– A kanadai, főleg a nagyvárosokban letelepedett magyarok lélekszámáról nincsenek pontos adatok. Egyesek szerint két-három-, mások szerint öt-hatszázezer magyar él ott. A statisztikai adatok közötti különbség onnan ered, hogy a hivatalos nyilvántartásokban csak a Csonka-Magyarországról érkezett menekülteket jegyzik. A wellandi Magyar Ház jövőre lesz 85 éves, tehát a magyarságtudat ápolásának szép hagyományai vannak. Az Internetnek hála, az ottaniak napirenden vannak a Kárpát-medence sorskérdéseivel. Az itteni események kapcsán ugyanúgy tagozódnak, mint mifelénk szokás, csak ott nem politikai pártok vagy csoportosulások, hanem kulturális szerveződések szintjén. A csatározások mellett azonban néha sikeresen össze is tudnak fogni. Irántunk való érdeklődésüket bizonyítja, hogy engem éppen azért hívtak meg, mert kíváncsiak voltak, milyen esélyei vannak az autonómiának idehaza.
      – Hogyan ítélik meg ott az erdélyiek helyzetének alakulását a rendszerváltás után tizenöt esztendővel?
      – A kanadai magyar szervezetek vezetőségeinek magját a II. világháború menekültjei és az 56-os emigránsok képezik. Nyilvánvalóan ők az erdélyi magyar képviselettől a kis lépések politikája helyett az autonómia határozottabb követelését várják el, s ezt hajlandók inkább támogatni. Remélem, előadásomban sikerült vázolnom a túlerőltetett autonómiatörekvések buktatóit. Nevezetesen, tanuljanak inkább a mi kárunkon: összefogás nélkül sem nekünk, sem nekik nincs esélye a megmaradásra.
      – Térjünk vissza a hazai vizekre, a Dâmboviţa partjára. A külhoni magyarság még meg sem gyászolhatta a december ötödikei évfordulót, bejött a magyar–román közös (kormány) ülés, majd a két fél fagyott mosolyainak kiengedése után alig valamivel az újabb pofon: a felsőház elutasította a kisebbségi törvénynek a belső (magyar) ellenzék által amúgy is bírált tervezetét. Érdemben maradhat még benne valami?
      – A tervezet egyelőre átkerült a képviselőházba, s a napokban újabb ígéret hangzott el arról, hogy a kormánypártok megszavazzák az általuk beterjesztett, kulturális autonómiára (is) vonatkozó törvényt. Ez volt egyébként a szenátusi vitának az egyik legsarkalatosabb pontja. A szociáldemokrata párt sem volt szavatartó, hiszen azt mondták, ha kimarad a tervezetből a kulturális autonómiára vonatkozó cikkely, akkor megszavazzák. Nos, anélkül sem szavazták meg. A jelek szerint ebben az országban ennyi árvíz után meteorológusnak sem jó lenni, hát még politikai jósnak. Várjuk a képviselőház döntését. A Konzervatív Párt beleegyezése esetére a miniszterelnök támogatásáról is kaptunk ígéretet. A konzervatívoknak lényegében egy követelésük van: a románoknak legyenek képviselői a székelyföldi önkormányzatokban. Remélem, ez a módosítás majd úgy jelenik meg, hogy ez a szórványban (Fehér, Beszterce, Temes megyékben) élő magyarokra is érvényes legyen a helyi közigazgatási funkciók leosztásánál. Torontóban is elmondtam: a helyi autonómiának akkor van esélye, ha párbeszédet alakítunk ki a román közösséggel. Ezt még nem tettük meg, még a tapogatózás szintjén sem. Amíg ezt át nem hidaljuk, üres szavak pufogtatása marad az autonómia kérdése.
      – Az RMDSZ, apró lépéseinek ellenére, nem tudta úgy elaprózni kampányaiban vállalt követeléseit, hogy az autonómia szó (most már a kulturális is) ne legyen vörös posztó akár a legjámborabb román politikus szemében. A szitán ráadásul kihullott a kettes számú démon, a nemzeti közösség megnevezés.
      – Valóban, a tervezetben volt egy fejezet, amely a nemzeti kisebbség fogalma mellett bevezette volna a nemzeti közösségét. Ezt is kivágták. Még az RMDSZ által kért módosítások idején én nyújtottam be a javaslatot, ne a száz éve Románia területén lakó, hanem a modern Románia megalakulásakor jelenlévő kisebbségeket vegyék alapul a törvény megalkotásakor. Ez rendkívül fontos lett volna, mert a szenátusi vitában a szociáldemokraták nem akarták érteni, a nyugatiak sem értik. A román többség a hamis történelemszemlélet miatt, a Nyugat pedig tudatlansága és a saját valódi kisebbségeivel szemben érzett tehetetlensége, illetve bűntudata miatt. A németek például szívesen egy kalap alá söpörnék az erdélyi magyart a saját törökjeikkel. A szavazáskor a kormánykoalíció ismét fegyelmezetlen volt, a konzervatívok „árulása” nem hatott az újdonság erejével, a Nemzeti Liberális Párt azonban félre, vagy egyáltalán nem szavazott.
      – A multikulturalitás agyréme, a Petőfi–Schiller elvetélt politikai blődlije után a Markó Béláék által takarékon tartott Bolyai egyetem ügye olyan, akár egy tizenöt évre fagyasztóba, majd tűzre tett lucskos, amely ismét buzog. Mi lesz ebből, és ki eszi meg?
      – Legutóbb Markó elnök úr azt nyilatkozta, hogy nem lehet feldarabolni a BBT-et, ez érdekes kijelentés volt, tudniillik mostanáig az önálló magyar karok létrehozásáról beszéltünk, ami a későbbi önálló Bolyai egyetem felé vezető első lépést jelentette volna. Ilyen értelemben a tüntetés megtette a hatását. Végre Kolozsváron is felébredtek: a multikulturalitás áldásairól nemcsak a sajtótájékoztatókon kell beszélni, hanem kezdetként például ki lehetne függeszteni az egyetemen a kétnyelvű feliratokat. Bármi lesz, annyit már megtanultunk itt a Balkánon, hogy semmit sem szabad engedni abból, ami a miénk, mert ha lecövekelünk a sokféleképpen értelmezhető multikulturalitás elve mellett, akkor semmi nem fog változni a Bolyai ügyében. Nem szabad elzárkózni azon elképzelés elől, mely szerint lesz majd egy új, a Bolyai magyar karait és a Sapientiát összefogó új egyetem, a nagy kérdés azonban az, hogy lesz-e hozzá elég magyar diák. Szembe kell néznünk a szomorú tényekkel: az utóbbi nyolc év alatt 40%-kal csökkent a magyarul tanuló középiskolás diákok száma. Amennyiben csak az egyetemre koncentrálunk, és nem több síkon harcolunk nemzeti integritásunk ügyéért, mindent elveszíthetünk. Ez vonatkozik az autonómiatörekvéseinkre is.
      – A héten a parlamentben tovább folyik a költségvetési vita. A szövetséget több oldalról is kritika érte, mivel a két ház bizottságaiban a tanügyi fejezetnél a kormány ellen szavazott.
      – Többen, így Markó Béla is, azt sugalmazták, hogy ilyenkor, bár összeszorított foggal, de a kormánykoalícióval együtt kell szavazni. Lehetetlen helyzet. Nemcsak azért, mert tanárismerőseink, barátaink vannak, de ezt tiszta lelkiismerettel egyszerűen nem lehetett megszavazni. A kampányban ugyanis azt ígértük, az előző kormány is ezt tette, hogy 2007-től 7% jut a tanügynek a költségvetésből. Az eddigi gyakorlat szerint még a 4%-ot sem sikerült elérni, jelenleg a tárgyalások 4,3%-nál tartanak. Azért szavaztunk így, mert nem látjuk értelmét annak, hogy egy rossz struktúrába kétszer annyi pénzt öljünk bele, hiszen az ugyanúgy nyomon követhetetlenül elfolyik majd. Át kell szervezni az egész oktatást, ez a mostani rendszer életképtelen.
      – Az oktatást már tizenöt éve nagy szorgalommal szervezi át a mindenkori oktatásügyi miniszter. Mikor lesz vége ennek a rögös útnak, amelynek elsősorban a diákok látják kárát?
      – Az oktatás és az egészségügy szenvedte meg leginkább az elmúlt negyven évet. Egy gyárat be lehet zárni, egy idejétmúlt épületet le lehet bontani, de az emberi agyakat nem lehet kitakarítani egyik napról a másikra. Ehhez sajnos a pénz már nem elég. A gondolkodásmód megváltoztatásához idő és főleg rengeteg türelem kell még. A diákok túlterheltek, a magyar kis- és középiskolások kénytelenek román nyelven tanulni bizonyos tantárgyakat, a magyar tankönyvkiadás kérdése pedig lassan egy bűnügyi regénybe illik. Ezért van szükség, bármilyen nehéz ezt kimondani 2005-ben, további reformokra.