszélünk?
És mivé lesznek a magyar nemzeti szimbólumaink, ha bárki futó ötletből vagy éppenséggel napi érdekből előkap a farzsebéből egy címert, egy zászlót, bármi felmutathatót? Értem én, hogy a Székelyföld brandépítés a mi napi politikai gőzhengerünk, már nem nagyon lehet megállítani. Túl egyszerű, túl erős, túl egyértelmű.
És kapcsolódik hozzá mindenféle. Nem is kicsi szeparatizmus (ezt hívjuk ma Erdélyben összekacsintva autonómiának), kódolt idegenellenesség (miénk a zászló, a föld, az ország és nem másé), és jól érthető hadüzenet (kitűzzük, jelöljük, hogy hol kezdődnek a frontvonalak).
De ebben a nagy székely előremenetelésben tette-e fel a kérdést bárki is, merről merre haladunk? A látszat az, hogy Bukaresttel hadakozunk, Romániától távolodunk (jóérzéssel tölti el ez a zsigerből és nem rációból politizáló erdélyi magyart). A valóság azonban az, hogy a magyar nemzeti kultúrától, közösségtől távolodik ez a kis hadüzenő, önnön tévképzeteiben tévelygő világ.

Mi lesz így az erdélyiséggel?
A törődött és töretett erdélyi közösségi tudat rehabilitációjával, korszerűsítésével és életben tartásával, ha a még (!) fennálló megértése, mentése helyett a fikcióink eladhatósága köt le?
Veszélyes játék ez. Sepsiszentgyörgy (és a székelyföldi önkormányzatok zöme) elkötelezte magát a modernizáció, az életben maradás mellett. Vannak gazdaság- és közösségfejlesztési programok, folyamatok. Egyértelmű, hogy ez a szegény, sokszorosan hátrányos vidék talpa akar állni. Jelent valamit errefelé a modernizáció.
Az is egyértelmű, hogy nem könnyű ezt felvállalni. A napi döntések racionalitását fölülírja a napi politikai viták irracionalitása. Mivel nincs ajánlat a modernizáció felgyorsítására, megerősítésére, a politikai verseny szimbolikus síkon folytatódik. Szimbólumokból és csak szimbólumokból él az EMNP, az MPP, az SZNT: könnyen előállítható, tárolható politikai tartalom.

A tápértékével - hát azzal senki sem törődik.
Annyi szimbólumot lehet felzabálni, amennyi jólesik, nem terheli errefelé a gyomrot. A székely zászlót az RMDSZ ellenzéke dobta be a köztudatba, mert nem volt más bedobni valója. Hasonlóan vált parttalanná és értelmetlenné, üresedett szimbolikussá az autonómiaügy. Egyszer valaki elkezdte, azóta ismétlik újra és újra. Nem illik, nem szabad rákérdezni, hogy miért, tilos vitatni, mert az maga a nemzet-, bocsánat: a székelyárulás.
A helyi RMDSZ félelmében, vagy mert napi politikai racionalitását nem tudja piacosítani, belemegy ebbe az eszelős imaginárius versenyfutásba. Szó szerint kikapja a székely zászlót az ellen kezéből, magasabbra tartja, előre szalad. Minek? Mit nyerhet ezzel? „Közel" kétezer embert?
És mit veszíthet? Nagyon sokat. Hiteltelenné, jelentéktelenné válik minden olyan eredmény, ami nem vagy nem csak szimbolikus. Ki hiszi el, hogy Székelyföld, Sepsiszentgyörgy fejlődő, korszerűsödő, modern térség, ha politikusai premodern harci eszközökkel, zászlót lengetve igazolják elkötelezettségüket - a mihez is?
Azon a napon, amikor az RMDSZ sepsiszentgyörgyi zászlólengetős akciójáról hírt adott a sajtó, még egy tény látott napvilágot. Nemcsak a zászlók sokasodnak Háromszéken, hanem az öngyilkosságok is.
Az országos adatokat tekintve a mi jelképekkel körülbástyázott, szimbólumokra épített Székelyföldünk a legkétségbeesettebb, legszomorúbb vidék: itt választják a legtöbben önként a halált. Véletlen volna? Aligha. Az elképzelt, lobogtatott, vágyott élet nem élet: így játszunk a fikciókkal.