Căutare

Az, amit a román–magyar közeledés híveinek az utóbbi években a legfájdalmasabb traumaként kellett megélniük, a román elitértelmiség és a romániai magyarság politikai elitjének fokozódó távolodása.

A kilencvenes évek elején még egyértelműnek tűnt, hogy szorosan egymásra vagyunk utalva. A romániai magyarság kizárólag az európai demokrácia politikai és kulturális szempontjait egyre nagyobb empátiával elsajátító, s azokat a kulturális és politikai nyilvánosság csatornáin a román társadalom számára elfogulatlanul közvetítõ européer értelmiségban bízhat.

Ahogyan ez a román értelmiség sem találhat megbízhatóbb szövetségeseket mint a romániai magyarság politikai képviselõit. Hiszen mi igazolhatná hatékonyabban ennek az értelmiségnek hitelesen demokratikus beállítódását, mint a romániai magyarság támogatása?

A mai kölcsönös gyanakvást túl egyszerű lenne pusztán azzal magyarázni, hogy az RMDSZ politikai elitje a parlamenti alkuk gyakorlatában sok esetben eltávolodott a demokratikus alapelvektõl, s egyik-másik politikai alakulattal (kezdetben fõként a szociáldemokratákkal) való szövetségi kapcsolataiból adódóan a parlamenti viták során gyakran olyan álláspontot képviselt, mely aligha volt demokratikusnak nevezhetõ.

Nem mintha ezeknek a vádaknak nem lenne alapjuk. Bizonyosan van (ezt egyébként nyugati megfigyelõk megnyilatkozásai is alátámasztják). Sajnos azonban ugyanez a vád a román értelmiségi elit képviselõivel kapcsolatban is megfogalmazható.

Egy olyan politikai életben, melyben az egymással szemben álló politikai erõk mindkét oldalon nyilvánvalóan az európai értékrendekkel összeegyeztethetetlen reflexeket működtetnek, még nagyobb súllyal eshet a latba, ha az értelmiség – gyakorlatilag fenntartások nélkül – egyik vagy másik politikai alakulat vagy politikus mellett teszi le a garast.

Ha az értelmiségi elit Traian Basescu tekintélyére („karizmájára”) szeretné alapozni a román társadalom reformját, a korrupció megszüntetését, vajon az antidemokratikus-paternalista tradíció felszámolása helyett, nem maga is annak megerõsítését szolgálja?

A probléma nem csak az, hogy – többek között a román kereskedelmi flotta áruba bocsátása kapcsán – Basescu személye sem mentesíthetõ a korrupció vádjától, hanem az, hogy ilyen vagy olyan megfontolásokból az értelmiségi elit késznek mutatkozik egy populista manipulátor kezére játszani az olyan-amilyen román demokráciát is.

Ha népszavazási kezdeményezés révén próbálják megváltoztatni az államformát, hogy egy úgymond keménykezű köztársasági elnök „teremthessen rendet” az országban, súlyos kételyeink támadhatnak ennek az értelmiségnek a demokratikus gondolkodásmódját illetõen.

E kételynek persze egyéb – nem kevésbé – súlyos alapja is lehet. Elég, ha csupán a romániai magyarság kulturális autonómiájának igényével kapcsolatos értelmiségi magatartásra utalunk. Az értelmiségi elit máig képtelen egységesen (vagy többé kevésbé egységesen) állást foglalni a kisebbségi jogok kérdésében.

A kisebbségi törvény parlamenti elfogadását az általuk támogatott elnök politikai alakulata hiúsította meg. Ahogyan a magyar állami egyetem vagy a román nyelv oktatása ügyében sem hangzik el európai szellemiségű értelmiségi állásfoglalás. Ennek az értelmiségnek az egyik vezéralakja, Gabriel Liiceanu ezekben a román demokrácia alakulása szempontjából is meghatározó jelentõségű kérdésekben még soha nem foglalt állást.

Magyari Tivadar, a BBTE rektor-helyettese ezernyi „készséges, a magyar tagozat ügyét megértõ, sõt ennek érdekében nacionalista nemzettársaival is szembeszálló” román kollégára való utalással utasítja vissza Kónya-Hamar Sándor európai parlamenti tájékoztatóját.

Kérdés azonban, hol vannak ezek a kollégák, vagy az õket képviselõ szenátusi tagok, amikor magyar ügyekben kell szavazni? Vagy egy nacionalista kisebbség még mindig képes lehet a készségesen européer többséget megfélemlíteni? Vagy még mindig a többség a nacionalista és a kisebbség az, akit megfélemlítenek? Gyakorlatilag mindegy.

De vajon nem éppen ebben rejlik a probléma maga?