Căutare

A temesvári Literaturna miselj (Irodalmi gondolatok) szerkesztői a lap 75-ik, jubileumi számának első oldalán a bánsági bolgár-pauliánus, latin ábécé betűi mellett azok irodalmi bolgár (cirill írásjeles), illetve román megfelelőit közlik, betűrendbe állított példaszavakat mellékelve hozzájuk. De mi szükség van arra – kérdezhetnők –, hogy egy irodalmi kiadvány ilyesmivel foglalkozzon? A válasz egyszerű, de magyarázatra szorul: a bánsági katolikus bolgárság identitásának megerősítése végett frissítették fel ilyen formán olvasóik emlékezetét, az óromániai ortodox bolgár közösségtől való különbözőségek hangsúlyozása, illetve a nyelvi örökség közös vonásainak felmutatása mellett.
Amint már riportsorozatunkban érintettük, a 17. század végén Olténiába, a 18. század közepén a Temesi Bánságba, Óbesenyőre és Vingára települt népcsoport a magával hozott nyelv négy évszázados archaizmusait megőrizve nem szláv (orosz) hatás alatt, hanem német, magyar és főleg Trianon óta román kölcsönszavak segítségével alkotta meg a maga neologizmusait. A 19. század közepén egy vingai értelmiségi csoport által elkezdett nyelvújítás a mai napig tart. A legnagyobb gond az, hogy ma már a betűvetést is román nyelven tanítják a bolgár gyermekeknek, az anyanyelvet csak fakultatíve oktatják minden szinten. Ezért sem „árt” a Literaturna miselj olvasótáborának, hogy a hangzók román kiejtését használja támaszul az anyanyelvi olvasási kedv élénkítése érdekében. Az irodalmi bolgár ábécére pedig azért is szükségük van a pauliánusoknak, mert a rendszerváltás óta szorosabbá váltak, és rétegződtek a kulturális kapcsolatok a cirill betűket használó anyaországgal, s arra is lehetőség nyílt, hogy bánsági fiatalok bolgár egyetemeken szerezzenek diplomát. A Nása Glás (A mi hangunk) című, ugyancsak Temesvárott szerkesztett politikai hetilap legutóbbi számaiban rá is bukkantam olyan hirdetésekre, amelyek egyetemi helyeket kínálnak a ruszei, illetve a szófiai szociológiai, közgazdasági, újságírói, illetve építészeti fakultásokon egy-egy bánsági diák számára.
Bár jómagam pauliánus-bolgár szövegeket silabizálva jószerével csupán hajdan felcsipegetett orosz nyelvtudásom maradványaira támaszkodhattam, böngészés közben láttam, hogy a nyelvújítók alkotta szavak mellett, azok jobb megértése érdekében néha a kifejezések román megfelelője is szerepel. Így tudhattam meg például az olvasókkal együtt, hogy a tisztánlátás, clarviziunea bánsági bolgár megfelelője a jásnuvidenjétu, a tiltakozás, contestatie pedig udrékvanjéta formában honosodott meg.

A centrum

A hajdani Losonczi teret (ma Unirii tér) akár Kisebbségek terének is el lehetne nevezni – mondja házigazdánk, Karol-Matej Ivánciov, hiszen ott a római katolikus, a szerb ortodox székesegyház, a szerb püspöki rezidencia, a Lenau-gimnázium egyik épülete közelében húzódik meg szerényen a Romániai Bánsági Bolgárok Szövetségének székhelye is. A néhány szobányi központ tulajdonképpen multifunkcionális centrum, hiszen a két lap szerkesztősége, illetve Niculae Mircovici parlamenti képviselő irodája mellett a könyvtár és a klub is „benne lakik”.
Ivánciov tanár úr maga is afféle mindenes, intézmény-ember, két mandátum erejéig ő képviselte a bolgár kisebbséget a román parlamentben, a szövetség ügyes-bajos dolgait, a lap- és könyvkiadás gondjait egyaránt felvállalta. Számos könyv szerzője, legutóbb A bolgár kisebbség történelme és hagyományai címmel írt önismereti tankönyvet az ötödikes és hatodikos diákok számára. A fentebb említett lapok mellett egy általuk megjelentetett román nyelvű kiadvánnyal is megajándékoz, melyben Ana-Carolina Ivanciov foglalja össze a bánsági bolgárok históriáját letelepedésüktől napjainkig, ismerteti a Szövetség működési szabályzatát, illetve tevékenységének másfél évtizednyi történetét.

Az önszerveződés időszaka

A bolgár katolikusokat kivándorlásuk első pillanatától magas fokú szervezettség jellemezte. A vándorlás fontos eleme volt, hogy egyházi és világi elöljáróik is elkísérték őket. Már Olténiába és később a Bánságba magukkal vitték első egyházi egyesületüket, mely a Templomi Kórusok Szervezete néven Óbesenyőn, illetve Vingán még a „honfoglalás” évében újra alakult. Ana-Carolina Ivanciov közlése szerint a letelepedés időszakában népdalénekeseik és népzenészeik is létrehozták a maguk együttesét.
Hamarosan megalakultak az első „civil szervezetek” is, a földművelők, a tanítók, a kisiparosok egyesületei, a kaszinók, a polgári tűzoltóegyletek, majd a sportklubok is. A Vingáról, de főleg az Óbesenyőről való kirajzás után az újonnan megült településeken sem maradt el a „nonprofit szervezetek” létrehozása. Az utóbbi évtizedben kihalt Bolgártelepen például a mezőgépészek hoztak létre egyesületet, s amíg volt kivel, jeles tanítójuk, Anton Calapis híres-neves népi együttest működtetett a faluban.
A pauliánus bolgárok életerejét bizonyította, hogy ahol megfordultak, és hosszabb-rövidebb ideig tartózkodtak, önerőből nagyon hamar templomot is emeltek. Így épülhetett fel két istentiszteleti hely Craiován, egy-egy Alvincen, illetve Déván is, azokban a városokban, ahol mára már hírmondó se maradt belőlük.
A templomok illetve a különböző intézmények létrehozásához az egész közösség hozzájárult, s a tehetősebbek jelentős anyagi áldozatot hoztak. A módosabb gazdák, polgárok, kereskedők számos alapítványt hoztak létre egyház- és iskolafenntartó, filantropikus és közművelődési célok támogatása érdekében. Csak a 18. században 17 ilyen jellegű identitásőrző alapítvány működött Bánság- és Erdélyszerte. Elsőként Marku Puenin hozta létre 1712-ben Alvincen a Puenin-alapítványt, a helybeli bolgár nyelvű iskolában tanuló szegény sorsú diákok megsegítése érdekében. A legjelentősebb összeget – 15 ezer forintot – a Bibici-házaspár ajánlott fel a szentannai latin nyelvű gimnázium működtetésére. A tanintézetben Margareta Bibici elhunytáig több száz bolgár, illír és román tanulhatott. Az iskola – a temesvári piarista gimnázium őse – három évtized után 1780-ban költözött a Bánság fővárosába, ahol 1950-ig, a felekezeti oktatás felszámolásáig további tanulók százai részesülhettek a Bibici-alapítvány biztosította ösztöndíjból.

A legkiválóbb

Ilyen előzmények után nem csoda, hogy az évszázadok folyamán a bolgárság számos jeles értelmiségit adott a köznek, kiváló papokat, tanárokat, orvosokat, mérnököket, jogászokat. Riportalanyaim Carol Telbis, azaz Telbisz Károly nevét emlegették a legnagyobb büszkeséggel, azé a közéleti férfiúét, akit a bánsági magyarok is a magukénak vallanak.
„1854-ben, százötven évvel ezelőtt született Temesvár történetének legkiválóbb polgármestere, Telbisz Károly (1854–1914), aki modern nagyvárossá – a Bánság fővárosává – varázsolta a délmagyarországi kisvárost” – írta 2004-ben a Romániai Magyar Szó –. „25 éve volt már Temesvár polgármestere, amikor 1910-ben emlékérmet adtak át neki, ezzel a szöveggel: Ez a negyedszázad évszázadokra szól. Temesvár 21. századi arculata – amelyet máig meghatároz Telbisz Károly munkássága – igazolja az elődök jóslattal felérő dicséretét. Az évforduló alkalmából a Magyar Nőszövetség és az RMDSZ helyi szervezete megkoszorúzta Telbisz Károly síremlékét és megemlékezést szervezett a Kós Károly Közösségi Központban. Szekernyés János helytörténész előadásban vázolta fel Telbisz életútját – 1885-től 1914-ig, haláláig volt Temesvár polgármestere –, és méltatta munkásságát. Ő volt az, aki lebontatta a város fejlődését akadályozó erődítményrendszert, megvalósította a külvárosok és a belváros sugárutakkal való összekapcsolását, középületeket, hidakat építtetett, ipartelepeket létesített, a lóvasutat villamosközlekedésre váltotta fel, kiépíttette a városi csatornázást, az ivóvízhálózatot, derítőtelepet létesített. A megemlékezések résztvevői vállalták, hogy Székely László temesvári főépítészhez és Geml József, Temesvár utolsó magyar polgármesteréhez hasonlóan a méltatlanul elfeledett Telbisz Károlyt is visszahozzák a köztudatba, utcát neveznek el róla, és szobrot állítanak neki.”
Telbis, a piaristák hajdani növendéke – ő maga Telbisz-ként írta a nevét – különben nemcsak a város korszerűsítése, hanem az ipartelepítés terén is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Tehát ahhoz, hogy Temesvár a szellem, az oktatás és a gazdaság regionális fellegvára lett, s fél évszázad múltán a kollektivizálás elől menekülő soknemzetiségű falvak lakosainak mentsvára, a „magyar világbeli” jeles polgármester is nagy mértékben hozzájárult.

Kossuth, a költő

Mivel a bolgárság körében hagyományosan oly sokat áldoztak az ifjúság képzésére, annak meg is lett a foganatja: ezer lakoshoz arányítva a legtöbb diplomás az ő köreikből kerül ki a Bánságban. Ezt már Niculae Mircovici parlamenti képviselőtől tudom meg. Négy éves kihagyással a fiatalon nyugalomba vonult törzstiszt vette át Ivanovici tanár úrtól a képviselőséget. Ő maga Óbesenyőn kezdte tanulmányait, s számítása szerint líceumuk tizenhárom végzettje – a pauliánus bolgárság köréből összesen tizennyolc diplomás értelmiségi – lett egyetemi tanár Temesvárott!
Ivanovicinak is, Mircovicinak is hármas képzettsége van, az előbbi filológusként, pszichológusként és tornatanárként (!) tevékenykedett, az utóbbi gyalogos tiszti kiképzésben részesült, majd katonai akadémiát végzett, végül jogi diplomát szerzett, s jelenleg az utóbbi diszciplínát adja elő a temesvári egyetemen.
Elmondásuk szerint a parlamenti demokrácia kezdete óta – négy év kivételével – mindig ők, a bánsági bolgárok adtak kisebbségi képviselőt Románia parlamentjébe. Neszét vettem, hogy az egyetlen „kisiklás” mögött az itteni és az óromániai bolgárok közötti ellentétek húzódnak meg. Amikor rákérdezek a történtekre, partnereim elmondják, hogy bár a bánságiak közel kétszer annyian vannak, mint a regátiak, 1996-ban mégis az utóbbiak jelöltje került ki győztesen. Őurasága, a bukaresti, havasalföldi bolgárság embere jókora vagyona révén szerzett befolyást. Különben bolgár származása is kétségbe vonható, de az is kiderült, hogy – akár az ottani ortodox bolgárok nagy többsége – egyáltalán nem beszéli annak a közösségnek nyelvét, amelynek a képviseletét felvállalta. Egyébként a bánságiak által szerkesztett irodalmi lap, a Literaturna miselj cirill betűs anyagokat is közöl a Kárpátokon túliak épülésére.
Bolgár barátaink büszkék arra, hogy a pauliánus nyelvű líra is kibontakozóban van. Egy év verstermését átlapozva jómagam hét bánsági bolgár poéta nevével találkoztam. Köztük néhánynak a ragadványnevét is feltüntették. Az óbesenyői Toni Uzun neve mellett a Pelva, a temesvári Toni Paraljov neve mellett pedig a Kossuth ragadványnév olvasható zárójelben. Azt még bolgártelepi kísérőnktől, Tania Velciov keglevichházai tanárnőtől tudom, hogy az ilyen pótnevek használata igen gyakori a bolgárság körében, ugyanis sok azonos családnevű és utónevű személy van közöttük, s a ragadványnevek a megkülönböztetést szolgálják. Szinte sajnáltam, hogy nem volt alkalmam összefutni Toni Paraljov költővel. Bizonyára érdekes volna megtudni, miért kapta a Kossuth nevet…

Egy képviselő hétköznapjai

Niculae Mircovici parlamenti képviselővel is a Bánsági Bolgárok Szövetségének székházában futunk össze. Mircovici mielőtt politikus lett volna, katonatisztként a temesvári helyőrség parancsnoka volt. Az magától értetődő, hogy a nyugalmazott ezredes a védelmi, közrendi és nemzetbiztonsági szakbizottság tagja a parlamentben. Az pedig jogászi képzettségének, és egyetemi tanári szintű felkészültségének köszönhető, hogy részt vett a kisebbségi törvényjavaslatot kidolgozó bizottság munkájában.
A Bánságot áprilisban sújtó természeti katasztrófa nyomán ő tett „árvízi jelentést” a törvényhozás plenáris ülésén. A képviselő nem hallgatta el, hogy saját katonai tapasztalatait és kapcsolatait is felhasználta a helyzet jobbítása érdekében. Sérelmezte, hogy a katasztrófa-elhárítás – a műszaki ellátottság jelentős hiányosságai miatt – nem állhatott a helyzet magaslatán. Ugyanakkor kiemelte a hadsereg, a katonai tűzoltók, a többi egyenruhások és a civilek hősies erőfeszítéseit. Lokálpatrióta tárgyilagossággal szólította fel a kormányt: tartalékalapjai felszabadításával legyen legalább annyira segítőkész az árvíz sújtotta lakosság irányába, mint amennyire a mindenkori végrehajtás buzgólkodott Temes megye kincstári bevételeinek a központi költségvetésbe való „zsákmányolásakor”.

Nézetek és nézetkülönbségek

A hajdani és a jelenlegi parlamenti képviselőjüket hosszabb ideig hallgatva megállapítom, hogy kettejük közül a tanár Ivanovici inkább a nemzetibb elkötelezettségű. Hosszan vitatkoztak a riporter színe előtt azon, hogy időszaki kiadványaik kizárólag bolgár nyelven jelenjenek-e meg, avagy az anyagok egy részét román nyelven közöljék. A volt ezredes, a jelenlegi képviselő inkább az utóbbi javaslatot pártolja. A maga elképzelését azzal indokolja, hogy – úgymond – a románságnak is kell „üzenni”, meg kell értetni velük a kisebbségek, jelesül a bolgár közösség gondjait, igényeit, törekvéseit. Niculae Mircovici különben a maga parlamenti tevékenységéről szóló beszámolóit – akárcsak dr. Margareta Ivanciov egyetemi tanár a maga orvosi tanácsait – kizárólag román nyelven közli az irodalmi lapban. Nincs szándékomban se a szerzőket, se az olvasókat megsérteni, ezért nem feltételezem, hogy az előbbiek talán nem bírják annyira anyanyelvüket, hogy egy-egy orvosi szakszöveget, illetve parlamenti felszólalást bolgárul közöljenek, azt sem gondolom, hogy a Literaturna miselj olvasótáborának egy része csak románul képes megérteni azokat.
Hogy a saját köreiken belül és kívül megvívják a maguk kisded nyelvi harcait, ahhoz nem férhet kétség. Amikor annak idején megszületett a két-, vagy többnyelvű táblák használatát előíró törvény, a sajtóban s a parlamentben is sérelmezték, hogy a jogszabály alkalmazásakor számos pontatlanságot követtek el a települések bolgár elnevezésének meghatározásakor és kiírásakor. A korrekció azóta sem történt meg.
A legtöbben Stár Bisnov, Óbesenyő nevének évtizedekkel ezelőtti román „elkeresztelését” fájlalják. A Ceauşescu-érában bizonyos éber elvtársak fülét, szemét sértette az Árpád kori besenyő megülőkre – rokon nép, akár a magyar, mondogatják a helybeliek – utaló elnevezés, ezért a Dudesti Vechi elnevezést agyalták ki, és alkalmazzák a mai napig. Az senkit sem zavar, hogy az eredeti magyar, illetve a magyarból hűen átvett bolgár elnevezéshez az „Óepresfalva” képzelet szülte elnevezésnek az égvilágon semmi köze nincs.

Vingai végjáték

Az idő haladtával egyre kevesebb lett az esélye annak, hogy a mezővárosban sikerül még szót váltanunk valakivel. Már értesültünk arról, hogy se a bolgár plébános, se a bolgár alpolgármester nincs honn. Vesztünkre, úttalan utakon kíséreljük meg a rövidítést. Felveszünk egy hevesen integető bácsit, hasznunkra van négy évtizedes teherautósofőri múltjával, eligazít bennünket. Kérdezi, hogy nem érdekel-e bennünket Temeskenézen egy 300 hektáros farm gépparkostól, egy balga belga vállalkozó igyekszik megszabadulni tőle.
Végre feltűnnek előttünk Vinga katedrálisának kecses tornyai. Letérve az országútról egy söröző teraszán üldögélőktől érdeklődnénk, hogy merre légyen a Bolgár Ház. Megálltunkban vesszük észre, hogy régi váradi ismerősökbe, „partiumi és bánsági műemlékvédőkbe” botlottunk. Közösen látogatjuk meg a százegy esztendős, kisebb dómnak beillő templomot, majd felkeressük a Bolgárok Házát. Az udvarról élénk, gyors ritmusú népi muzsikát hallani. Kétmaroknyi gyerek népi táncot próbál a székház udvarán.