Căutare

   Nem véletlenül rendezték meg éppen Aradon az RMDSZ nyolcadik kongresszusát. A Szövetség vezető klikkje felismerhette, hogy a választói bázisra még ma, elanyagiasodott világunkban is erősen hatnak a szimbolikus üzenetek. S miért ne húzzanak le még egy bőrt a rókáról, ha lehet? Ki gondolkozik ma azon, hogy a Szabadság-szobornak a legutóbbi felállítása tulajdonképpen kudarc volt, hiszen nemhogy nem eredeti helyére került a szobor, hanem még az önálló köztéri elhelyezést sem sikerült elérni megannyi aláírás, protokollum, román fogadkozás és érvényes döntés dacára. Nem szólva a megbékélés hazug üzenetéről. Persze, béke van, amíg a magyar érdekképviselet megreked az RMDSZ-es álképviselet szintjén. A választók nagy része azonban mindezeket az összefüggéseket nem veszi figyelembe. A többségnek most elmondják arcpirulás nélkül százharminckettedszer, hogy „kiszabadítottuk a Szabadság-szobrot”. Ezzel is leplezve az önfeladás, a bukaresti taktikázás teljes eredménytelenségét, azt, hogy még a minimumprogramnak is mélyen aláígérő kisebbségi törvényt sem sikerült elfogadtatni a Parlamenttel.
      „Együtt maradtunk, egységesek voltunk, és a két ránk bízott feladat közül az egyiket, az integrációt már teljesítettük, a másikhoz, az autonómiához pedig ma jóval közelebb vagyunk, mint néhány évvel ezelőtt, és előbb-utóbb azt is valóra fogjuk váltani” – mondta Markó Béla beszédének vége felé. Nem kis retorikai teljesítmény pár sorba ennyi demagógiát, hamis beállítást és tételes valótlanságot sűríteni.
      Ami az egységet illeti, azt nem lehetett nehéz megőrizni, hiszen leszámítva azt a néhány, egy kézen megszámlálható idealistát, aki még mindig reméli, hogy az RMDSZ kebelében lesz még tere a nemzeti érdekképviseletnek, minden, az autonómia célkitűzését komolyan velő politikus távozott az RMDSZ-ből. A megmaradtak zömét karrierizmus, hatalomvágy vagy egyszerűen megélhetési gondok vezérlik. Nem az ügyért élők, hanem az ügyből élők egysége. Tőkés László ezzel az „értékelvű egységet” szegezte szembe a Kossuth Rádiónak adott interjújában. Rámutatott arra is, hogy „nem pártegységre, hanem nemzeti egységre, hitbeli egységre van szükség”. Ennyit az egységről.
      Az integrációt szövetségi sikernek elkönyvelni olyan, mint amikor a Kis Herceg történetében a Király megparancsolja a Napnak, hogy keljen fel. Az integrációt a román politikai elit kívánta elsősorban, s az RMDSZ-nek épp az lett volna a feladata, hogy ebből az integrációs igyekezetből előnyt kovácsoljon, hogy szívós lobbizással elérje, hogy a területi autonómiát az ország integrációjának feltételévé tegyék az európai fórumok. S ebből könnyedén levezethető a következő markói tézis hamissága. Nemhogy közelebb lennénk az autonómiához, de soha ilyen messze nem voltunk tőle. Mert ugyan most már, miután Románia tagja a NATO-nak és az EU-nak, ugyan mi fogja a magyarellenes etatista-centralista román politikai elitet rákényszeríteni arra, hogy leadjon az állami szuverenitásból a Székelyföld önkormányzatának javára?
      Viszont ha már ez a helyzet, akkor legalább azzal a lehetőséggel kell élni, amit az integráció biztosít. Ha sikerül az Európai Parlamentben az RMDSZ-féle álképviselet helyett valódi magyar képviseletet nyerni Tőkés László megválasztásával, akkor ennek a győzelemnek kisugárzása lehet fokozatosan az alsóbb döntéshozatali szintekre is. Szomorú, de való: a rendszerváltás után közel két évtizeddel legfőbb reményünk, hogy eljutunk oda, ahol 1992. október 25-én voltunk: ismét rákényszeríthetjük a labancokat az önrendelkezés és az autonómia céljának felkarolására. De ez még mindig jobb kilátás, mint a bukaresti érdekek további elvtelen kiszolgálása.