RMDSZ-kongresszus Az idestova két évtizede bekövetkezett rendszerváltás óta a Magyarországgal szomszédos, volt szocialista országokban élő magyar kisebbségek közéletében nem kevesebb mint harminchat, önmagát legalábbis részben vagy ideig-óráig politikai arcélűnek tekintő szervezet tevékenykedett. E megállapítás logikus következménye a kérdésfelvetés: minként hatott ez a – legalábbis látszatra pluralista – politikai berendezkedés a kérdéses magyar kisebbségek politizálásának sikerességére.
Dolgozatomban ezt a kérdést szeretném körüljárni rámutatva arra, hogy a kisebbségi politizálás sikerességét egyaránt befolyásolják az egyes országok jogszabályai által meghatározott keretfeltételek, a szóban forgó kisebbség szociodemográfiai és politikai adottságai, valamint az országon belüli politikai versengésnek és hatalomgyakorlásnak a kisebbségi közösségben kialakult mintázata.
Magyar kisebbségi politizálás
A kisebbségek politikai képviseletének vonatkozásában az egyes országok választási törvényhozása terén négyféle bánásmód azonosítható. A két egymással szöges ellentétben álló bánásmód – vagyis a kisebbségek képviseletének ellenzése, illetve biztosítása – kevésbé jellemző Közép-Kelet- és Délkelet-Európa országaira, valamint a szovjet utódállamokra. Sokkal inkább az figyelhető meg, hogy ezek az országok igyekeznek támogatni a nemzeti kisebbségek parlamenti képviseletét, vagy a negatív diszkrimináció tilalmát a pozitív diszkrimináció mellőzésével párosítva, semlegesnek nevezhető megoldást kínálnak arra a politikai kihívásra, amely a képviselet vonatkozásában az etnikai sokszínűségből következik. A Magyarországgal szomszédos országok közül Ukrajna az első, Horvátország és Szlovénia a második, illetve Szerbia meg Szlovákia a negyedik csoportba sorolható. Románia, az alapító választások alkalmával (1990-ben) biztosította a nemzeti kisebbségek parlamenti képviseletét. Azonban 1992 óta ezt csupán támogatja: a választásokon induló elismert kisebbségek már nem automatikusan jutnak egy alsóházi képviselői mandátumhoz – amennyiben a választási pártverseny szabályai szerint számottevőbb képviseletre nem jogosultak –, ugyanis ennek megszerzése egy szavazatszámban kifejezett, minimális küszöb túllépéséhez kötött.
Szlovéniában, illetve Horvátországban bizonyos kisebbségek – így a magyar is – pozitív intézkedések kedvezményezettjei az ország törvényhozó testületében megszerezhető képviseletet illetően. Az előbbi ország magyarságának politikai életét egyetlen szereplő uralja és szervezi meg: az eddigi négy parlamenti ciklusban az alanyi jogon járó kisebbségi mandátumot minden alkalommal elnyerő Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség (MMÖNK). Ez a szervezet legalább kettős identitással bír: egyfelől a pár ezer lelket számláló szlovéniai magyarság kulturális autonómiájának letéteményese és régóta intézményesült struktúrája, másfelől pedig „etnikai egypártrendszerben” működő párt, amely ellátja a szóban forgó közösség parlamenti és helyhatósági képviseletét. Mindezek ellenére sem az MMÖNK, sem a szlovéniai magyarság nem egységes, sőt a magyar kisebbségi közösségeket megosztó centrum-periféria törésvonal igen beszédes példa. Hiszen néhány esztendeje a központtól, a szlovéniai magyar művelődési és tájékoztatási intézményeknek otthont adó Lendvától távol eső, s közigazgatási szempontból szlovén településekkel összevont magyar községek kijelentették, hogy csak kulturális szempontból tekintik magukat az MMÖNK részének, politikailag nem. Ezzel adtak hangot abbéli elégedetlenségüknek, hogy – bár szándékosan felülreprezentáltak az MMÖNK vezető testületében – az összes többi magyar hivatal, valamint a támogatások elosztásakor az arányosság számukra hátrányos elve érvényesül, s így szórványként csekély pénzalapokhoz jutnak.
Horvátországban ellenben a helyi, regionális és országos képviseleti intézményekben – s egyúttal a kisebbségi önkormányzatokban – való részvétel garantált jogáért több magyar szervezet küzd. Ezek, empirikus szemszögből vizsgálva a tényeket, a tömb-szórvány ellentétet fejezik ki, amely horvátországi magyar viszonylatban a klasszikus törésvonal-elméletek két szembenállására települ rá: a centrum és a periféria, valamint a város meg a falu közöttire. Vagyis Eszék-Baranya megye többségében rurális tömbmagyarsága kerül szembe a több közigazgatási egységben kisebb számban élő, s egyúttal magyar központnak Zágrábot tekintő szórványmagyarsággal. Az sem közömbös, hogy a két tábor még legalább két szempontból különbözik: először is a rurális lakosság társadalmi-gazdasági tekintetben és érdeklődésében is eltér a zágrábi magyar értelmiségtől, továbbá politikai szövetségeseket is mások személyében keres mind Horvátországban, mind pedig Magyarországon, ami a támogatások megszerzésében és elosztásában tükröződik vissza. A történeti elsőbbséget élvező Horvátországi Magyarok Szövetsége támogatta a horvát függetlenségi törekvéseket s így a Franjo Tuðman vezette posztkommunista szervezetet, a Horvát Demokratikus Közösséget (HDK) is. Ez s a horvátországi magyarság háborús veszteségei, a HMSZ által nem kezelt kisebbségi válsághelyzet vezetett a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége (HMDK) megalakulásához, amely bár Eszéken jött létre, élvezte a zágrábi magyar értelmiség támogatását. A Horvát Nemzetgyűlés viszonylatában ez a szervezet minden eddigi kisebbségiképviselő-választást megnyert magyar ellenfeleivel szemben, ám a helyi, regionális és kisebbségi önkormányzati választásokon inkább egyensúlyról lehet beszélni a HMDK és a HMSZ–MESZ (Magyar Egyesületek Szövetsége) „koalíció” viszonylatában.
A nemzeti kisebbségek hátrányos helyzetét kompenzáló szabályozásnak az ellenkezője figyelhető meg Ukrajna esetében, ahol 2004-gyel bezárólag a hatályos jogszabályok közvetett módon ellehetetlenítették a kisebbségi pártok működését. Éppen ezért a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetségnek a politikusai szervezeteik – vagy éppenséggel a többségi nemzet valamely pártjának is a – támogatásával, független képviselőként szereztek felváltva, egymással rivalizálva országgyűlési képviselői mandátumot. A törvények további szigorodása pedig arra kényszerítette két évvel ezelőtt a fenti szövetségeket, hogy jogi értelemben is pártnak minősülő szervezeteket jegyeztessenek be, de 2006-ban már így sem volt esélyük mandátumot szerezni az ukrán Legfelsőbb Tanácsban.
Az előbbi esetekkel ellentétben Romániában, Szerbiában és Szlovákiában a magyar kisebbséget képviselő politikai szervezetek, legalábbis a választási versengés viszonylatában, a pártokkal azonos elbírálás alá esnek, s mindeddig a szokványos pártverseny körülményei között szereztek parlamenti képviseletet. A Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek komoly kihívója mindeddig nem akadt, bár az RMDSZ legitimitását több ízben megkérdőjelező s az utóbbi években nevét igen gyakran változtató Kiss Kálmán vezette szabadelvű „ellenpárt” többször indult a szövetséggel szemben különböző választások alkalmával.
A szerbiai magyar politikai szervezetek „genealógiájának” tekintetében föltétlenül meg kell említeni azt a tényt, hogy a hosszú távon legfragmentáltabb magyar kisebbség összes politológiai értelemben vett pártjának – azaz a választási versenyben részt vevő alakulatának – az anyaszervezete a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK), amelynek 1990–
1996 között nem volt versenytársa. A VMDK-tól a domináns etnopárt szerepét 1996-ban, a megjelenésekor a Magyarok Világszövetsége, valamint a Horn-kormány támogatását élvező Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) vette át, de az osztódással történő szaporodást ennek a szervezetnek sem sikerült elkerülnie. Összességében 1990 és 2007 között nyolc magyar szervezet működött a Vajdaságban, de ennek ellenére enyhe túlzás a vajdasági magyar pártok atomizálódásáról beszélni. Az utóbbi kilenc esztendő folyamán két – némileg változó összetételű – tömb alakult ki, amelyek rendre a Kasza József vezette VMSZ, illetve az önmagát a kezdeti VMDK örököseként definiáló, tevékenységében annak eredeti programját meg céljait követő, mi több, az elődpárt első elnöke, Ágoston András vezette Vajdasági Magyar Demokrata Párt köré csoportosulnak. Sőt újabban a két tömb egy pólusra, és további két pártra zsugorodott.
A legtöbb kisebbségi magyar politikai szervezet, számszerűen tíz Szlovákiában működött, de választásokon ebből mindössze hét vett részt. Ez utóbbiakból tulajdonképpen négyen (az Együttélés Politikai Mozgalom, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, a Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt) alkotják 1998 óta a sok tekintetben meglehetősen sikeres Magyar Koalíció Pártját. A Világszövetség támogatását élvező Magyar Föderalista Párt, bár 2002-ben némi sikerrel szerepelt a helyhatósági választásokon, nem képvisel számottevő erőt, a Meèiar-rezsim kreálta magyar „ellenpárt”, a Magyar Népi Mozgalom a Megbékélésért és a Jólétért pedig csupán 1998-ban próbálta felvenni a versenyt a „négyes koalícióval” – sikertelenül. (Megjegyzendő: a politikai szóhasználattal ellentétben nem nevezem ellenpártnak a domináns etnopárt vagy etnikai hegemón minden vetélytársát, csupán a „külső megrendelésre” létrehozott és/vagy kisebbségidegen szervezeteket.)
Belső demokrácia és választási sikeresség
Az esetek leírásából nem nehéz arra következtetni, hogy a kisebbség egységes politikai fellépése sokkal inkább politikai sikerre vezet, mint az erők elaprózása. Ezek az adatok, s a rájuk építő kutatások, azt mutatják, hogy a pártverseny eredményeképpen megszerzett politikai képviselet tekintetében a vajdasági magyarság áll a legrosszabban, a felvidéki pedig a legjobban. A „középmezőnyt” mi, erdélyi magyarok alkotjuk.
A fragmentáltság versus egység kérdéskörét a fentiek tükrében, az időnként majdnem mindenütt megjelenő újabb és újabb alternatív szervezetek kontextusában, illetve a politológiának a demokratikus politikai berendezkedésekre, valamint pártrendszerekre vonatkozó meglátásai vonatkozásában érdemes tárgyalni.
Mindenekelőtt azt kell megjegyezni, hogy az egypártrendszerek nem demokratikusak, nem letéteményesei a szabadságnak. Emellett az egypártrendszerek pártjai nem képesek minden pártfunkciót ellátni, pontosabban képtelenek strukturálni a közvéleményt s a kialakult politikai berendezkedés legitimitásának megőrzéséhez hozzájárulni. Ez nem azt jelenti például, hogy az RMDSZ nem vesz részt a romániai közvélemény strukturálásában, illetve nem legitimálja Románia 1989 utáni demokratikus politikai berendezkedését, hanem azt, hogy az erdélyi magyar közvélemény strukturálásának, valamint a romániai magyarság politizálása legitimálásának feladatát képtelen egyedül ellátni, főként hogy a több mint tíz évvel ezelőtt programcélként megfogalmazott belső pluralizmusa önmagát lassan-lassan fölszámolja, s oligarchiával helyettesíti. Vagyis az RMDSZ a romániai magyarság vonatkozásában inkluzív kormánypárttá lett, amely bizonyos társadalmi csoportosulásokat elismer és koordinál, sőt egyes autonóm érdekek létjogosultságát is elismeri, másokat viszont kizárni igyekszik, hogy megakadályozza a komoly vetélytársak színrelépését. Ezáltal pedig, éppenséggel a különféle támogatások elosztása felett gyakorolt ellenőrzése miatt is, az egypártrendszerek pártjaihoz hasonlóan patronázselosztó hálózatként is működik. További gond a romániai magyarság egypárti berendezkedésével, hogy olyan közösségre „telepedett rá”, amely a jelek szerint politikai kultúrája, társadalmi szerkezete s politikai artikuláltsága tekintetében egyaránt pluralisztikus.
Következtetések
A romániai magyarsággal kapcsolatos fentebbi észrevételeket a Kárpát-medencei magyar pártrendszerek lassan két évtizedes tapasztalatával összevetve, mindenképpen megfontolandó az „egység a pluralizmusban” metaforával jellemezhető felvidéki modell alkalmazása Erdélyben is, ami voltaképpen nem áll távol az RMDSZ korábbi elképzeléseitől. Ebben a tekintetben érdemes lenne a brassói kongresszuson elfogadott önkormányzati modell bizonyos elveihez, többek között a belső pluralizmus maradéktalan érvényesítéséhez visszatérni, s újjáépíteni közösségünk politikai értelemben vett egységét.
