Căutare

    Először is bennünk, erdélyi magyarokban, már csak a közelmúltban történtek miatt is, eleve visszatetszést kelt a radikális megbélyegzés. Az elmúlt tizenöt évben Tőkés László püspök úrra sütötték rá ezt a bélyeget RMDSZ-beli, úgynevezett mérsékelt társai. Püspök úr és követői csupán annyival érdemelték ki ezt a sértő titulust, hogy a szövetség politikusaiként a szervezet statútumába belefoglalt, eredetileg vállalt programpontokat, köztük a hármasszintű autonómia intézményét, mindvégig következetesen, megalkuvás nélkül merték képviselni. Mivel az állítólagos radikálisok egy csöppet sem voltak hajlandók eltérni a szervezet eredeti célkitűzéseitől, emiatt a mindenkori többségi kormányok pénzügyi támogatását élvező kedves mérsékeltek, a Markó-féle, volt párttitkárokból és egyéb felsőszintű kommunista káderekből álló csoportosulás a legsötétebb kommunista időket idéző módon számolt le ezekkel a renitenskedő „radikálisokkal”. És ha már radikálisokról beszélünk, kérdezzük meg, hogy Petőfi vagy Ady ugyancsak forrófejű radikális volt-e? Az 1956-os forradalom kirobbantói, ők is ártó radikálisok voltak? A nyolcvanas évek anyaországi politikai megmozdulásainak a megszervezői, ők is csak ártottak a magyar nemzetnek? Petőfi, aki eljött hozzánk Erdélybe és önként vállalta a hősi halált, bár lehetett volna más választási lehetősége is, mai szemmel nézve: ő is beleszólt a mi belső ügyeinkbe. És újra 1956, amikor a darabokra szaggatott nemzet rebellis beállítottságú képviselői a határon innen és túl egy emberként kapcsolódtak bele a forradalomba: ők is meggondolatlanok voltak, cselekedetük pedig mélyen elítélendő? Ahogyan azt Orbán Viktor Tusványoson is megfogalmazta, nincs határon kívüli magyar ügy, csak egyfajta magyar ügy létezhet, az egész magyar nemzet ügye. Egy a nemzet, ugyanazok vágyaink, ugyanazok álmaink. Az itteni állapotokról az egyik kedves anyaországi látogató találóan állapította meg, hogy mikor eljön hozzánk, mindig olyan érzése támad, mintha a hetvenes-nyolcvanas évek kádári Magyarországán járna. Sajnos a mai áldatlan állapotok kialakulásában nagy szerepe van a függetlenségüket önként feladó, megjuhászodó publikációknak, elektronikus médiának. A sajtó behódolásával általában csak az a gond, hogy idő után a totalitárius elveket való gazdi már nem elégszik meg a fél vagy háromnegyed hűséggel (lásd a Magyar Szó esetét). Az elmúlt másfél évtizedben mintegy kétszázezer lélekkel apadt az erdélyi magyarság. Ez érdekvédő szervezetünk látszatpolitizálása miatt következett be.
      Vagy itt van az árvízi mentők ügye: az anyaországi árvízvédelmi szervek kutyafuttában jöttek el hozzánk, igyekeztek korszerű eszközökkel segíteni a bajbajutottakon. És mi lett mindennek a törődésnek a sajtóvisszhangja? Băsescu elnök korrekt módon köszönetet mondott a magyar kármentőknek, ezt láthattuk, erről hallhattunk a tévétársaságok tudósításaiból. De ez a csoda is csak egy napig tartott, utána mintha mi sem történt volna, napirendre tértek az ügy felett, mi több, a román központi írott sajtó a tárgyban ezúttal is teljes hírzárlatot alkalmazott. Most, az utolsó métereken, uniós felvételünkhöz közeledve, mikor a visszaszámlálás már el is kezdődött, megengedhetetlen a további politikai halandzsázás, arra kellene összpontosítani, hogy a legtöbb minket megillető jogot elnyerjük. Ehelyett választottjaink szégyenérzet nélkül bocsátkoznak újabb nemzetfeladó zugalkukba. Ennyire még soha nem hagyták cserben választottjai az erdélyi magyart. Annak idején, nem vitás, a bevonuló magyar hivatalnokok részéről voltak elítélendő megnyilvánulások, de ezek a visszatetszést keltő dolgok egy idő után megszűntek, és azt kell mondanunk, hogy a még közöttünk lévő tanúságtevők, akár románok, akár magyarok, ha szépre, jóra akarnak emlékezni, ma is azokat a feledhetetlen negyvenes éveket emlegetik fel. Teljesen érthetetlen, hogy az itten őshonos magyarok a mai napig csak megtűrt kisebbségként vannak elfogadva a saját hazájukban, nem pedig államalkotó tényezőként. Sőt, olyan kisebbségi törvényt szerkeszt számukra érdekvédő szervezetünk, amely az elemi európai normákat is alulmúlja. Ilyen körülmények között még használt is nekünk a csúfosan végződött 2004. december 5-e. Ez az újabb magyar tragédia, úgy tűnik, teljességgel felrázta az anyaországi értelmiséget. Az a felénk áradó őszinte, elmondhatatlanul nagy szeretethullám, amelyben az elmúlt hónapokban részünk volt, mintha elindított volna valamit, mintha általa új elem került volna bele a határok feletti magyar–magyar kapcsolatokba, kikristályosodott egymásrautaltságunk, együvé tartozásunk. És ha már minden kötél szakad, és nincs, ki felvállalja érdekvédelmi képviseletünket, miért ne jönnének el hozzánk nemzetünk új rebellis Petőfijei, akár a Jobbik, akár az MVSZ, akár a Hatvannégy Vármegye képében? Jöjjenek mind nagyobb számban. Valakinek fel kell végre ébresztenie a határokon túli elárvult, elárult nemzetrészeket, illetve azok zsarolással vagy egyéb módon sakkban tartott értelmiségét. Budapesten sok mindent lehet papolni, lehet kényelemben filozofálgatni rólunk jobbra meg balra, de mi, akik itt maradtunk, Orbán Viktorral együtt valljuk azt, hogy most jött el a tettek ideje, most kell felelősen politizáló politikusainknak a sarkukra állniuk. Mert ha most is elszalasztják a kedvező európai politikai helyzetet, nem lehessen tudni, mikor lesz majd újra esélyünk sorsunk jobbítására.