Căutare

Eljön-e az ideje annak, hogy a román nyelv oktatásának szakmai és módszertani kérdéseiben ne a politikum, hanem a szakma, a didaktika képviselete döntsön? És hogy csakis a nyelv sikeres és produktív megtanulása legyen a kitűzött cél?

Nem nyelvészként, hisz néprajzos vagyok, hanem egykori romántanárként és a román nyelv magyar iskolákban való oktatásának ügyéért vívódóként szólok. (...)

Részemről nem formális retorikai formula az a kijelentés, hogy eme dilemmák megvilágítása, elkülönítése mennyire bonyolult. Mert rájöttem, hogy egy dilemma sem úgy dilemma az egyiknek, ahogyan dilemma a másiknak, hogy az, ami vélt, a másiknak csaknem mindig valós, és fordítva. Tisztáznom kellene a történetiség okán azt is, hogy miért, mióta, hogyan és hol a dilemma?

Tehát olyan problémakörről van szó, melyhez az érintett felek: egyfelől a mindenkori román hatalom és annak nyelvoktatási politikája, stratégiája, másfelől a magyar kisebbség más-más érdekszemszögből viszonyult és viszonyul immár több mint 80 éve. Én ebben látom az okát annak, amiért a román nyelv magyar iskolában való tanítása, illetve a román nyelv általánosan alacsony szintű ismerete súlyos társadalmi, politikai feszültségek folyton visszatérő gerjesztője.

Olyan, ami több ezer erdélyi magyart egzisztenciálisan érint, sok románt irritál, hamis következtetésre késztet, és a politikum nem érzékeli, vagy úgy tesz, mintha nem érzékelné. Valahol itt rejlik a dilemmák dilemmája! És ebből ágazik-bogazik a többi. A történeti igazság okán nem hallgathatom el azt sem, hogy Trianon előtt ez a helyzet fordítva volt. Rebreanu Ion című regényében ugyanazt a képet kapjuk, csak más, megfordított szereposztásban.

Folytatnám tehát a dilemmák dilemmája törzséből sarjadó többiekkel.

A nyelv, amelyről mindig azt mondják és azt ismételik, hogy emberek közti közeledés, megismerés, megértés stb. eszköze – miért volt mindig az elnyomás eszköze? Csak azért, mert a korábbi korok európai hatalmai kezében is az volt? Eszembe jut A. Daudet megrendítő elbeszélése az utolsó francia óráról, mely késedelem nélkül egybeesett a poroszok bevonulásával Elzász-Lotaringiába. Szóval a dilemmám az, hogy a nyelv miért a reváns eszköze?

A román (ukrán, szlovák, szerb) államok nemzeti nyelvoktatási politikája csak azért elnyomó, mert a magyaré, a franciáé, a németé, oroszé is az volt? De hát azóta Európa sokat fejlődött, a demokrácia bűvös szóvá lett benne? Akkor miért van az, hogy főleg Közép- és Kelet-Európában a nyelvet úgy tekintik, mint a bicskát, amivel gyönyörű pásztorbotot, dísztárgyakat is lehet faragni, de lehet vele embert is ölni, vérontás nélkül?

A jelenben maradva, a politikum cinizmusát illetően számomra dilemma maga az oktatási minisztérium megtévesztő mikropolitikája, kiszámíthatatlan viszonyulása. Hadd említsek erre egy ellenőrzési játékot 2007-ből.

Az iskolai év vége felé ugyanazon minisztérium két ellenőrző testülete a Székelyföldön egymásnak szögesen ellentmondó megállapítást fogalmazott meg három hét leforgása alatt. Az egyik azt állapította meg (a sajtó is közölte), hogy térségünk középiskolái ontják a 9-10-es érettségizőket, miközben egy mukkot sem tudnak románul („nici o boabă”), aminek nyomán felismeri és kijelenti, hogy más módszerre, tantervre, tankönyvekre van szükség. A másik pedig azt, hogy a székely gyermekek nem kretének („nu sunt cretini”), szeretettel tanulják a román nyelvet és jól is beszélnek románul, tehát semmi szükség nincs semmilyen reformra.

Ez egyféle üzenet akart lenni többek között tanszékünk ama igyekezetére is, hogy kidolgozta a román nyelv magyar iskolákban való oktatásának tantervi modelljeit. És amiről ez utóbbi minisztériumi „brigád” vezetője szinte első kézből tudott. Mondanom sem kell, hogy a politikum egy jelentős hangadó része azt állítja, hogy a magyar tanulók azért nem tudnak románul, mert nem akarnak, a másik, a magyar kisebbség pedig úgy látja, hogy az oktatás, az iskola csaknem az egyedüli keret és lehetőség a román nyelv megtanulására, az erdélyi magyarság döntő többsége számára: Ez viszont csak nagyon kis mértékben tölti be ilyen irányú szerepét.

Dilemma az is, hogy mi kellene legyen a nemzetiségi tanuló számára az, amit román nyelv és irodalom címen bejegyeznek az iskolai naplóba? Államnyelv, aminek megtanulása, ismerete kötelező? Amit fetisizált, kanonizált nyelvnek tekintenek akkor, amikor a Nemzetközi Bibliatársaság a Biblia szövegének korszerűsítésén fáradozik? Vagy tantárgy, amit úgy kellene tanítani és tanulni, hogy kommunikációs eszközzé váljon a Romániában együtt élő valamennyi nemzetiség számára? Hogy megértse a másikat és megértesse magát a másikkal.

Megtanulása, ismerete tehát egyéni és közösségi szempontból egyaránt fontos. De vajon kinek fontos: aki kötelezi megtanulását, de ugyanakkor lehetetlenné is teszi azt, vagy annak, aki meg szeretné tanulni, mert szüksége van rá? És ennek a magyarság döntő többsége tudatában van.

Ebből következően dilemma az is, hogy motivált kell-e legyen a magyar tanuló a román nyelv megtanulásában, ami amúgy nem anyanyelve, vagy el kell fogadnia a politikai, nacionalista kényszerhelyzetet? Más szóval: a román nyelv tanulásának esetében mellőzhető a didaktika tanulási motiváltságról szóló igen fontos és fennen hangoztatott elve?

Ehhez tapadó dilemma az is, hogy törvényszerű állapot-e az, hogy a pedagógusnak, tanulónak, szülőnek a román nyelv tanítása-tanulása ne sikerélmény hanem többnyire kudarc legyen? A román nyelv tanulására fordított idő-, munka és idegrendszeri többlet-erőfeszítés meddig fokozható?

Akik azt gondolnák a fentiekkel összefüggésben, hogy eltúlozom az állapotokat, azoknak a következő dilemmámat fogalmazom meg: mire valók az évről évre megismétlődő, ugyanazt a jelenséget jelző statisztikai adatok? Arra, hogy jelezzék, netán nyugtalanítsák a politikumot, hogy valami nincs rendben, és korrekcióra késztessék? Vagy ellenkezőleg arra, hogy megnyugtassák eme nyelvoktatási stratégia oktalan fenntartóit, hogy igenis jól működik a rendszer, a nyelvpolitika továbbra is szolgálja érdekeiket?

Azokra a statisztikai adatokra gondolok, melyek azt jelzik, hogy a székelyföldi magyar diákok átlagosan 40, olykor ennél is magasabb százalékban nem érik el az 5-ös osztályzatot, de az erdélyi átlag sem kerül 30 százalék alá. A közelmúltbeli egységes dolgozatírás eredményei évek óta visszaköszönnek. Diszkriminált-e tehát a magyar tanuló? Erre a kérdésre az Országos Diszkriminációellenes Tanács, ha rá is bólintott, sikeres lépéseket nem tudott tenni ellene.

Dilemma az is, hogy az ún. differenciált tanterv – az I–IV. osztályok esete –, a differenciált tankönyv – az V–VIII. osztályok esete – differenciáltak-e valóban, vagy ez csak porhintés? A fedőlappal és egy sekélyes román-magyar „szótárral” a tankönyvek végén. A kettő között pedig olyan olvasmányokkal és olyan szóhasználattal, amit a román tanulóknak szánt tankönyvekből vettek át, és nekik is lapalji jegyzetben folyton magyarázzák. Nem ritka eset, hogy ismeretlen szót egy még ismeretlenebb, amúgy a köznyelvben szintén használhatatlan szinonimával határoznak meg. Ugyanígy konstruáltak az egységes dolgozatírásra kiadott témák.

Még nagyobb dilemma az a logika vagy logikátlanság: hogyan lehet sikeresen tudást bizonyítani az ún. differenciált tanterv és tankönyv használata után differenciálatlan, azaz egységes dolgozattémákkal? Szerintem éppen az egységes ellenőrzés rántja le a leplet az egész nyelvoktatási stratégiáról és annak ki nem mondott szándékáról. És természetesen az élet szervezte ellenőrzési formák is feltárják a hibákat: az állásvizsgákra, a román nyelv ismeretére mint alkalmazási feltételre gondolok.

De hogy miről van szó, hadd idézzek néhány mondatot egyik idegenvezetői állásvizsgára jelentkező pályázó román nyelvű fordításából. Fontos a magyar nyelvű szöveg ismerete is:

„Kadicsfalva Székelyudvarhely külvárosában található, a Réz-tető és a Nagyküküllő szomszédságában.”

„Itt található a vendégházak egyike, a Laguna Panzió, amely csendes, vidékies mégis modern hangulatával csalogatja a pihenni vágyó turistákat, utazókat.”

„Étkezés: A korszerűen felszerelt konyha nyitott minden vendég számára, ahol saját ízlése szerint készítheti el kedvenc ételeit, vagy igényelheti a szakmailag is felkészült vendéglátók igazi gasztronómiai csodáit. Vendégeinknek szolgálunk reggelivel és félpanzióval, igény szerint. A tágas, elegáns ebédlőben zavartalanul fogyaszthatják el az ízlésesen és gazdagon tálalt ételkülönlegességeket. Tágas udvara, zöld övezete a szabadban töltött grillpartik, flekkenezés kedvenc helye lehet. Zárt parkolási lehetőség.”

És a fordítás:

Kadicsfalva se găseste în Odorhei-Secuiesc suburbine, vecinitatea Rez-tető şi Nagyküküllő.

Aicia se găseşte o pensiune care liniştă, provincial totuşi cu modern dispoziţie atragere acelaşi oameni cine vrea se odihneşte şi călătorie.

Masă: La modern utilaj bucătărie deschis în fiecare oameni, unde se pregăteşte o favorit mâncare, sau se cere o special mâncare. Musafirul se serveşte micul dejuni şi jumătate de pensiune, pe exigenţă. La larg curte, zona verde, în grillparty se petrece in liber favorit loc se poate. Se poate parca deschisă.

A pályázó természetesen az általános iskolát, a középiskolát is elvégezte, érettségizett. Tizenkét évet tanult tehát az egyetem előtti oktatási rendszerben!

Egy kolozsvári irodatechnikai cég vezetője abban lett volna érdekelt, hogy magyar fiatalt alkalmazzon, mert az elképzelése szerint legalább három nyelvet ismer. Kiderült, hogy a pályázó csak kettőt ismert: a magyart és az angolt. (Azért hozom ezeket a példákat, mert a román és magyar köztudatban az él, hogy a román nyelv ismerete csak a székelyföldi emberek problémája.)

Az első cég vezetője magyar, a másodiké román volt. Egyik sem alkalmazta a pályázókat, mert nem engedhették meg az ügyfelekkel szemben, hogy az alkalmazottak ne tudjanak románul. És történik mindez abban az időben, amikor egyik politikai jelszavunk, „itthon tartani a fiatalokat”, a kormányé pedig „az egyenlő esély biztosítása az érvényesülésben”.

Dilemma az is, hogy a romániai magyarságnak joga van-e a maga szempontjai szerinti, de felelősen megfogalmazott saját román nyelvoktatási politika, stratégia kialakításához, kidolgozásához? Eldöntheti-e, hogy a román nyelv melyik rétegének tanulásában, jó és nagyon jó ismeretében érdekelt? El tudja-e fogadtatni azt, hogy a mai román köznyelv és irodalmi nyelv megtanulásával tud és akar érvényesülni a mai és holnapi román társadalomban, a románság hasznára is?

Ezzel összefüggésben dilemma az is, hogy eljön-e az ideje annak, hogy a román nyelv oktatásának szakmai és módszertani kérdéseiben ne a politikum, hanem a szakma, a didaktika képviselete döntsön? És hogy csakis a nyelv sikeres és produktív megtanulása legyen a kitűzött cél?

A se vége, se hossza dilemmáimnak, sajnos, csak a konferencia szervezők időbeosztása vet véget. Következtetés helyett Bertolt Brecht Egy olvasni szerető munkás kérdezi című versének utolsó két sorát idézem:

„Ahány az adat,/ Annyi a kérdés.”

Amíg mindezekre válasz érkezik, „állunk a padon” – és nem ülünk, mert a román azt mondja, hogy „stăm pe bancă”, és arról ejtünk szót, hogy „suntem patru personalităţi in familie: soţul e pensionară, iar la mine a tăiat şomerul; copilul creşte afară din pantofi…”; az autóbuszban hiába kínálnak fel egy ülőhelyet, „nu stăm pentru o staţiune”. Képességeinket illetően pedig „pútem-pútem-pútem”, vagyis a bűzlünk jelentésű szóval nyilatkozunk, holott szándékunk szerint a „putém”, a képesek vagyunk kijelentést akarjuk mondani. Aztán megnyugtatjuk magunkat, hogy „Pe aici, pe colo mă mai ajut şi eu pe mine.”