Căutare

El-elnézi az ember így az új év elején, mit gondolnak, hogyan vágnak neki az új esztendőnek azok, akik még tehetnek valamit az emberek gondolatainak egyengetése érdekében: az újságírók. (Nem a bértollnokok, hanem az újságírók.) Hogyan értékelik az elmúlt évet, és – főleg – hogyan tekintenek az előttük álló elébe.
      És azt látja az a bizonyos ember, hogy nem is igazából a „tekintenek” a megfelelő szó, hiszen szegények inkább csak legyintenek egyet (leginkább a tavalyi év értékelésére fenntartott helyen), vagy csak pislognak, mikor előre kellene nézni (némelyek pedig ennél a fejezetnél az egyszerűség kedvéért bekötött szemmel ringatják EU-s illúziókba magukat). Nem is csoda, hiszen minden okuk megvan legyinteni és pislogni, hiszen az erdélyi magyarság (ahogy a nemzet többi része) sem átütő sikert, sem pedig nagy reményeket nem mondhat magáénak mostanság.
      A tavalyi évnek (is) a legnagyobb tragédiája nemzetrészünk szempontjából képviseletünk ügyének további rendezetlensége. Egyik oldalon, a románon ott csücsül az RMDSZ vezetése, sértetlenül, de immár meg-megbillenő orrú hajóban, ugyanis két eddigi aduja is kihull lassan, de biztosan a kezéből: az egyik a kis lépések politikájának állítólagos eredményessége (ezt a csúfosan megbukott kisebbségi törvénytervezet cáfolja, de ide vehetjük a Babeş–Bolyain uralkodó állapotokat is, hiszen az ottani vezetőség is kamarillapolitizálással próbált apró eredményeket elérni), másfelől „az EU eltörli a határokat és majd mindent helyrehoz” demagóg frázis felszámolja önmagát, egyszerűen úgy, hogy az emberek rájönnek: fenét revíziós esemény EU-taggá válni, ami különben sem old meg semmit. S mire erre ráébred a paraszt és a kisvállalkozó, már fonhatja is a kötelet magának, hogy ha már az EU nem oldotta meg minden gondját-baját, maga tegye meg. De előtte bizonyára hálás lesz az RMDSZ-nek, aki arra hivatkozva odázta el a képviseletét, hogy a csatlakozás a legfontosabb.
      A másik oldalon pedig ott csücsül az úgynevezett nemzeti oldal, amely területi vagy kulturális autonomista, függetlenség- vagy csatlakozáspárti, regionalista, revizionista vagy föderalista és minden, ami lehet, a lényeg, hogy jól szerteszét legyen. Ebben az értelemben „csücsül”, és ennek jóvoltából csücsülhet még mindig az RMDSZ is a helyén.
      Az MPSZ ugyanis olyannyira nem tett semmit az elmúlt évben sem (kivéve a Sepsi és a Gyergyó széki helyi szervezeteket), hogy az már nemcsak Szász Jenő rátermettségének leghalványabb nyomát kérdőjelezi meg, hanem egyenesen gyanakvásra adhat okot. Mindenesetre sikerült tökéletesen elpuskázni a kezdeti reményt és bizalmat. Ezzel a felállással végleg.
      Aztán ott vannak a „civilek.” A jelek szerint az EMNT-nek azóta sem sikerült megbékülnie az SZNT-vel, hogy már nem lehet kizárólag Csapó József hibájául felróni. A dolog azonban, még ha részben igaz is, nem egészen úgy fest, és igencsak aggasztó Tőkés László távolmaradása a székelyföldi népszavazástól („komoly fenntartásai” miatt). Ehelyett az EMNT lelkiismeretesen jár Brüsszelbe (mely tevékenységről az egyik út után Tőkés László őszintén közleménybe fogalmazta, hogy kvázi hiábavaló, mert fütyülnek ott a mi dolgainkra), továbbá szintén lelkiismeretesen szerveznek találkozókat Markó Bélával, aminek körülbelül ugyanannyi értelme van, legfennebb besegít majd a kampányba, mikor is Béla elmondhatja, hogy lám, még Lászlóval is elbeszélgetnek időnként, minden rendben tehát, még ha László ezt nem is mindig mondja így ki.
      Annál eredményesebbnek bizonyult az SZNT tevékenysége: nemcsak megkerülhetetlenné tette a székelyföldi területi autonómia ügyét, hanem, úgy tűnik, kiszámított, lépcsőzetes utat jár be a cél eléréséért: a statútum parlamenti elutasítása után szervezett (többé-kevésbé) tömegrendezvényeket decemberben a belső népszavazás elindítása követte. Mindegyik erősebb, nyomatékosabb kinyilvánítása a közakaratnak, és csak remélni lehet, hogy ez a fokozás addig tart, amíg eléri célját, mégpedig jobb híján úgy, ahogy egy ilyen célt a magyarellenes román hatalom ellenében el lehet érni. Sajnos az SZNT sem rendelkezik valami nagy aktív tömegbázissal, de amint tudjuk, kis elszánt csoportok is elegendőek a harchoz, ha megfelelő stratégiával rendelkeznek és megfelelő módszereket alkalmaznak. Persze a neheze ezután következik, s talán ez lesz az idei év legfontosabb kihívása számunkra.
      A szükséges tömegbázist az EMI biztosíthatja, melyet méltatnom – egyik vezetőjeként – nem ildomos, annyit viszont ki lehet jelenteni, hogy a szervezet lassan bár, de gyarapodik és terjeszkedik (az RMDSZ pénzosztó gépezeteinek bojkottja ellenére), és lassan kialakul a nemzeti elkötelezettségű fiatalok ütőképes erdélyi csapata, melynek figyelemre méltó találkozóhelyévé növi ki magát a két évvel ezelőtti létszámát tavaly megkétszerező EMI-tábor.
      Ugyanezen az oldalon áll a Magyar Ifjúsági Tanács is, amely ernyőszervezetként tagszervezetei révén él és működik, de sajnos nem tudja vagy nem akarja megfelelően kihasználni az általuk mozgósítható emberanyagot. Nem (csak) szemlélet és semmiképpen nem elkötelezettség kérdése, hiszen az EMI-vel együtt szervezett tüntetést a Bolyaiért és a BKB-ért, biciklitúrán népszerűsítette az autonómia gondolatát, ezekre viszont nem tudta megfelelő mértékben rámozdítani a hazájával törődő ifjúságot, holott a tömeg és általa az erő felmutatása igencsak fontos.
      A fennebb szóba került BKB helyzete nagyban hasonlít az SZNT-éhez, több okból is: ez a maroknyi ember szintén visszavonhatatlanul bevitte az önálló állami erdélyi magyar egyetem kérdését a közbeszédbe, az SZNT-hez hasonlóan a BKB stratégiájában is határozott radikalizálódás érhető tetten. Szintén az SZNT-hez hasonlóan egyre inkább sikerül közüggyé tenni mozgalmukat, s ezzel párhuzamosan egyre népszerűbbek mind maguk, mind pedig a Bolyai ügye. A személyi népszerűség a sokakban indokolt fenntartásokat keltő Csapó József miatt eddig nem tombolt az SZNT körül, de ez éppen a visszájára fordítható egy fiatal, határozott és dinamikus elnök révén. És végezetül, ahogy az SZNT esetében, a BKB-nál is csak remélni lehet, hogy rendelkezik kidolgozott, minden eshetőségre kiterjedő és főleg tovább radikalizálódó stratégiával, főleg most, hogy a két rektor-helyettes visszavonulása leginkább úgy értelmezhető (egyikük szavaira alapozom állításomat), hogy átadták a helyet a „radikálisoknak”, ha már nem hagyták őket tovább építkezni lassan, óvatosan.
      Itt akár fel is vidulhatnánk, hogy megvirrad még valaha, hiszen (anélkül, hogy szándékolt lett volna a fokozás) képviseleti szervezeteink vázlatos számbavételének vége felé egyre reményteljesebb szervezetek kerültek a szemünk elé. A bökkenő viszont éppen ott van, amit elintéztünk egy mondatban: az RMDSZ-nél. Mindaz ugyanis, ami emberanyagban, forrásokban, külföldi támogatásban és lehetőségekben a civileknek tulajdonítható, töredéke mindössze az RMDSZ pénzosztó egyeduralmának, külföldi elfogadottságának, fizetett pártkatonái számának, lehetőségeinek, összeköttetéseinek és minden egyébnek, amivel rendelkezhetne a közösség érdekében. De nem teszi, e nélkül és főleg ezzel szemben pedig bajos itt számottevő eredményt elérni. Kérdés, mit lehet kezdeni ebben a helyzetben.
      Leváltani az RMDSZ-t csak másik párttal lehet, ez még a láthatáron sincs (és nem a bejegyzésről, hanem egy életképes pártról beszélek), de még ha sikerrel létrehoznák is valahogy, talán két választási ciklusnak is el kellene telnie ahhoz, hogy bejusson a parlamentbe. Kérdés, hogy van-e erre erőnk, de főleg időnk. És az is, hogy a bukaresti parlamentben érdemes-e próbálkozni bármivel is, ami valós előrelépést jelentene, hiszen mindent magyarellenes románok tucatjaival kellene megszavaztatni, miközben legitimálva van a magyarkérdés megoldása. Hogy bukaresti megoldásra mennyi az esély, sejthető az előrelépés kategóriájába alig-alig tartozó kisebbségi törvénytervezet országgyűlési sorsából. Másik lehetőség egyesek szerint az, hogy az RMDSZ észbe kap – ha tényleg érdekképviseletnek képzeli magát –, vagy egyszerűen megijed a parlamenti küszöbtől és „megjavul.” Efelől tizenegy év után súlyos kétségeink vannak. A harmadik számottevő lehe-tőség az RMDSZ – ebben a formájában kétségkívül – ártó hatalmának a mérséklése, vagy inkább a teljes felszámolása, ami egyszersmind tárgyalási pozícióhoz juttatná a nemzeti oldalt bel- és külföldön egyaránt. Miután nem lesz, aki kormányról sulykolja, hogy itt minden a legnagyobb rendben, ezt az oldalt akár komolyan is vehetik. Ezt nyilvánvalóan a parlamentből való kibuktatással lehet elérni, az RMDSZ-es pénz- és zsarológépezet azonban nem hagyja ezt egykönnyen végrehajtani.
      Alternatíva felmutatására van szükség. De az alternatíva nem pusztán egy másik politikai erő, melynek az az üzenete, hogy azért kell rá szavazni, mert lehet („a választás szabadsága”), programja viszont nincs, de még az a nézet is tévesnek bizonyulhat, hogy politikai erőre kell gondolni egyáltalán. Az eremdéesztelenítéshez szükséges alternatíva ugyanis egy elszánt, hiteles csapatból, az általa felmutatott jövőképből és az azt megvalósító cselekvéstervből kell hogy álljon. Az utolsó kettő így vagy úgy, részeiben legalábbis megvan, hiányzik viszont maga a csapat. Amely az erdélyi magyarság sorsa iránt valós felelősséget érez, és tenni is akar érte, csapat, amelyben együtt játszik SZNT, EMNT, BKB, MIT, EMI és mindenki, aki jó szándékú, hiszen ezek a szervezetek, ezek az emberek együtt pontosan annyival lehetnének többek az RMDSZ-nél, amennyivel kevesebbek szerteszét.
      Ez az idei év nagy feladata, az ebben való gondolkodással lehet felváltani a pislogást és legyintgetést. Nekik is, közszereplőknek, nekünk is, tollforgatóknak, mert egyre szorít az idő, sok csücsülgetésre már nem futja utolsó erőtartalékainkból. És mert az ellenségnek egyáltalán nincsenek ilyen problémái, az összes csatlakozós gondja közepette ráér Wass Albertet, népszavazást, BKB-t, azaz minket, magyarokat üldözni. Mert hagyjuk, mert eddig hagytuk.