Căutare

 
Aki identitásüzérkedésre adja a fejét, ha kicsit strapásabban, jelenleg is megteheti. Hogy mindez komoly funkciózavarhoz nem vezetett a demokrácia üzemeltetésében, annak oka a kisebbségi önkormányzatok politikában betöltött csupán jelképes, reprezentatív szerepköre.

Mivel a kisebbségi választásoknál az azonosság megállapítása törvényes akadályokba ütközik, bárki felveheti egy kisebbségi állampolgár mezét. A hovatartozás megállapítása – mind a szavazó, mind a jelölt esetében – gyakorlatilag bemondásra megy. Visszaélésekre ad lehetőséget, ha a parlamenti székek egy részét fenntartják az itt élő nemzetiségek képviselőinek. A toleráns befogadás többet ér, mint a parlamenti képviseletre alapozó látszatmegoldások. „A döntéshozók egy éven belül mondják ki, mit kívánnak tenni a kisebbségek parlamenti képviseletének megvalósításáért, vagy mondják ki, hogy nem lesz képviseletük, s akkor azt vegyék ki az alkotmányból” – szögezte le Kállai Ernő kisebbségügyi ombudsman a Vámospércsi Nyári Egyetemnek a témában rendezett fórumán. A tizenhárom bejegyzett nemzeti vagy etnikai minoritás hivatalosan beígért országházi jelenléte valóban megoldatlan a rendszerváltás óta. „A kisebbségeknek – külön törvényben meghatározott módon – joguk van az országgyűlési képviseletre” – mondja ki az 1993-as kisebbségi törvény. Csakhogy ez a verdikt írott malaszt maradt.

De mielőtt emiatt rávernénk honatyáinkra a mulasztásos alkotmánysértés ódiumát, tegyük mérlegre azokat az érveket, amelyek igazolhatják a hazai mértékkel is jelentős késlekedést. Nyilvánvalónak látszik, jogalkotóink nem restségből halogatják a döntést. Hanem elsősorban azért, mivel a dolgot nehéz kivitelezni (a hatályos választási rendszer felforgatása nélkül gyakorlatilag lehetetlen), emellett kockázatos: hisz bevezetése egyenértékű volna azzal, hogy a helyi szinten is tengernyi botrányt generáló etnobiznisz katapultálna a törvényhozásba. Mikor a fenti paragrafust az Antall-kormány idején elfogadták, az sokkal inkább volt politikai gesztus az ország más nemzetiségű lakosai – és közvetve, a határon túli magyarokat burkolt formában diszkrimináló szomszédok – felé, mint a gyakorlatba hézagmentesen átültethető rendelkezés. A kisebbségi önkormányzatokra vonatkozó rendelkezések végrehajtása során azonnal felszínre került a probléma gyökere: a „rendes” helyhatósági, illetve országgyűlési voksolásokkal szemben itt képtelenség a választásra és választhatóságra jogosultak körének pontos meghatározása.

Előbbinél a dolog nyilvánvaló: szavazhat vagy indulhat minden – bejelentett lakcímmel rendelkező, nagykorú, cselekvőképes – állampolgár, akit a törvény nem fosztott meg a közügyek gyakorlásának jogától. Nemzetiségi jelöltekre viszont – értelemszerűen – csak az adott kisebbség tagjai szavazhatnának. Ámde (a szabad identitásválasztás garanciális védelméből kifolyólag) ennek megállapítása gyakorlatilag bemondásra, becsületszó alapján ment. Magyarul: kampányolhatott és szavazhatott boldog-boldogtalan. Amiből teljesen logikusan következett a kisebbségimitátorok etnobiznisz gyűjtőnévre keresztelt csalássorozata. Mivel a nagyságrendekkel csekélyebb hatalmi jogosítvánnyal és költségkerettel rendelkező helyi kisebbségi önkormányzatokat is elözönlötték az ügyeskedők (olyannyira, hogy miattuk szigorítani kellett az eredeti paragrafusokat), úgy nem kell sok fantázia elképzelni, mihez vezetne a honatyai székekért folyó etnokampány.

Tegyük hozzá, a módosított szabályok se igen teszik lehetővé azok hatékony kiszűrését, akik felöltik a kamuidentitást a csekély önkormányzati illetmény reményében. A változás tulajdonképpeni lényege, hogy a szavazáson részt venni akarók külön névjegyzékben regisztráltatják magukat, nem sokat javít a helyzeten. Ugyanis a listára jelöltként történő felvételhez nyelvismeret előírása, kulturális azonosság objektív igazolása továbbra sem követelmény. Aki identitásüzérkedésre adja a fejét, ha kicsit strapásabban, jelenleg is megteheti. Hogy mindez komoly funkciózavarhoz nem vezetett a demokrácia üzemeltetésében, annak oka a kisebbségi önkormányzatok politikában betöltött csupán jelképes, reprezentatív szerepköre.

Rögvest nagyobb anomáliát okozna viszont, ha nemzetiségi fantomszervezetek álkisebbségi vezetői az Országház kapuján dörömbölnének. Különben sem világos, mi alapján lehetne nemzetiségi tagokat beválasztani a legfőbb közhatalmi grémiumba. Aligha lenne méltányos, ha a több százezres roma közösséget ugyanannyian képviselnék ott, mint a néhány ezres (vagy pár tízezres) lengyel, örmény vagy ruszin etnikumot. De mi alapján rögzítenénk a létszámot? Ha önkéntes, ellenőrizetlen színvallás alapján, úgy az eddig jórészt színtisztán haszonszerzéstől motivált, kisstílű etnobiznisz nagypályás játékteret kapna. Az összes belpolitikai tényező létrehozná nemzetiségi szatellitpártjait. Lenne Baloldali Horvátok Egyesülete, Sváb Polgári Kör, Liberális Szerbek Választási Blokkja, Nemzeti Érzelmű Ukránok Uniója. S mindegyik „többségi anyapárt” biztatná szimpatizánsi hinterlandját: tessenek felfedezni a bennük szunnyadó kisebbségi ősöket. Regisztrációs aranyláz venné kezdetét, aminek tetőpontján egynémely minoritásról kiderülhet: valójában több főt számlál, mint az őt valaha befogadó nemzet. Hogy miért lenne így? A szavazatmaximálás vaslogikája ezt diktálja. Az éles kortestusában ugyanis néhány kisebbségi mandátumon dőlhet el az abszolút többség. Annyi sanszuk lenne a politikai túlélésre itt azoknak, akik valódi nemzetiségi politikusnak, mint a dzsungelbe beeresztett házinyúlnak.

Ráadásul a nemzetiségi képviselet bevitele az Országgyűlésbe akár destabilizálhatja is a világnézetek, politikai filozófiák alapján szerveződött pártokra alapozott népképviseleti szisztémát. A közvetett, parlamentáris népszuverenitás fundamentuma, hogy mindenkit ugyanakkora képviselet illet meg. Mely alkotmányos építőelv borulása fenyeget, ha bizonyos állampolgárok – színlelt vagy tényleges etnikai hovatartozásuk miatt – nem egy, hanem két listára/jelöltre ikszelhetnének. Az viszont szintén abszurd lenne, ha ellensúlyként kisebbségi választópolgárokat a majoritás jelöltjeire történő szavazástól fosztanánk meg. Így az egyedüli vállalható, józan döntés – fentiekből logikusan következően – csak az lehet, hogy belátjuk: nemzetiségi-etnikai cenzuson alapuló képviselőjelölésre (gyakorlati és közjogi okok végett) nincs mód. És szükség sincs rá. Etnikai pártból a Dnyesztertől az Atlanti-óceánig számtalan van. De szinte kivétel nélkül mindegyikük – így a határon túli magyar kispártok is – önerőből, a helyi többség potentátjaival megmérkőzve, nem pedig valami „nemzetiségi listáról” kerültek a jogalkotók székébe.

Egy valódi demokrácia minőségét különben sem az jelzi, intézményesült-e parlamenti síkon a nemzetiségi képviselet, hanem, hogy ettől függetlenül érvényre jutnak-e benne az egyéni és kollektív (így a kisebbségi) szabadságjogok. Csakhogy ennek beismerése – így a nemzetiségek törvényhozási reprezentációjának jogszabályokból történő kiradírozása –megjósolhatóan konfliktushoz vezetne az érintett népcsoportok (köztük a több mint félmilliós lélekszámú cigányság) vezetőivel. Soraikban nyilván lennének olyanok, akik jogaik csorbításaként értelmeznék a törvényi változást, és kisebbségellenességet kiáltanának. Kérdés, hogy a magát jobboldali ellenzékével szemben toleráns befogadóként definiáló kormánykoalíció bátorkodik-e felvállalni annak kimondását, ami – legalábbis e sorok írójának véleménye szerint – hosszú távon amúgy is elkerülhetetlen.