Căutare

      Kevés olyan programpont volt az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletének igénylistáján az elmúlt bő másfél évtized alatt, amelyben minden politikai szereplő – elvi síkon legalábbis – mindig egyetértett. Még az autonómia és a kettős állampolgárság sem tartozik ezek közé, hiszen kemény három esztendő eszmei küzdelme kellett ahhoz, hogy megmaradásunk intézményes zálogának követelése, az autonómiaigény 1993 januárjában bekerüljön az RMDSZ hivatalos programjába. A kettős állampolgárságot pedig csak akkor karolta fel az RMDSZ, amikor a Magyar Polgári Szövetség a Népi Akció pártjának színeiben a 2004-es választáson ezzel kampányolt.
      Az önálló Bolyai Egyetem viszont olyan követelés volt, melyet háttérbe szorítottak ugyan konjunkturális megfontolások, de melyről soha egyetlen politikus le nem mert még mondani. Kétségkívül történt egy SZDSZ-es sugallatú kemény támadás a Bolyai Egyetem ellen, amelyet az erdélyi SZDSZ, a Szabadelvű Kör balszárnya indított 1997-ben, midőn úgy tűnt, elérhető közelségben van a madridi NATO csúcs előtt, közvetlenül a kormányváltás után a Bolyai Egyetem megteremtése, de a Szabadelvű Kör vezetősége kénytelen volt hivatalosan elhatárolódni a bajkeverőktől. Akkoron Törzsök Erika a Magyar Hírlapban adta meg az alaphangot, majd Cs. Gyímesi Éva és Magyari Nándor László vezérletével megindult a konszenzustörő sajtóoffenzíva, akárcsak fél évtizeddel korábban ugyanezen személyek vezetésével az autonómia elleni koncentrált médiatámadás. Ezúttal azonban az egész erdélyi magyar értelmiséget megmozgató, százas nagyságrendű cikket és közleményt produkáló társadalmi vita bontakozott ki, melynek eredményeképpen a sajátos módon éppenséggel a Babeş–Bolyai Egyetemen tanító s a Bolyai Egyetem önállósodását ellenző említett oktatók magukra maradtak.
      Az események akkor vettek újabb lendületet, amikor a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) aktivizálta magát és hat Nobel-díjas, egy Abel-díjas, két Wolf-díjas tudós, valamint félszáznál több elismert egyetemi oktató és tudományos kutató aláírásával nyílt levelet intéztek a Bolyai Egyetem ügyében az illetékes román és európai fórumokhoz. A politikai állóvízbe nemrégiben a táblaakcióval ismét Hantz Péterék dobtak követ. Az Egyetem vezetése a kő verte hullámokat sikeresen tovább fodroztatta, akaratán kívül: Kovács Lehet és Hantz Péter kirúgása végre egyfajta nemzeti egységet teremtett. Úgyszólván minden hivatalos magyar közszereplő kiállt mellettük kül- és belföldön egyaránt.
      A balliberális sajtó erdélyi orgánumaiban sajnos akadt néhány disszonáns megszólalás is, melyek közül egyet hadd idézzek részletesebben. A Transindex hasábjain, jellemző módon a „Fütyi” rovatban (melynek felső sávjában a Magyar Narancsot idéző fogással egy szoboralak eltakart nemiszerve mellé Wass Albert „Ébredj, magyar!” felszólítását illesztették, a polgár- és magyarpukkasztás nyilvánvaló céljával) olvashattuk az MSZP-SZDSZ-RMDSZ kurzusmédia egyik legelfogultabb orgánumát, az Új Magyar Szót szerkesztő Salamon Márton László (Sali) eszmefuttatását, mely szolgalelkűségével, képmutatásával és csúsztatásaival a kommunista időszak pártsajtójának legrosszabb hagyományait követi.
      Salamon úgy véli, hogy „a szélsőségesség fogalmának meghatározása nehéz feladat, hiszen a határvonalak elmosódottak, és egyedi elbírálás alá esik, hogy adott helyzetben szalonképes-e egy bizonyos megnyilvánulás. Sőt, alanyfüggő is a dolog: vannak olyan helyzetek, amikor egy bizonyos közéleti szereplőtől ugyanaz a megnyilvánulás elfogadható, amely egy másik részéről a legkevésbé sem az.” Íme, így fest a balliberális értelmezéstani önkényesség elvi megalapozása. Hisz abban a pillanatban, hogy nincs abszolút mérce, „elmosódottak a határok” és minden egyedi elbírálás alá esik, könnyen megeshet, hogy szélsőséges magatartás a földön feküdni és impertinensen a lendülő rendőrbakancs útjába állni, és dicséretes, demokratikus, arányos, továbbá szabály-szerű eljárás kilőni gumilövedékkel békés emberek szemét. Talán nem meglepő, hogy jelen esetben is a jogszerűséget helyreállítani igyekvő Hantz Péterről derül ki, hogy szélsőséges: „Hantz Péter, a Bolyai Kezdeményező Bizottság kezdeményező kedvű alelnöke (…) szembeszállt a karhatalmat képviselő egyetemi portásokkal, biztonsági emberekkel, hogy látványosan kinyilvánítson egy politikai véleményt, politikai üzenetet a román közvélemény felé.
      Amelynek a lényege a következő: »Mi, erdélyi magyarok, igényt és jogot formálunk arra, hogy intézményeinken magyar nyelvű feliratok legyenek. Ha ezt az igényünket a román állam nem veszi tekintetbe, akkor készek vagyunk akár erőszakkal érvényt szerezni neki.« Nos, anarchista-e Hantz Péter? Kétségtelenül az, hiszen a meglévő rendet kérdőjelezi meg azzal, hogy tetteivel a törvényes hatóságok fölé helyezi magát. Békeaktivista-e? Nos, az már nem. Sokkal inkább a háború aktivistája, minthogy tette nemcsak a törvény betűjét sérti, hanem a többségi románok érzékenységét és ezáltal hozzájárulhat az oly nehezen eltemetett csatabárd kiásásához.” Ez a fajta újságírás kísértetiesen emlékeztet a Ceauşescu korabeli önmegtagadó, magyartalan pártsajtóra, mely nem átallott rendelésre elhatárolódni az „irredenta, revizionista, szélsőséges” magyar pártvezetéstől, amikor az engedélyezte a „történelemhamisítás csimborasszóját” jelentő Erdély történetének megjelenését, nem volt tekintettel „a románok érzékenységére”, s „hozzájárult az oly nehezen eltemetett csatabárd kiásásához”.
      Ez a fajta újságírás nem hagyja magát a tények által zavartatni, nem számít gyakorlójának, hogy a csatabárdot Trianon óta el sem ásták. Aki így ír, nem tartja fontosnak megemlíteni, hogy a szóban forgó szélsőséges anarchista mindössze egy érvényben levő, de elszabotált határozatot kívánt a gyakorlatba ültetni. Nem foglalkozik azzal, hogy a román hatalom macska-egér játékot játszik velünk Trianon óta, de különös hatékonysággal azóta, hogy az RMDSZ kormányra került és eljátssza a román elnyomó hatalom első számú hitelesítőjének szerepét. A jogszerűség érdekében fellépő, állásától megfosztott, a román rendőrség által zaklatott magyar tanárember az agresszor, „a háború aktivistája”. És nem a székely gyermekeket pofozó román rendőr, a Székelyföldet (egyebek között) katonai, egyházi és oktatási úton elrománosítani igyekvő román hatalom, az etnikai alapon diszkrimináló román bíróság (lásd az 1989-es rendőrlin-cselések ügyét vagy a marosvásárhelyi pogrom bírósági „lecsengését”). Mindig akadtak olyan újságírók, akik az áldozatot pocskondiázták.
      Erkölcsi szempontból semmi különbség nincs a börtönbe zárt „szabotáló” kulákok, az arisztokrata osztályellenségek vagy a „reakciós” papok ellen uszító kommunista bértollnokok, a Nagy Imrééket kivégzésük után is mocskoló pártsajtó irományai és Salamon Márton László (Sali) förmedvénye között.
      A Bolyai Egyetem ügye politikai indikátor, vagyis lakmuszpapír jellegű kérdés. Világosan és félreérthetetlenül mutatja, hogy a Gyurcsány Ferenc és Markó Béla által is legitimált román kisebbségügyi sikerpropaganda egész egyszerűen félrevezetés, szemen szedett hazugságok foglalata. Az RMDSZ a román hatalom által ellenőrzött politikai erő, nem önálló tényező, mozgásterét a bukaresti póráz szabja meg. E mozgástérbe legfeljebb annyi fér bele, hogy a szervezet vezetői zsörtölődhetnek a kisebbségi törvény miatt – annál is inkább, hogy ez egy teljesen üres jogszabálytervezet, mely ráadásul elsősorban az RMDSZ pártérdekét szolgálja –, továbbá füstölöghetnek a Bolyai Egyetem ügyében, egyetértve elvben a BKB cél-kitűzéseivel, de kikötve, hogy ez ügyben nem tüntetésekkel, hanem párbeszéddel és politikai eszközökkel lehet előrelépni. Hogy 16 év alatt a párbeszéd és a politikai eszközök nem vezettek semmiféle eredményre, arról Markó Béla nem szól, mint ahogy arról sem, hogy mégis mikor jön el a demonstráció ideje.
      A Bolyai-ügy voltaképpen kicsiben az autonómia kérdéskörének leképezése: van egy kemény mag, jelen esetben a BKB, az autonómia esetében az EMNT, valamint az SZNT, amelynek tagjai egzisztenciájukat kockáztatva, saját költségen, saját szabadidejükből áldozva, ügyszeretetből próbálják elérni azt, amire a három forrásból (az erdélyi magyar közösségnek szánt magyar és román állami támogatás, valamint a pártpénz) táplált RMDSZ szerveződött, de amit hatékonyan meg sem próbált soha képviselni. Bebizonyosodik ez ügyben is az, ami a priori is megállapítható lett volna: a gyarmattartó hatalom által pénzelt helytartó elit nem a bennszülött lakosság érdekét fogja képviselni, hanem azét a hatalomét, amelytől pozícióját, presztízsét és zsoldját kapja. A helytartó elit által pénzelt média pedig biztosítja az önsorsrontó politika társadalmi támogatottságát. A demokratikus kontroll csődöt mond, a kör bezárul.