Căutare

Articolul:

Milánó ma már nem csak Leonardo da Vinci Utolsó vacsorájáról, az opera fellegváráról, a Scalaról, divatházairól, két rivális futballcsapatáról és azok drukkereiről, hanem a bűncselekményeket szinte sorozatban elkövető románokról is egyre híresebb.

Milánói csendélet. Az olasz nagyváros terein mindennapos a kéregető román állampolgárok látványa

Fotó: A szerző felvétele

Az Alpok tövében fekvő olasz nagyvárosban a legtöbb bűncselekményt román állampolgárok követik el. A Riccardo de Corato milánói alpolgármester által ismertetett statisztikai adatok szerint a bűnözők 90 százaléka Romániából származik. Az olasz igazságügyi minisztérium nyilvántartása alapján az elmúlt év végén az olasz börtönökben mintegy 2730 román állampolgár töltötte büntetését. A lombard főváros lakói szerint a románoké a legagresszívebb és legfélelmetesebb idegen közösség Olaszországban – írja az Asca hírügynökség. Lapunk Milánóban próbált meggyőződni a román állampolgárok viselkedéséről és megítéléséről.

Elszomorító statisztikák

„Milánóban a románok követik el a bűncselekmények 90 százalékát” – állítja köntörfalazás nélkül az 1,3 millió lakosú város alpolgármestere, Riccardo de Corato. Az észak-olaszországi település elöljárója nem holmi nagyotmondási vagy uszító szándékkal találta ki ezt az adatot. Az elmúlt évben a második legnagyobb olasz város területén elkövetett és a rendőrségre bejelentett 411 bűncselekmény közül 376-ot román bevándorlók vagy vendégmunkások követtek el.

Ezek közül a leggyakoribb a látszólag üresen hagyott lakások és telkek illegális elfoglalása, rongálás és garázdálkodás, okirat-hamisítás és a rendőrséggel szemben tanúsított ellenállás. A helyi rendőrök számtalan esetben járták meg, hogy erősítést kellett kérniük a bűnözők letartóztatásához. Az ügyészség statisztikája szerint az elmúlt év végén az olasz börtönökben csaknem 2730 volt azon román állampolgárok száma, akik büntetésüket töltötték. Egy másik rendőrségi nyilvántartás alapján 2008-ban a Milánóban letartóztatott 22 uniós állampolgár közül 15 Romániából származott.

A románok „hírneve” visszaüt: ott-tartózkodásunk alatt megtapasztaltuk, hogy Lombardiában mindenütt rettegnek tőlük, még a boltokban sem szívesen állnak szóba velük. Az Erdélyből érkezettek előtt sokkal tágabbra nyílnak ajtók és mosolyok egyaránt, ha szülőhazájaként nem Romániát, hanem a legtöbb olasz számára szinte semmit nem mondó Transzilvániát említi. Manapság kényelmesebb, ha Drakulával azonosítanak, mintsem az ott élő románokhoz hasonlítsanak.

Vonattal érkező áldozatok

A Milánóban élő románok közül a legtöbb gondot a központi vonatállomás előtti téren ténykedők okozzák. Nem sok idővel ezelőtt kétségbeesett asszonyok nyilatkoztak arról, hogy félnek áthaladni a Duca D’Aosta téren, mert a román gyermekektől tartanak. Néhány hónappal ezelőtt az egyik olasz tévéadó munkatársai kameráikkal egy órán keresztül figyelték a teret. A röpke hatvan perc alatt az operatőrök számos lopást kaptak lencsevégre. Amint az utólagos beszélgetésekből kiderült, a zsebtolvajok java része romániai kiskorú volt.

A gyerekek általában az állomásból hátizsákkal kilépő turisták nyomába szegődtek, és mire azok a tér túlsó felébe értek volna, táskájuk zsebéből kiemelték a pénztárcájukat, irattartójukat. A milánói városháza szerint a Duca D’Aosta téren mára szinte teljes egészében sikerült felszámolni a románok által elkövetett bűncselekményeket. A Stazione Centrale impozáns épülete előtti részen azonban ma is látni cigánygyerekeket, akik valószínűleg nem az induló és érkező mozdonyokat jöttek megcsodálni.

„Nem beszélgethetek senkivel, és nem tehetek el semmit az estig megszerzett javakból. Onnan túlról figyelnek” – súgja halkan az egyik tízévesnek tűnő barna bőrű kisfiú, miközben ujjával egy szemközti magas épületre mutat. Aztán gyorsan el is szalad, még mielőtt megkérdeznénk: mennyi a napi „áltagkeresete”?

Bár a rendőrség időnként el-elzavarja, szép számban láthatók itt koldusok is, akik verklikként ismételgetik a jól betanult olasz szöveget. Egyikük a „Du-te şi lucră!” (Menj dolgozni!) válaszomra egy pillanatig elhallgat, majd szemrehányóan megjegyzi, hogy ha nem akarok adni semmit, ne adjak, segít rajta majd más. Eltávolodunk, de egy ideig még figyeljük az évszázados épület tövében álldogáló férfit, akin öt perc leforgása alatt senkinek nem esik meg a szíve.

Hasonlóan szomorú a helyzete annak a fiatal kisgyerekes anyának is, akinek koldulását három metrómegállón keresztül követjük. Az emberek elfordulnak tőle, vagy valamit mondogatnak neki, de akad olyan is, aki félig elfogyasztott szendvicsét nyújtja az ölben tartott kicsinek. Pénzt senki nem kínál. 

Köztéri házibuli

Vasárnap délután: ilyenkor még a temperamentumos olaszok is otthonaikban, családi körben töltik a hétvégét. A zöldülő parkokat többnyire csak a kisgyerekes szülők veszik birtokukba, imitt-amott egy-egy ifjabb párt is látni. Jelentősebb tömeget csak az AC Milan sztárlabdarúgóinak sikerül megmozgatniuk. A tifosik, ahogyan az olasz vérbeli szurkolókat nevezik, tízezrével tartanak a város északnyugati részében fekvő legendás San Siro felé. A város túlsó részében, a Cadorna vasúti közlekedési csomópontnál mégis nagy a nyüzsgés és a hangzavar.

Még ki sem dugjuk a fejünket a metró aluljárójából és hangos román népzene csapja meg a fülünket. Néhány pillanaton belül kiderül: odafenn, a téren mintegy tizenöten-huszan mulatnak. Sem a hangos gépzene, sem a teljesen elfoglalt széles járda, sem pedig a húsvétról megmaradt piros tojások szerteszét dobált héja nem zavar senkit. „Nem kéregetünk, nem lopunk, mi csak jól érezzük magunkat és mulatunk.

Hova menjünk ilyen sokan, egyikünk lakásán sem férnénk el” – mondja az Ileanaként bemutatkozó középkorú oltyán nő, miközben rafiazsákjába nyúl és valamiféle csokoládés süteménnyel kínál. „Vegye el, házi, ilyent legfeljebb csak a nagyanyja sütött!” – biztat, majd meggyőzően ő maga is nagyot fal a tésztából. Marcel, aki két esztendeje él Olaszországban, éppen egy gyors forgatós után áll le megszusszanni. Mint mondja, a társaságból nem ismer mindenkit, de jó érzés tölti el, ha honfitársaival találkozhat és beszélgethet.

Az imént egy frissen megismert negyven körüli családanyát táncoltatott meg, aki takarítónőként keresi a kenyerét. Marcel építkezésben dolgozott segédmunkásként, ám miután elbocsátották, egy ideig újságot hordott, majd szemetesként dolgozott. Jelenleg napi harminc-negyven euróért talicskával földet hord egy magánkertészetben. „Dolgozni nem szégyen, csak kellemetlen – állítja, majd elszomorodott arccal így folytatja: – Ennél szomorúbb már csak az, hogy a tolvaj cigányok miatt a rendőrök minket is lépten-nyomon igazoltatnak. Egyfolytában magyarázkodnunk kell, pedig mi nem öltünk, nem loptunk”.

Csend, szemét, tojáshéjak

Közben a hagyományos népzenét a manele váltja, és ismét táncra perdül az egyre hangosabb társaság. Egy ötven körüli DJ a zenemasinájára mutat: piacra járó szekérre szerelt gitár, annak belsejében hangfalak, kis CD-lejátszó. „Ilyenünk csak nekünk, románoknak van! A metróállomásokban nem csak a zenét, a szerkentyűt is megcsodálják, és pénzt is adnak!” – dicsekszi el a nevét elárulni nem hajlandó férfi, majd még egyet teker a hangerőn, mely immár az egész teret betölti.

Néhány órával később, az esti órákban már csend honol a Cadornán. Csak a széthajított műanyag tányérok, poharak, szalvéták, földhöz vágott festett tojások és ételmaradékok tanúskodnak a román vendégmunkások utcai mulatozásáról. Egy éppen zárni készülő újságárustól próbáljuk megtudni: jószántából távozott a társaság vagy a rendőrség oszlatta szét a hangoskodókat. „Itt nem zavarnak senkit a rendőrök. Pedig sokkal keményebben kellene fellépniük, főleg a románokkal szemben.

Azok olyan zajosak és pofátlanok, hogy már nekünk, olaszoknak kezd az az érzésünk lenni, hogy mi csak vendégségben vagyunk, és másokhoz kell alkalmazkodnunk” – háborog a férfi. Szerinte mindenért az Európai Unió a hibás, mert amíg nem csatlakoztatta Romániát és Bulgáriát „este nyugodtan sétálhattál a város utcáin”.

„Addig is voltak gondok, mert bevándorló az van garmadával, ráadásul a mieink sem szentek, de az, hogy naponta halljam: vagy megerőszakoltak valakit a románok, vagy megöltek, vagy kifosztottak... Ilyen veszélyes korszakot csak Mussollini idejében éltek át apáink! De akkor legalább a rendőrség végezte a dolgát” – bocsátkozik komoly eszmefuttatásba a férfi. 

Félnek a romáktól

Az elárusítónak lehet, hogy igaza van; másnap egy másik metróállomáson mi is megtapasztaljuk, hogy a szállítási vállalat két ellenőre ki sem mozdul a bódéjából, miközben tucatnyi hangoskodó román cigány lépi át a jegykezelő automata karját. Az olasz lapok szerint a helyiek nem csak idegenkednek vagy egyenesen gyűlölik a Romániából érkező garázdálkodókat, hanem félnek is tőlük.

Egy felmérés szerint minden második olasz anyuka a betegségeken kívül a romániai bevándorlóktól félti leginkább a gyermekét. Mindennek legfőbb oka az utóbbi években elszaporodó gyilkosságok és nemi erőszakok. Még emlékezetes az az eset, amikor egy román prostituált lány, sokak szeme láttára képes volt ölni egy római metróállomásban. A két évvel ezelőtti incidenst egy egyszerű összeszólalkozás váltotta ki az ülőhely átadása miatt. Az ernyővel leszúrt Vanessa Russo esete után az olaszok inkább továbbállnak a garázdálkodások láttán, mintsem testi épségüket kockáztatva, jobb belátásra próbálják bírni az elkövetőket.

A Milánó és Torino között robogó sebesvonaton azonban a kalauz nem elégszik meg a szomszédságunkban helyet foglaló két utas amúgy teljesen érvényes jegyével. Alig néhány perc múlva a két, egymás között románul beszélő fiatalembertől a szerelvényen szolgálatot teljesítő rendőr az útlevelet kéri, majd hosszan tartó átvizsgálás után, pardon nélkül a markukba nyomja. „Ez meg honnan tudta, hogy minket szúrjon ki, hogy mi románok vagyunk?” – kérdi naivan az egyik, majd lehúzza a kék tréningnadrágja által addig jól takart barna félcipőjét, és lábát a szemközti székre nyújtja.

Mézesmadzaggal hazaküldözgetni

Mivel az olasz hatóságok eddig szinte minden hazazsuppolási kísérlete kudarcot vallott, a milánóiak változtattak a taktikán. A római katolikus egyház egyik alapítványán, a Casa della Caritán keresztül egy látszólag vonzó programot találtak ki a vendégmunkások hazatelepítése érdekében. A Ponti di solidarieta e lavoro című program keretében az olasz fél munkahelyeket próbál létesíteni Romániában.

Ezeket a Gorj megyei Ţânţăreni községben, a helyi MGV Computer cégnél teremtenék meg. Az egyház és a milánói hatóságok választása azért esett éppen erre az olténiai falura, mert innen származik a legtöbb Milánóban és környékén élő romániai cigány. A hivatalos tartózkodási engedéllyel rendelkezők száma a lombard fővárosban eléri a nyolcezret, a térségben pedig meghaladja a húszezret.

A hivatalos formaságokat mellőző romák a város szélén, törvénytelenül felhúzott putrikban laktak mindaddig, amíg a városháza 2007-ben le nem bontotta tákolmányaikat. Azóta a Casa della Carita nyújt ideiglenes otthont a zömében koldulásból, lopásból vagy legjobb esetben, alkalmi munkákból élő családoknak.

A Milánóban és környékén élő, jelentős román közösséggel a bukaresti politikusok is számolnak – legalábbis választások előtt és alatt. A tavaly őszszel egyes jelöltek két-három napos észak-olaszországi kampányturnén vettek részt, de amint Alin Ciobotaru, az egyik Milánóban élő román vállalkozó meséli, a választások napján buszokkal szedték össze a szavazni kívánó vendégmunkásokat. A várakozás ellenére a milánói román konzulátust nem lepték el a vendégmunkások, inkább a már hosszú ideje kint élő idősebb nemzedék képviselői járultak az urnákhoz.