Căutare

Articolul:

Valami bűzlik Itáliában. A bomlás szaga már nem a patinás utcák csatornáiból és hulladékából árad, amit a turisták mindig helyi specialitásként „élveztek” a kaotikus Rómában, az öröktrehány Nápolyban, a civilizáltnak mondott Milánóban vagy a lassan süllyedő Velencében.

Nem, ez a kellemetlen illat nem a múlt, hanem egy „modernebb” társadalmi életérzés bomlásterméke. Kár lenne szépíteni: az olaszhoni fejekbe szöget ütött az idegengyűlölet. Talán nem velejéig hatja át a talján lelkeket, de kétségtelen, hogy viszolygásuk az „idegenből jött népségtől” már évek óta megült a kisagyakban, mint ködfoltok a völgyben.

Aki a hatvanas évek olasz városaiban bandukolt, még érezhette a konyhák ablakából, a dohos kapualjakból kiszökdöső évszázados illatokat, a spagettiét, a fokhagymáét, a fehérborét, a bazsalikomét, a kemencében sülő pizzáét, a lábasban rotyogó paradicsomszószét. S bár fel-felcsapott orrunkba a középkorból visszamaradt utcai szúrós szag is, az ablakokban kiteregetett ruha mosószerillatával keveredve egy sajátosan olasz világ részese lett az idegen is.

Bár a hetvenes években ezekbe a szagokba már a gépkocsik benzingőzéé és a „hazai” terroristák ólomlövedékéé is belekeveredett, néhány évig tartó félelem és bezárkózás után a nyolcvanas évek elejére az olaszok ismét ki mertek ülni az éttermek és presszók teraszaira, újra megnyitották lakásaik ajtaját a messziről jött vendég előtt.

Más kérdés, hogy az olasz csizmán a nemzeti identitás nem az olaszságban nyilvánult meg, hanem a lokálpatriotizmusban. „Mi rómaiak”. „Nálunk Campaniában”. „Ilyenek vagyunk mi itt, Firenzében”. „Ja, azok a calabriaiak!”.

„Mi, tősgyökeres bolognaiak”. Ilyen mondatokat lehetett hallani mindig mindenfelé. Az egykori városállamok és hercegségek 19. században vérrel kivívott „nemzetegyesítése” megteremtette ugyan Itáliát, a szívekbe mégsem az egységes olasz csizma képe égette be magát.

Egy elegáns észak-olasz sokkal inkább pendül egy húron egy osztrákkal, mint az általa lenézett, tarka inges déli „nemzettársával”. A déli Szicília pedig sohasem azonosult szívvel-lélekkel az egyesült Itáliával, a Keresztapa őshazája külön világ, amely a történelem során ugyancsak fontolgatta a különválást.

A csizma mégis egybemaradt, mert Európa fázós lába nem engedte lehúzni magáról. És azért is, mert a beáramló idegenekkel szemben mégiscsak öefércelődött valamiféle – rossz értelemben vett – olaszságtudat.

A kilencvenes évek Itáliájába már tömegével érkeztek a bevándorlók Albániából, Afrikából, az arab világból, Romániából. A tősgyökeres olaszok ekkora már megmelegedtek jólétükben. Megtanították az egyiptomi szakácsfiút a hamisítatlan pizza sütésére, utcáikat a marokkói fiú söpri, gyermeküket nigériai vagy román lányra bízzák, a cukrászda tulajdonosa csak elefántcsontparti lányt talált pultja mögé eladónak.

Az építkezéseken, a kiásott csatornák árkaiban, a takarítók között már alig találunk olaszt, ők már nem süllyednek olyan tevékenység szintjére, amelynek csatornabűze van, de olyanra sem, amelynek esetleg friss pizza illata van. Az olaszok mai nemzedéke ma már csak fogyasztani akar, ezért szüksége van a bevándorlókra, akiktől ugyanakkor félti önnön kényelmét is, vigyázva arra, nehogy az idegen túl sok jogot kapjon.

Persze igazságtalanság lenne idegengyűlölettel vádolni minden olaszt, de nem lehet nem észrevenni, hogy az évtizedek során hanyatlott az olasz társadalom minősége. Tudjuk azt is, milyen gyúlékony anyag az emberben szunnyadó előítélet és indulat, ha a hivatalos politika maga is kihúzza a gyufát.

Egy-két bűncselekmény, amit egy „nomádtábor” lakója követ el, csak segíti az olasz politikus karrierjét manapság, és nemcsak a jobboldaliét. Róma balközép polgármestere is igyekezett idegeneket megregulázó intézkedésekkel hízelegni potenciális választóinak.

Itáliában tehát maga a csizma kezdett bűzleni, befülledt egy kicsit az európai láb is. Egy új nemzedék talán megjavítja majd e lábbelit, amely csak akkor lesz hagyományosan is, korszerűen is olasz, ha képes lesz nemcsak olasz lábakra illeszkedni.