Căutare

  Meg kell változtatni azt az európai szemléletet, hogy a nemzetiségi kérdés belügy – hangzott el szombaton Kolozsváron a Híd Európáért Nemzetiségi Civil Egyeztető Fórum hétvégi konferenciáján. A csángók, magyarok, nemzetiségek az Európai Unióban címet viselő rendezvényen az erdélyi magyarság helyzetét és lehetőségeit vették számba, összehasonlítva a többi európai nemzeti kisebbségek helyzetével, de kiemelt témát képezett a csángók ügye is.
      A konferencia köszöntőjét mondó dr. Adamov Dávid elnök bemutatta a szervező Híd ENCEF-et, rávilágítva, hogy nemcsak a határon túli magyarságnak egyfajta ernyőszervezete szeretne lenni, hanem össze kívánja fogni a magyarországi nemzetiségeket is. A szervezet működésének két pillérét jelölte meg: az egyik a különböző nemzetiségek közti híd, a másik pedig az EU-s intézményrendszer volna. Meg kell változtatni azt az EU-s szemléletet, mely szerint a nemzetiségi kérdés belügy, de ehhez meg kell ismernünk azokat, akiket képviselni szeretnénk, mondta Adamov. Bejelentette: a nagyon közeli jövőben egy ezzel foglalkozó portál elindítását is tervezik, amely nemcsak ismeretterjesztő funkciót töltene be, hanem fórumként is működne ezen problémák megvitatására.
      Az első előadást alulírott, az Erdélyi Magyar Ifjak alelnöke tartotta az erdélyi magyar ifjúsági civil szféra témájában. Végigkövette a helyzet rendszerváltoztatás utáni alakulását, fordulópontként jelölve meg a Magyar Ifjúsági Tanácsnak az RMDSZ vezetésével való szakítását, ami azt eredményezte, hogy megjelent az erdélyi magyarság ügye mellett elkötelezett, független ifjúsági civil szféra. Nem rejtette véka alá az RMDSZ pénzosztó gyakorlatát, melynek célja ellehetetleníteni a párttól független, autonomista szervezeteket, s hogy azoknak így egy újabb ellenséggel kell felvenniük a harcot, s kevesebb energiájuk marad a saját szerepük betöltésére, főleg hogy az RMDSZ-nek az autonómia és a magyar egyetem ügye mögül való kihátrálásával az értük vívott harc is a civilekre maradt. Az EU-csatlakozás során és egy majdani magyarországi nemzeti kormány színre lépésével elérhető források remélhetőleg enyhítik e pénzosztó terror hatékonyságát.
      A Kárpát-medencei nyelvi szabályozásokat mutatta be dr. Gerencsér Balázs, hangsúlyozva: a nyelvi jogok azon túl, hogy alapjognak számítanak, a kisebbségvédelem igen hatékony eszközeit is képezik. A kisebbségvédelem sajnálatos módon a második világháború után belemosódott az egyetemes emberi jogok rendszerébe, holott ezt a kérdést önmagában kellene szemlélni. Erre kínál lehetőséget a nyelvi jogok rendszere, jelentette ki Gerencsér, majd elemezte az egyes országok nyelvi szabályozásait aszerint, hogy nyelvtörvénnyel, kisebbségi törvénnyel, eljárásjogon alapuló törvénnyel vagy más jogszabályokkal bástyázzák körül a nyelvhasználatot. A legtöbb nyelvi törvény egy bizonyos százalékarányt jelöl meg a nemzetiségi nyelvek használatának küszöbeként, ami Gerencsér szerint teljesen elavult szabályozás, továbbá diszkrimináció, „ókori módszer a kisebbségek ellehetetlenítésére”, hiszen azt jelenti, hogy ha egy százfős faluban van húsz magyar, használhatják az anyanyelvüket, de hiába van Kolozsváron hetvenötezer, ők mégsem. Ezt alkalmazza Románia, mely ország azzal is kitűnik a többi megvizsgált állam közül, hogy sem nyelvtörvénye, sem kisebbségi törvénye nincs.
      Nem jobb a helyzet az elcsatolt területeken élő magyarság sajtója tekintetében sem, erről viszont maguk az újságírók tehetnek, mutatott rá Vincze László Kisebbségi sajtó Európában címet viselő előadásában.
      A médiának igen nagy szerepe volna a nyelvi tudatosság növelésében, az összetartozás érzésének erősítésében és az érdekvédelemben, de félelemből, szereptévesztésből vagy hozzá nem értésből kifolyólag nem tölti be szerepét az elcsatolt területek sajtója, mondta Vincze. Ezt egy finn és egy magyar újságcikk összevetésével szemléltette: míg egy finnországi svéd lap egy fél újságoldalnyi terjedelmet szentelt egy arról szóló történetnek, hogy egy kórház finnül bocsátotta ki egy finnországi svéd zárójelentését, az Új Magyar Szó két sorban adta hírül mindenféle háttéranyag nélkül azt – az előző esetnél nagyságrenddel fontosabb – engedményt, hogy magyarul is le lehet tenni a sofőrvizsgát. Összehasonlította néhány kisebbség olvasási szokásait és lapjainak példányszámát az elszakított magyar közösségekével, az eredmény megdöbbentő volt: míg a finnországi svédeknek, akik alig vannak 285 000-en, 9 napilapjuk van, melyek példányszáma összesen 142 000 és két emberre jut egy példány, addig a délvidéki magyaroknak, akik ugyanennyien vannak, 1 darab napilapjuk van, amely 4 500 példányban jelenik meg, és 64 (!) magyarra jut egy példány. Az utolsóelőttiek a felvidéki magyarok, ott 520 000-es közösségre jut egyetlenegy újság, ez viszont 25 000 példányban jelenik meg, így 21 főre jut egy példány. Az erdélyi arányokat nehéz kiszámítani, mivelhogy nincsenek hivatalos adatok a példányszámokról, de Székelyföldön hozzávetőlegesen 10 emberre jut egy lap. Ez nem számít rossz aránynak, de még mindig messze elmarad például a dél-tirolitól, ahol 296 000 osztráknak 2 újságja van ugyan, de az 60 000 példányban, s így 5 emberre jut egy újság.
      Élénknek mondható vitát váltott ki Ilyés Sándor előadása, melyben a mai erdélyi magyar sajtó csángóképét mutatta be, kiindulópontja ugyanis az volt, hogy maga a nemzet nem más, mint egy elképzelés, melynek megfelelő retorikai elemekre és építőkockákra van szüksége a működéshez. Ennek fényében fölöttébb helytelennek ítélte az erdélyi magyar újságírók azon gyakorlatát, hogy a csángókat a magyar nemzet részeként mutatják be, „mindössze” a közös eredetre és a nyelvre alapozva, valamint elfogadva a néprajzi szakértők ezzel megegyező álláspontját. „Szélsőséges példa”, ha úgy állítják be a csángókat, mint akiknek meg kell küzdeniük a magyarságukért, vélekedett a nem túlságosan népszerű előadó.
      Annál nagyobb tetszést váltott ki dr. Meinolf Arens németországi előadó, aki Kelet-Európa kisebbségei (magyarországi, szlovákiai, lengyelországi, németországi kisebbségek és az ukrajnai szorbok, ruténok, ruszinok, ukránok és lengyelek esete) és a csángók asszimilációját hasonlította össze. Megállapította: ugyanaz a történelmi-kulturális háttér, ugyanazok a kiindulópontok, és maga az asszimiláció folyamata is igencsak hasonlóképpen alakult. Arens felhívta a figyelmet: a román identitású csángók jelentik a legnagyobb veszélyt a magyarokra nézve, mert – mint az első generációs asszimiláltaknak általában – nagyon erős az új nemzettudatuk, és nagyon agresszíven nyomulnak a románok oldalán, Olaszországban például elképesztően erős a lobbijuk. Az előadó egyébként nem zárta ki annak lehetőségét, hogy szakadás álljon be a magukat magyarnak és a magukat románnak valló csángók között.
      Peti Lehel a moldvai csángó falvakban végbemenő szekularizációs tendenciákat mutatta be, így a hallgatóság képet kapott a csángók ijesztő iramban haladó identitáscseréjéről, melynek része a csángóságot eleddig megtartó mély, középkori vallásosság átalakulása is. Ezt az előadást egészítette ki Kinda István, aki a moldvai csángó falvak kontrolleszközeinek a háttérbe szorulásáról szólt. A csángó tematika részeként sor került a Benedek doktor csodakútja című antropológiai film bemutatására, mely az 1986-ban Moldvában lezajlott vallási mozgalmat dokumentálja (rendező: Zágoni Bálint).
      A konferencia résztvevői, akik között több belső-magyarországi nemzetiség is képviseltette magát (volt cigány, örmény, német és szlovák vendég is) másnap műhelymunkán értékelte az előadásokon elhangzottakat, és megpróbálta összevetni az elcsatolt területeken élő magyarság problémáit a magyarországi nemzetiségek gondjaival – több-kevesebb sikerrel. Abban mindenesetre megegyeztek, hogy megkísérelnek nyélbe ütni egy látogatást néhány európai nemzeti kisebbségnél (például a dél-tiroliaknál), hogy közelről vegyék szemügyre, s itthon majd megismertessék másokkal is: hogyan zajlik ott az érdekérvényesítés.