A romániai magyar felsőoktatás körüli hercehurca egyidős a rendszerváltással. Követeléseink már a kilencvenes évek derekán zátonyra futottak. A romániai magyarság érdekvédelmét felvállaló RMDSZ ezt tudomásul véve, kész tényként fogadta el: a román politikai elit nem hajlandó elismerni a magyar felsőoktatás autonómiáját. A Bolyai Egyetem, egyáltalán az önálló magyar állami felsőoktatás újraindításának ügye megfeneklett. Úgy tűnik, ma éppen olyan távol állunk ettől, mint 1990-ben.
      Kónya-Hamar Sándor nemrég leköszönt EP-képviselő ismét a figyelem központjába vonta a Bolyai Egyetem ügyét, amikor az Európa Parlamentben aláírásgyűjtésbe kezdett az erdélyi magyar állami egyetem támogatásáért. Vele tekintettük át a magyar oktatás hazai kálváriájának rendszerváltás utáni történetét.
      
      – A kilencvenes évek derekán, amikor az RMDSZ még nem volt elkötelezve különböző kormányérdekeknek, félmillió aláírás gyűlt össze az önálló magyar felsőoktatás támogatására...
      – Ez abban az időszakban történt, amikor Románia az Európa Tanácsba készült. Több éves csűrés-csavarás után már a kilencvenes évek derekán rá kellett döbbennünk, hogy az akkori kormány sem akar önálló állami magyar egyetemet. Az 1994-es tanügyi törvény figyelmen kívül hagyta elvárásainkat. Sikerült ugyan visszaszerezni néhány iskolát, de a magyar oktatással kapcsolatos elvárásaink zöme megoldatlan maradt. A román politikum azzal érvelt, hogy ez csupán az RMDSZ kérése, a romániai magyarságnak nincs is rá szüksége. Így született döntés az aláírásgyűjtésről, ami éppen az Európa Tanácsba történő felvétellel párhuzamosan futott. Akkoriban az RMDSZ kemény ellenzéki politizálással hallatta a hangját, Romániát mégis úgy vették föl az Európa Tanácsba, hogy követeléseink közül semmit nem teljesített.
      – Az 1996-os választások után következett az első RMDSZ-részvétellel létrehozott kormánykoalíció. Ekkor került ismét „képbe” a magyar felsőoktatás ügye. Mit lehet tudni az akkori egyezkedésekről?
      – Az új kormány programjában tételesen szerepelt a Bolyai Egyetem ügye, amit Victor Ciorbea akkori román miniszterelnök nyilvánosan fel is vállalt Budapesten. 1997 nyarán egyezség született arról, hogy törvénytervezetet készítünk az állami magyar egyetem létrehozásáról. Azon a nyáron a kormány két sürgősségi rendeletet fogadott el, a 22-est és a 36-ost: az egyik az irányunkban tett közigazgatási nyitásról, a másik az oktatásról szólt. Ma már bizonyos: ez vezetett el Ciorbea miniszterelnök bukásához. Az akkori államfő, Emil Constantinescu sem állt Ciorbea mellé, de nem talált támogatóra saját pártjában sem. A két kormányrendeletet nem akarták alkalmazni. A Ciorbea-kormány román miniszterei kihátráltak miniszterelnökük mögül, a legvehemensebb támadója a koalíciós partner Demokrata Párt volt, személyesen Traian Băsescu... A parlament mindkét háza megbuktatta a kormányrendeleteket, és ezzel vége is lett a magyarság irányába tett gesztusoknak.
      – 1998-ban, Ciorbea után Radu Vasile kormánya jött. Hozott-e ez valamilyen pozitív változást?
      – Újra elővettük a kormányprogramot, és elkezdőzött az egyeztetés a magyar egyetemről. Megállapodás született az új jogszabályról, ami megnyugtatóan rendezte volna a magyar oktatás ügyét. Az újbóli tárgyalásokhoz és egyezkedésekhez partnert találtunk az amerikai nagykövetségben.
      Ősszel, amikor Radu Vasile az Egyesült Államokba készült, értésére adták, hogy meg kell oldania a magyar felsőoktatás ügyét. A szeptemberi SZKT-én ekkor született ultimátum Kolozsváron: ha nem lesz magyar egyetem, ha nem alkalmazzák a két elfogadott kormányrendeletet, az RMDSZ kilép a kormányból...
      – Megalakulása után az RMDSZ ekkor árulta el látványosan programját, hiszen az SZKT hatályos döntése ellenére mégis a kormányba maradt. Mi késztette a Markó-csapatot erre a látványos hátraarcra?
      – Annak a több mint háromszáz embernek a sorsa döntötte el a kormányba maradást, akik az RMDSZ révén bekerültek az állami gépezetbe. Ezeket nyilván meneszteni kellett volna, és ezt az RMDSZ csúcsvezetősége nem akarta felvállalni. Inkább feláldozták a magyar egyetem ügyét. Akkor született a Petőfi–Schiller egyetem ötlete, amire bizottság alakult, és ennek működésére pénzt különítettek el...
      – Hitt-e egyáltalán valaki benne?
      – Szerintem nem. Nem volt komoly ötlet, ezt mindenki tudta. A németek nem kértek ilyesmit, az RMDSZ-nek pedig egy indok volt arra, hogy minden áron kormányban maradjon. Akkor született meg RMDSZ-berkekben az azóta is érvényes tézis, hogy kormánypozícióban sokkal többet lehet tenni a magyar ügyért, mint ellenzékben.
      – Ez volt az RMDSZ-en belüli szakadás első, látványos jele...
      – Így van. 1998 őszén került sor az Alsócsernátoni Fórumra, amely új utakat, alternatívát próbált keresni. Többen is kimondtuk: szükség van a belső reformra.
      – Érdemes eljátszani a gondolattal: ha az RMDSZ akkor kilép a kormányból, sikerül-e eredményes mederbe terelni a magyarság jogköveteléseiért folytatott harcot?
      – Ha megszűnt volna a parlamenti támogatás, valószínűleg előrehozott választásokba torkollik az ügy. Ettől ódzkodott az akkori kormánykoalíció. A magyarságnak kedvezett volna a kialakult jelentős nemzetközi rokonszenv, támogatás. Akkor már megvolt az Európa tanácsi fölvétel olyan áron, hogy Románia mindent megígért kisebbségi ügyekben is. Csak éppen a számonkérés hiányzott. Ha akkor kilépünk, ennek a számonkérésnek lehetett volna komoly nyomatékot adni, és rákényszeríteni a román kormányt, hogy tartsa be vállalásait. Az RMDSZ nem élt ezzel a lehetőséggel, később viszont, az Isărescu-kormány idején már késő volt. Hiába lépett ki, mert hat hónappal a rendes választások előtt többé nem volt tétje...
      – Közben hazai magyar berkekben is elkezdődött a magyar felsőoktatásról szóló vita. Milyen koncepció alakult ki az új egyetem jövőjéről?
      – Abban egyetértés volt, hogy a romániai magyarságtól már elvettek egy Bolyai Egyetemet, megfosztották minden vagyonától, tehát egyfajta kárpótlásként kell kezelni az ügyet. Emlékszem, a Horn-kormány részéről komoly érdeklődés mutatkozott az egyetem ügye iránt, Horn Gyula személyesen foglalkozott vele, a nagykövet révén rendszeresen érdeklődött felőle. Kolozsváron 1998 nyarán egy igen jelentős értelmiségi fórum tárgyalta a Bolyai Egyetem ügyét. Ez bízta meg a Kolozs megyei RMDSZ-t, hogy amennyiben Radu Vasile kormánya nem lép határozottan az egyetem ügyében, nyújtsunk be új törvénytervezetet. Ezt el is készítettük. Sajnos hosszú, áldatlan vita alakult ki az egyetem körül: többen is megkérdőjelezték az egykori Bolyai szakmai teljesítményét, mások az egyetem szétválásától a színvonalat féltették...
      — Akkor gyűrűzött be Magyarországról a mindent megkérdőjelező liberális szólam. Emlékszem Törzsök Erika „határon túli szakértő” vérlázító cikkére, amelyben úgy fogalmazott: Erdélyben boldog-boldogtalan magyar egyetemet akar. A román politikai elit magyarellenessége találkozott a magyarországi és erdélyi liberális körök magyarellenességével...
      – Sajnos ez sokat ártott az ügynek. E szólam vezérfonala az volt, hogy nem kell erőszakoskodni, nem kell kollektív jogként követelni a Bolyait. A helyi liberális kör prominensei álvitákat kezdeményeztek az egyetem körül, amelyek megosztották a közösséget. Az SZDSZ Erdélybe is átgyűrűző neoliberális nézetei, illetve az RMDSZ már akkor jól látható tétovasága miatt szellemi elitünk megosztottá vált egyetemügyben. Az idők során ezek a viták elhatalmasodtak, begyűrűztek az RMDSZ különböző döntéshozó fórumaiba. Ahelyett, hogy egységes álláspontként az államilag támogatott magyar egyetem minden áron történő létrehozásáról beszélgettünk volna, folyton más irányba terelődött a közvita.
      – Az új törvénytervezetet mégis sikerült elkészíteni és benyújtani. Ma már tudjuk, hogy a többi jogszabály-kezdeményezéshez hasonlóan ez is valamelyik fiók mélyén pihen. Mégsem érdektelen visszaemlékezni: hogyan fogadta ezt a román politikum?
      – Radu Vasile kissé megijedt, és két hét haladékot kért. Azt mondta, június 16-ig rendezik az elodázott 36-os sürgősségi kormányrendeletet, addig ne nyújtsuk be saját tervezetünket. Mivel semmi nem történt, 1999. június 18-án letettük az új törvénytervezetet. Ez akkor négyünkké volt. Én voltam a kezdeményező, de sokat segített Csapó I. József. Mivel ő szenátor volt, úgy egyeztünk, hogy a képviselőházba nyújtjuk be. Végül négyen vállaltuk: Szilágyi Zsolt, Mátis Jenő, Nagy István és jómagam.
      – Érdekes módon az RMDSZ-csúcsvezetőség már akkor kihátrált mögüle, ezt amolyan partizánakcióként kezelték...
      – Azt hajtogatták, hogy mindenképpen tárgyalni kell a 36-os kormányrendelet parlamenti elfogadásáról. Úgy vélték, annak lenne több esélye. Csakhogy az idő telt-múlt, és Radu Vasile ígéretéből nem lett semmi. Amikor mi letettük saját tervezetünket, az RMDSZ csúcsvezetősége összehozott egy másik tervezetet, amely gyakorlatilag a miénkhez hasonlított, és azt is benyújtották. 2002-ig egyik sem került napirendre, a koalíciós kormány miniszterelnöke, Radu Vasile irányunkba tett ígéreteiből egyiket sem tartotta be.
      – A négy éves koalíció kálváriája után az RMDSZ vederből cseberbe esett. 2000-ben a szociáldemokrata Năstase-kormány mögé sorakozott fel, és minden kezdődött előröl. Năstaseék mit ígértek?
      – Nekik feltétlenül szükségük volt parlamenti támogatottságra és egyféle kirakatszerepre Nyugat fele, hogy a magyarság ügye rendeződött. Erre a szerepkörre, mint később kiderült, az RMDSZ tökéletesen megfelelt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a párt egyik prominense, Rebenciuc mindig azt mondta, hogy az RMDSZ állítson össze listát a követeléseiről. Sajnos ez a lista soha nem készült el. Az RMDSZ csúcsvezetőségének részkövetelései voltak, egy laza, rugalmas, megfoghatatlan egyezség, amit igazából nem is lehetett számon kérni. Nyilván azon lehet vitatkozni, hogy mennyire volt ez az együttműködés eredményes. Születtek eredmények: például a Szabadság-szobor visszaállítása, amelyről azelőtt Radu Vasile kormánya hallani sem akart, vagy a restituciós folyamatok felgyorsulása, azonban a magyar felsőoktatás ügyében nem történt előrelépés. Ilyen-olyan furcsa egyezkedések voltak. Azt mondták, ne kérjünk magyar egyetemet, és cserébe középiskolákat ígértek... Gyakorlatilag négy éven át folyt az etetés: egyik kezükkel simogattak, másik kezükkel ütöttek. 2002-ben került sor a Bolyai Egyetemről szóló törvény szakbizottsági vitáira, amit azon melegében meg is buktattak. Többé nem is hozták szóba.
      – Kronológiai sorrendben elérkeztünk 2004-hez. Új kormánykoalíció, új ígéretek, régi RMDSZ-csapat. Egyáltalán szóba került a magyar felsőoktatás kérdése?
      – Erről Markó Béla vagy Takács Csaba tudna mesélni, mert RMDSZ-berkekben soha nem esett szó arról a feltételrendszerről, amivel Traian Băsescu meggyőzte őket, hogy átálljanak. Az államfővel történő egykori egyezkedéseket ma is mély homály fedi... Tény, hogy Markó Béla miniszterelnök-helyettesként megkapta az oktatási szakterületet is. Közben kialakult az a nézet, hogy az egyetem sorsát rá kell bízni az egyetemi szakemberekre. Salat Levente rektor-helyettes ki is nyilvánította, hogy a politika ne avatkozzék bele az egyetemépítésbe, ami Markó Bélának kapóra jött. Ő örömmel el is fogadta, és ezzel az egyetem ügye ismét vakvágányra került. A politikum úgymond átadta az illetékeseknek az ügyet. Az más kérdés, hogy mennyire lehet egy ilyen átfogó ügyben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar rektor-helyettese és tanári köre illetékes? Az egyetem létesítése politikai döntés, azt a szakma egymagában nem tudja megvalósítani. Az intézményépítés mindig a politikai akarattól függ. Ha van hozzá politikai döntés és jogszabály, akkor sínen van a dolog. Ha nincs, akkor egy helyben topogunk. Ma itt tartunk.
      – Hantz Péterék akciója ismét felkavarta a Markó-csapat számára oly kényelmes állóvizet. Ezzel kimozdult holtpontjáról az ügy?
      – A Bolyai Kezdeményező Bizottság ismét ügyet teremtett a magyar felsőoktatás megoldatlan helyzetéből. Amikor tavaly novemberben a két tanárt kizárták az egyetemről, hármunk nevében tiltakozást fogalmaztam meg, és ezt eljuttattam az Európa Parlament valamennyi szakbizottságához. Szokatlan módon Pöttering néppárti frakcióvezető azonnal elküldte megbízottját az egyetemre, hogy jelentést készítsen az ügyről. Ekkor történt meg az az elképesztő eset, hogy az egyetemen tanító magyar tanárok közleményben hozták ország-világ tudomására, hogy őket a Bolyai Kezdeményező Bizottság nem képviseli. Ettől a pillanattól Pöttering érdeklődése lanyhult.
      – Az Európa Parlament immár teljes jogú RMDSZ-képviselőjeként kezdett foglalkozni behatóbban az üggyel. Egyéni kezdeményezés volt ez, vagy előzőleg tárgyaltak róla az RMDSZ-csúccsal?
      – Gondolkoztam azon, hogy miként lehet az egyetemen bekövetkezett történéseket kivinni az Európa Parlamentbe, a nemzetközi közvélemény elé. Több lehetséges változat mutatkozott. Az egyik a parlamenti határozat, de ahhoz szakbizottsági jelentés kell, ami időben nagyon sok, nyolc hónap, egy év. A másik az írásbeli nyilatkozat, amit azonnal le lehet tenni, és 90 nap kifutási ideje van. Erre akkor nyílt lehetőség, amikor kiderült, hogy májusban nem tartanak EP-választásokat Romániában. Nem volt különösebb egyeztetés az RMDSZ vezetőségével. A Bolyai-ügyben gyakorlatilag magamra maradtam. Igaz, a szöveget Kelemen Attila és Szabó Károly EP-képviselők bevonásával közösen szerkesztettük meg, de a néppárti lobbi szempontjából nagyon hiányzott Markó Béla személyes brüsszeli jelenléte.
      – Az EP és az Európai Bizottság már tudott a kolozsvári cirkuszról, hiszen Oli Rehn több ezer üzenetet kapott drótpostán. Strasbourgban az Európa Parlament időközben megszavazta az Oli Rehn-féle jelentést, amiben tételesen szerepel néhány jogsérelmünk. Ez mennyire mozdította előre az ügyet?
      – A strasbourgi szavazást követően az EU-biztos Bukarestbe és Szófiába látogatott. Oli Rehn részt vett mind a kormány, mind a két ház összevont ülésén. Itt elmondta, hogy Romániának mit kell teljesítenie tagfelvételéhez. Ezek közül az egyik a kisebbségi törvény elfogadása, ami keretet teremthetett volna az önálló állami magyar felsőoktatáshoz is. Később a Moscovici-jelentés már részletesebben foglalkozott a magyar kisebbség ügyével. Ma már tudjuk, hogy ebből mi lett. Ez késztetett arra, hogy az immár EU-s tag Románia magyar nemzeti közösségének egyik legégetőbb ügyét ismét kivigyük a közvélemény elé.
      – Románia gond nélkül besétált az Európai Unióba. A román politikusok, bevált szokásuk szerint, minden megígértek az európai fórumoknak, később semmit nem teljesítettek. Úgy tűnik, a történelemből jól ismert román játszma tovább működik. Van-e az Európai Parlamentnek számonkérési lehetősége?
      – Azon kívül, hogy nincs joga normatív szabályokat kezdeményezni, az Európa Parlament legnagyobb baja, hogy nincs eszköze a számonkéréshez és a végrehajtáshoz. Az EP bármit is elhatároz, azt az Európa Tanács (tagállamok államfői, illetve miniszterelnökei) elfogadja, végrehajtja, vagy elutasítja. Mai formájában az EP jogi nonszensz. Ha a parlament dönt, azt közli az illetékes államok intézményeivel. Végrehajtatni csak az Európa Bizottság támogatásával tudná, az út azonban hosszú és körülményes. De nem lehetetlen.
      – A bizottsági jelentések, amelyek kisebbségi kérdésekben több ízben elmarasztalták Romániát, vajon miért maradhattak észrevétlenek? Nem lett kisebbségi törvény, a Moscovici-jelentés által megfogalmazott szubszidiaritás elve nem érvényesül. Ezt hogy nem vette észre senki?
      – Nagyon nehéz úgy lobbizni Brüsszelben a magyar ügy mellett, hogy az RMDSZ elnöke a román kormány egyik oszlopos tagja. Ilyen logika szerint nem tudja az ember saját kormányát bírálni. Az RMDSZ-nek egyetem ügyben sokkal nagyobb lobbit kellett volna kifejtenie tagpártjában, a Néppártban, még akkor is, ha a Néppárt gyűjtőpártként nem a legideálisabb helye a kisebbségi jogköveteléseknek. Spanyolországban például a néppárti tag egyenesen hátráltatta a különböző autonómiatörekvéseket.
      – Az ön által kezdeményezett írásbeli nyilatkozatot végül is 174 képviselő írta alá. Nehéz volt a meggyőző munka?
      – Mindvégig a román parlamenti képviselők, főleg a demokraták és a szocialisták ellenlobbijával kellett szembenéznünk. Óriási munka volt: miután rájöttünk, hogy a képviselők zöménél nem hatékony drótpostán elküldeni felhívásunkat, szórólapokat, propagandaanyagot nyomtattunk. Asszisztenseink a gyűléstermek bejárata előtt szólították meg a képviselőket. Sajnos megtörtént az is, hogy román képviselők bántalmazták őket. Az is kiderült, hogy az RMDSZ nem mozdult az elvárt módon: egymagamban nem tudtam pótolni a csúcsvezetőség részéről elmaradt támogatást. Besegített ugyan több magyarországi képviselő is, mindez azonban együttvéve sem volt elég, hogy az Európa Parlament képviselőinek a fele plusz egy képviselője aláírja a nyilatkozatot, így nem került be az EP hivatalos dokumentumai közé. Nem lett belőle hivatalosan elfogadott EP-nyilatkozat, azonban ez egy hosszú út kezdetét jelenti.
      – Ha történetesen sikerült volna megszavaztatni, miben segítene egy ilyen EP-nyilatkozat?
      – Erkölcsi hivatkozási alapot jelenthetne, de semmi többet. A bukaresti római katolikus katedrális ügyében hozott példás összefogás nyomán az EP elfogadott egy nyilatkozatot, amit közzé is tettek, ez azonban nem befolyásolta a katedrális körüli építkezések menetét. Egy ilyen határozatnak nincs jogi következménye.
      – Hogyan tovább?
      – Akkor eléggé el voltam keseredve, mert az állásfoglalás-tervezet mögött óriási, több hónapos munka állt. Utólag megbizonyosodtam felőle, hogy ez tulajdonképpen egy hosszú folyamat kezdete, amelyet most már az új EP-képviselőknek kell tovább vinniük.