Căutare

Ötévnyi vita után elfogadták az egymandátumos választókerületek bevezetéséről rendelkező új választási törvényt. De miről is szól ez? És pechük lesz vele a romániai magyaroknak? [elemzés]

A jogszöveg áttanulmányozását követően nyilvánvalóvá válik, hogy az ígéretekkel, ijesztgetésekkel és várakozásokkal ellentétben a pártok megbízottai és a képviselőház illetékes bizottsága által tizenegy nap alatt kidolgozott és kodifikált koncepció sokkal nagyobb mértékben eltér az 1997 óta ez év februárjáig beterjesztett törvényjavaslatoktól, mint a még érvényben lévő régi jogszabálytól.

A maga nemében rekordidő alatt összeállított és elfogadott szövegen azonban


meglátszik a sietség:

önmagában nem elégséges a parlamenti választások lebonyolításához. Csak a voksok mandátumokra váltásának módszerét írja le, a választókerületek pontos határairól nem rendelkezik. A választókerületeket a parlamenti pártok arányát leképező parlamenti bizottság tagjai rajzolják majd meg, és a kormány rendelet formájában lépteti hatályba.

Ennek hiányában azonban nagyon nehéz megjósolni az új rendszer várható politikai következményeit. Az új törvénybe a régi választási rendszer számos lényeges elemét átemelték, így a jogi keret átalakítása önmagában különösebben nem befolyásolja a parlament összetételét.

Az új választási törvény hivatalosan csak azt követően léphet érvénybe, hogy az államelnök ellenjegyezte, ennek időpontja azonban a Nagyrománia Párt (PRM) és a Konzervatív Párt (PC) alkotmánybíróságnál emelt kifogásai miatt egyelőre bizonytalan. Jóllehet a legoptimistább várakozásoknak megfelelően is


csak egy hónap múlva hirdetheti ki az államfő,

fontosnak tartjuk a parlament által elfogadott törvény gyors elemzését. Mivel a megyei tanácsok elnökeinek megválasztásáról szóló részt alkotmányjogi okokból még módosíthatják, kizárólag a szöveg parlamenti választásokra vonatkozó rendelkezéseit mutatjuk be – ez nagy valószínűséggel már lényegesen nem változik.

>> A törvény elérhető ezen a linken >>


A jogszabály a jelenlegi megyei és fővárosi szintű választókerületeken belül egyéni körzeteket hoz létre, és egy választókerületet kialakít ki a külföldön élő romániai állampolgárok számára.

A 42 választókörzet között a lakosság arányának megfelelően osztódnak a parlamenti mandátumok (egy képviselő/70000 lakos, egy szenátor/160000 lakos), de minden megyében legalább négy képviselői és két szenátori egyéni kerületet alakítanak ki.

A külföldön élő állampolgárokat egy megyének megfelelő minimális mandátumszám illeti meg. A törvény előírja, hogy az ország legnagyobb és legkisebb egyéni kerületének lakossága közötti különbség legtöbb 30 százalék lehet.


A választók két szavazattal rendelkeznek,

tehát változatlanul külön szavazólapon voksolhatnak a képviselőjelöltekre és szenátorjelöltekre.

A pártok az egyéni kerületekben csak egyetlen jelöltet állíthatnak, és minden jelölt esetében öt minimálbérnek megfelelő összeget (2500 lejt, azaz mintegy 670 eurót) kell letétbe helyezniük. Az összeget csak abban az esetben kaphatják vissza, ha országos szinten megszerzik a szavazatok 2 százalékát.

A független jelöltek sem mentesülnek az összeg befizetése alól: nekik abban az esetben szolgáltatják vissza a pénzt, ha egyéni körzetükben begyűjtik a szavazatok 20 százalékát. Amennyiben ez nem sikerül, az összeg az államkasszába folyik.

A jelöltek egyszerre csak egy kerületben indulhatnak, kivételt képeznek azok a kisebbségi szervezetek, amelyek országos szinten egy képviselőjelöltet indítanak. Az 1976 előtt született jelöltek írásban kötelesek nyilatkozatot tenni arról, hogy a diktatúra éveiben


nem működtek együtt a politikai rendőrséggel.

A függetlenek a képviselőházba minimum 4 százalékos, de több mint 2000 lakos támogatása mellett, a szenátorjelöltek minimum 4 százalékos, de több mint 4000 lakos támogatása mellett indulhatnak. Ez változást jelent a régi törvényhez képest, amely szerint a független jelöltek a választókerületben 5 százalékos támogatottság mellett szállhattak versenybe.

A mandátumelosztás három szakaszban történik:

mindenekelőtt a Központi Választási Iroda (BEC) megállapítja, hogy mely szerveztek teljesítették az országos szinten előírt 5 százalékos küszöböt, vagy végeztek az első helyen legkevesebb 6 képviselői és 3 szenátori egyéni kerületben. A választási koalíciók esetében a küszöb (tagjaik számának függvényében) 8 és 10 százalék között mozog.

Amennyiben a két feltétel közül egyiket sem sikerült teljesíteniük, a kisebbségi szervezetek az új törvény értelmében is szerezhetnek egy képviselőházi mandátumot, ha megszerezték az egy képviselő megválasztásához szükséges országos átlagszavazatszám 10 százalékát.


Az első szakasz a többmandátumos választókerületek szintjén zajlik.

Az egyéni választókörzetek a többmandátumos megyei választókerületek részei. Minden megyére kiszámolják a megyei választási koefficienst, ami tulajdonképpen a megye összes egyéni választókerületében leadott érvényes és el nem veszett szavazatok összegének, és a megyében kiosztandó mandátumok számának hányadosát jelenti.

Elveszett szavazatnak számítanak az olyan pártokra leadott voksok, amelyek nem teljesítették az országos választási küszöböt, valamint azoknak a független jelölteknek a szavazatai, akik nem nyerték meg az egyéni kerületet. A választási koefficiens e típusának a neve a szakzsargonban Hare-kvóta (egy másik definíció itt található).

Minden pártnak összegzik a megye egyéni választókerületeiben szerzett szavazatait, az összeget elosztják az imént kiszámított megyei kvótával, és lefele kerekítenek. A kapott szám nem más, mint az illető pártnak az első szakaszban (tehát a megye szintjén) odaítélendő mandátumok száma.


A független jelöltek akkor jutnak mandátumhoz,

ha megszerezték szavazatok abszolút többségét az egyéni választókerületben amelyben indultak.

A megyék szintjén kiosztatlan mandátumokat, valamint a fel nem használt szavazatokat továbbviszik egy országos kompenzációs kosárba, és minden párt esetében összeadják. Fel nem használt szavazatok alatt értendők azoknak a pártoknak a voksai, amelyek nem érték el a megyei választási koefficienst, illetve a koefficienst teljesítő pártok fölös szavazatai. Természetesen ez csak a küszöböt teljesítő pártokra vonatkozik.


A mandátumelosztás második szakaszában

meghatározzák, hogy melyik párt hány kompenzációs mandátumra jogosult. A következőképpen történik: a pártok töredékszavazatait elosztják az 1, 2, 3, 4… osztósorral (d’Hondt módszer), majd a hányadosokat csökkenő sorrendbe rendezik, párttól függetlenül.

A mandátumokat a legnagyobb maradékokra ítélik oda – természetesen annyit, ahány szétosztatlan mandátum maradt. A további maradékok nem számítanak.

A folyamatnak még nincs vége, ugyanis a mandátumokat vissza kell osztani a megyékre. Ez úgy történik, hogy minden pártnak a megyei töredékszavazatait elosztják az országos töredékszavazataival. Az így nyert arányokat beszorozzák az előbbi lépésben meghatározott mandátumszámmal. Ez tehát rangsorolja a megyéket aszerint, hogy mennyivel járultak hozzá az illető párt országos töredékszavazataihoz.

A kapott értékeket pedig sorrendbe állítják, méghozzá kétféleképpen: (1) készítenek egy országos listát, és (2) minden megyében külön-külön rangsorolják a pártokat töredékszavazataik szerint. A fennmaradó mandátumok függvényében minden megyében


kiválasztják a legkisebb számot a listáról,

amely még mandátumra jogosít fel. (Emlékezzünk, hogy minden megyében a mandátumok egy részét már odaítélték, itt most a fennmaradókról van szó. Ha három darab mandátum maradt kiosztatlan az első szakaszban, akkor a listán szereplő harmadik számot választják ki.)

Ezt a számot a megye visszaosztó koefficiensének nevezték el a törvényben. Ezután az országos rangsorra térnek át, és sorban elosztják a rajta levő számokat annak a megyének a visszaosztójával, amelyre az illető érték vonatkozik. Ezt addig folytatják, amíg a kompenzációs mandátumok el nem fogynak. A második szakasz végére tehát tisztázódik, hogy az egyes megyékben az egyes pártok hány mandátumot kaptak.

A rendszer eddig bemutatott része valójában alig tér el az eddig érvényben levő szabályozástól.


Csupán minimális különbségek fedezhetők fel,

a leglényegesebb: a független jelölt az új rendszerben akkor jut mandátumhoz, ha megnyerte az egyéni választókerületet, míg a régi rendszerben a választási kvótának megfelelő szavazatszámot kellett összegyűjtenie. Ez a változás nyilván az egyéni választókerületek logikájából következik.

Mivel a rendszer e részének működése alapvetően azonos a régi, arányos rendszer mechanikájával, a mandátumelosztás első két szakaszának eredményét – az egyéni választókerületekben történő elosztástól való megkülönböztetés érdekében – az arányos elosztás eredményének nevezhetjük.

Mivel az új rendszer által bevezetett változások az egyes pártok egyes megyékben megszerzett mandátumainak a megyén belüli elosztására korlátozódnak, az igazán fontos kérdés az, hogy ezek mennyire fogják megváltoztatni az arányos elosztás eredményét.


A mandátumelosztás harmadik szakasza

tehát az új rendszer hozadéka, és ismét a megyék szintjén zajlik. Célja: meghatározni, hogy a pártok mely jelöltjei jutnak mandátumhoz. A régi rendszerben ezt automatikusan a pártlistán elfoglalt hely határozta meg.

Mivel az új rendszerben már nincs pártlista, hanem a pártnak annyi egyéni jelöltje van, ahányat az egyéni választókerületekben indított, a mandátumok elosztása az egyéni jelöltek választási sikerétől függ.

Az áttekinthetőség érdekében foglaljuk össze, milyen eredményre jutottunk eddig a pontig:

1. Ismeretes, hogy a megyének hány mandátum jár – ez a megye lélekszámától függ.

2. Az is tudható, hogy az egyes pártok hány mandátumra jogosultak minden megyében – ezt az arányos elosztás eredménye adja meg.

3. Megállapíthattuk, hogy a parlamenti küszöböt teljesítő pártok közül melyik hány egyéni választókerületben nyerte el a szavazatok abszolút többségét (50 százalék +1 szavazat) az illető megyében.

A parlamenti küszöböt el nem érő pártokat már kizárták a versenyből, így előfordulhat, hogy lesznek olyan egyéni választókerületek, ahol


a győztesnek mégsem terem babér

(erre a kérdésre még visszatérünk). Az egyéni választókerületek győztesei automatikusan mandátumhoz jutnak. Amennyiben minden párt jelöltjei pont annyi egyéni választókerületet nyertek meg, mint ahány parlamenti helyet az arányos elosztás a pártok számára leosztott, a helyzet egyszerű. Ez azonban valószínűleg ritkán fog bekövetkezni, és talán a Székelyföldön fordulhat elő leginkább.

Amennyiben nem áll fenn az egyenlőség, minden pártra meghatározzák a különbséget. Egyes pártok több, mások pedig kevesebb egyéni választókerületet nyertek meg, mint amennyit az arányos leosztás juttatott számukra. Vegyük sorra, mi történik velük.

1. Ha a párt több egyéni választókerületet nyert meg, mint amennyire az arányos elosztás alapján számíthatott, megtarthatja az egyéni választókerületekben megszerzett mandátumait, viszont ezzel számára véget ért a megyén belüli mandátumelosztás.

2. Ha a párt kevesebb egyéni választókerületet nyert meg, mint amennyire az arányos elosztás alapján számíthatna, a ki nem osztott mandátumokat az egyéni jelöltek választási eredményének függvényében osztják tovább.

Összeállítják azoknak a jelölteknek a listáját, akik nem nyertek egyéni választókerületet a megyében, csökkenő sorrendben tüntetve fel a jelölteket aszerint, hogy mennyire közelítették meg a megye választási koefficiensét (amit az első elosztási szakaszban határoztak meg). Ennek a rangsornak az alapján


kezdik el kiosztani a fennmaradó mandátumokat,

azzal a megkötéssel, hogy a listán szereplő jelöltek nem szerezhetnek mandátumot, ha: (1) a párt már betöltötte az összes mandátumot amire az arányos elosztás alapján jogosult, (2) abban az egyéni kerületben, ahol indultak, már osztottak mandátumot – vagyis valaki nyert.

A második feltétel kizárja (legalábbis egyelőre), hogy ugyanabból az egyéni választókerületből két jelölt is mandátumhoz jusson (az abszolút többséget megszerző győztes és a „legerősebb vesztes”).

Ebből az következik, hogy azok a jelöltek fogják megkapni a mandátumokat, akik az élen végeztek az egyéni választókerületben, de nem érték el az abszolút többséget.

Ha ezt követően még van olyan párt, amely nem jutott annyi mandátum birtokába, mint amennyit az arányos elosztáskor ítéltek oda neki, akkor a megye szintjén többletmandátumokat osztanak ki az illető párt „legerősebb vesztesei” között, hogy kiegyenlítsék a különbséget. Ennek következtében


a parlament létszáma megnőhet.

Ezt a technikát a német és az új-zélandi vegyes választási rendszer is alkalmazza, a szakirodalom Überhangsmandat-nak nevezi.

Előfordulhat az is, hogy az egyéni választókerületet egy olyan jelölt nyerte meg, akinek a pártja nem teljesítette a parlamenti küszöböt. Ebben az esetben nem kaphat mandátumot, tehát az a soronkövetkező jelölt szerez mandátumot, aki a legtöbb szavazatot kapta, és akinek a pártja országos szinten teljesítette a küszöböt. A mandátumok kiosztása ezzel a mozzanattal ér véget.

Példánkban a megyében 300000 érvényes szavazatot adtak le, és négy párt indult. Elveszett szavazatok tehát nincsenek. Az utolsó oszlop megmutatja, hány mandátumra jogosította fel az egyes pártokat az arányos visszaosztás.

D párt ugyan kevesebb szavazatot szerzett, mint amennyi a választási koefficiens a megyében (300000/5 = 60000), az országos kompenzációs kosár neki juttatta vissza megye kiosztatlanul maradt egy mandátumát.

Továbbá feltételeztük, hogy az öt egyéni választókerület tökéletesen egyforma méretű. Mivel a részvételi arány is ugyanaz volt, mind az ötben 60000 érvényes szavazattal számoltunk. Következésképpen az egyéni választókerületeket 30.001 szavazattal lehet megnyerni. Ez sikerült is A párt három jelöltjének, az 1., 2., és 3. választókerületben.

Bár az arányos elosztás alapján A párt csupán két mandátumot kapott, egyéni győzelmei feljogosítják, hogy megtartsa mind a három mandátumot. A többi párt közül egyiknek sem sikerült abszolút többséget szerezni. Ezért most a jelölteket rangsorolják aszerint, hogy mennyire közelítették meg a választási koefficienst.

A sorrend a következő lesz: B5, A4, A5, B4, C3, C4, D1 stb. B pártnak
jár egy mandátum, és ezt az 5. választókerületi jelölt kapja meg, mivel ott ő szerzett relatív többséget 21000 szavazattal.

C pártnak is jár egy mandátum, és ezt C4 fogja megkapni. Bár C3 ugyanannyi szavazatot gyűjtött, ő nem juthat mandátumhoz, mert kerületében már kihirdették a győztest. Bár a 4. választókerületben A4 és B4 is több szavazatot szerzett mint C4, e két párt már nem jogosult több mandátumra, ezért azt C4 kapja. Ezzel mind az öt egyéni választókerületben megvan a győztes.

D párt viszont még jogosult egy mandátumra. Ezt D1-nek fogják odaítélni, mivel ő szerepelt a legjobban D pártjelöltjei közül. Az ő esetében azonban már nem akadály, hogy a kerületben is volt győztes, mivel ő többletmandátumot kap.

Példánk rávilágít a rendszer egyik visszásságára is: a 4. választókerületben nem az a jelölt jutott mandátumhoz, aki a legtöbb szavazatot kapta, még csak nem is a második. A választók, akik arra vártak, hogy most már tényleg a kezükbe adják a döntést, joggal érezhetik majd magukat átverve.


A rendszer másik újdonsága,

hogy a régi 5 százalékos listás küszöb mellé bevezettek agy alternatívát, így most már 6 képviselői és 3 szenátusi választókerület egyidejű megnyerésével is bejuthat a párt a parlamentbe. Azonban pontosan a küszöb volt az egyik oka annak, hogy a törvény ismét az alkotmánybíróságon kötött ki.

A PRM és a PC (többek között) azt tartotta alkotmányellenesnek, hogy egy párt jelöltjének egyéni győzelme hiábavaló lehet, ha a párt nem éri el az 5 százalékot országos szinten.

Mivel eddig 5 százalék volt a küszöb, az egyéni választókerület alternatívája akár engedményként vagy előrelépésként is értékelhető. Az alternatív küszöb mindenképpen a kis pártoknak hivatott kedvezni, hiszen – legalábbis elméletileg – előfordulhat, hogy egy párt 5 százalék alatt marad, de mégis megnyer 6+3 egyéni kerületet. De akkor miért éppen két halódó párt emelt alkotmányos kifogást a küszöb ellen? A magyarázat abban rejlik, hogy az egyéni mandátumok


nehezen elérhetőek mind a PRM, mind a PC számára.

Az egyéni kerületekben való győzelemhez területileg koncentrált szavazóbázisra van szükség, ezzel pedig egyik párt sem rendelkezik. Jóllehet a PRM a Zsil-völgyében rendelkezik egybefüggő bázissal, nem valószínű, hogy az egyéni kerület oly módon lesz kialakítható, hogy abszolút többséget szerezhet.

Az RMDSZ esetében éppen fordított a helyzet: amennyiben sikerül megegyezést kötni az MPP-vel és megőrizni az egységes magyar választási részvételt a Székelyföldön, hat plusz három egyéni mandátumot könnyebben meg tud szerezni, mint országos szinten a voksok 5%-át (természetesen az utóbbira is van esély). A gyakorlatban tehát az RMDSZ az egyetlen párt, amely az az alternatív küszöb miatt profitálhat.


Furcsaság, hogy az „uninominálisnak”,

azaz egyéni választókerületesnek nevezett rendszerbe nehezen illeszkedik egy olyan küszöb, amely több egyéni választókerület megnyerését támasztja feltételként. Egy ilyen küszöb természete nem kompatibilis a többségi rendszerek logikájával, következésképpen a vegyes rendszerekével sem, hisz azokban a többségi komponens többségi logika, az arányos komponens pedig arányos logika szerint működik.

Nem állítjuk, hogy nincs ilyen a világon, de az általunk ismert vegyes választási rendszerek (Németország, Új-Zéland, Magyarország, Olaszország 1993 és 2005 között, Japán) közös vonása: ha egy jelölt megnyert egy egyéni körzetet, akkor bekerült a parlamentbe.

Nem számít, hogy a párt elérte-e a 4 százalékos vagy 5 százalékos listás küszöböt, az egyéni mandátum attól egyéni mandátum, hogy az egyént megválasztották, az a tény pedig, hogy


az illetőt egy párt jelölte, másodlagos.

Természetesen utólag más problémákba ütközhetnek az ilyen árván maradt képviselők – például nem alakíthatnak frakciót, és a gyakorlatban ritkák az ilyen esetek. Ez azonban már nem vág a választási rendszer témájába.

Ami lényeges és megkerülhetetlen ebben a vonatkozásban: az egyéni választókerületben megválasztott képviselő sorsa nem függhet a párt országos eredményétől.


ÉRTÉKELÉS

Az új választási rendszer furcsa hibrid. A vegyes rendszerek esetében a legfontosabb kérdés általában az, hogy képesek-e ötvözni a két rendszertípus pozitív elemeit, vagyis: az arányosságot a jobb elszámoltathatósággal és közvetlenebb választó-képviselő kapcsolattal. Véleményünk szerint az új rendszer inkább a régi arányos rendszer átcsomagolása oly módon, hogy többségi rendszer látszatát keltse.

Nem vagyunk a többségi rendszerek hívei, viszont nem tagadhatjuk, hogy minden okuk meglehet a csalódottságra azoknak, akik egy erős többségi elemmel rendelkező törvényt vártak.

Az új rendszerből ugyan eltűntek a listák, az egyéni választókerületes rendszereknek mégsem felel meg maradéktalanul, mivel nem az egyéni győzelem a legfontosabb. Sőt, a küszöb miatt az egyéni győzelem hiábavalónak bizonyulhat, ugyanakkor számos olyan képviselő kerül majd a parlamentbe, aki


nem szerzett abszolút többséget egyéni választókerületben.

Ugyan a törvény formálisan abszolút többséget ír elő, mégis bizonyossággal állíthatjuk, hogy a relatív többség megszerzése az esetek nagy többségében elég lesz a képviselethez. Azt is ki lehet jelenteni, hogy ha egy párt sem szerez abszolút többséget egyetlen egyéni kerületben sem, akkor az új rendszer pontosan ugyanazt az eredményt produkálja, mint a régi – mert ebben az esetben többletmandátumok nem oszthatók ki.

Biztosra vehető, hogy a pártok szerepét nem fogja csökkenteni az új rendszer. Ez a projekt nem a pártokrácia leépítéséről szól, hiszen elsődlegesen még mindig a pártok kapják a mandátumokat, csak éppen a párton belüli mandátumelosztásban ezúttal a választási teljesítmény is szerepet játszik.

Az sem kétséges, hogy az egyéni kerületek jó eséllyel válhatnak a pártvezetőség


jutalmazásra és büntetésre használható eszközévé,

illetve a pártokon belüli korrupció újabb forrásává. Lesznek ugyanis biztos bejutással kecsegtető és borítékolhatóan vesztes egyéni választókerületek, tehát a garantáltan parlamenti mandátumot jelentő kerületek értékes portékává válhatnak a pártokon belül.

Jó hír viszont, hogy választási összefogás esetén a romániai magyarság képviseletének esélyei nem csökkennek, mivel az új rendszerbe is beépítettek egy arányossági komponenst. Jóllehet a többletmandátumok torzíthatják arányosságát és ez a nagy pártoknak fog kedvezni, a parlamenti képviseletet ez a torzítás önmagában nem veszélyezteti.

Természetesen nagyon sok múlik az egyéni választókerületek határain, ezért korai volna előrejelzésekbe bocsátkozni. Ennek ellenére úgy véljük, fiktív példánk érzékeltette, mennyire térhet el az eredmény az arányosságtól, amit megszokhattunk a régi rendszerben.

A magyar nemzetiségű jelölteket indító párt akár profitálhat is az egyéni kerületekből, elsősorban a tömbmagyar területeken, ahol abszolút többséget szerezhet. A vegyes lakosságú ütközőzónákban pedig a relatív többség megszerzése elég lehet ahhoz, hogy a parlamenti képviselet ne gyengüljön. Számolni kell azonban azzal, hogy fontos tudatosítani a választókban: azok a szavazatok, amelyeket


nem az egyéni győztesekre adtak le, nem vesznek el.

A változások tehát kevésbé lényegesek, mint amire a téma sajtóvisszhangja és a hozzá kapcsolódó diskurzus vehemenciája alapján számítottunk. A leglényegesebb kérdés azonban még megválaszolatlan: hogyan fogják az illetékesek a választókerületek határait megrajzolni. Ez a folyamat várhatóan rendkívül konfliktusos lesz, és nagyon nagy jelentőséget kaphat benne az RMDSZ pillanatnyi tárgyalási pozíciója.

Etnopolitikai szempontból nem az lenne a legkedvezőbb megoldás, ha a magyar többségű vidékeken az etnikai határokat képeznék le az egymandátumos választókerületek határai. A magyar szavazatokra építő pártok sokkal jobban járnának, ha több, etnikailag vegyes, de hosszútávon enyhén magyar többségű kerületet sikerülne kialakítani, ugyanakkor fontos lenne elkerülni a magyarlakta vidékek lecsippentését és román többségű területekhez való csatolását.

Mivel az egymandátumos kerületeket kötelezően a megyék határain belül alakítják ki, a magyar nemzeti közösség szempontjából a Maros, Kolozs, Bihar és Szatmár megyei egyéni kerületek kialakítása jelenti a legnagyobb tétet.