Căutare

Etnoszportyáim alkalmával lépten-nyomon szembesülnöm kellett azzal a jelenséggel, hogy mennyire nem egységesek érdekvédelmi szempontból a romániai nem magyar kisebbségek. A 19 hivatalosan elismert, bejegyzett, jobbára parlamenti képviselettel rendelkezõ, több mint 50 ezres közösségektõl a néhány ezres minoritásokig szinte minden 1990 után regisztrált érdekvédelmi szövetségnek van már legalább egy-két, az ukránok esetében három rivális szervezete, mely – önmaga legitimitását, az általa reprezentált közösség érdekeinek valódi képviseletét hangsúlyozva – helyet követel magának a nap alatt. A kívülálló nem is gondolná, hogy egy ekkora, jószerével egy falu vagy kisváros lélekszámát kitevõ etnikum keretében, amelyen belül „mindenki mindenkit ismer”, a megmaradás, a továbbélés imperativusának – melynek az összetartás, a közösségen belüli szolidaritás volna az elsõ és elengedhetetlen feltétele – ennyire föléje kerekedhet a csoportambíció, néhány maroknyi ember tragikomikus hatalmi vágya, de akár egy-egy önjelölt vezetõ egyéni hiúsága. Mivel mindannyian „emberekbõl vagyunk”, miért is különböznének a „kicsik” a „nagyoktól”…?
Persze, a rendszerváltást követõ idõszakban elsõkként beindult szervezetek a konkurens tömörülések megjelenésekor rögtön rájuk sütik az etnobiznisz-bélyeget, merthogy – ha az utóbbiak minden formális követelménynek megfelelnek, és felküzdik magukat az elismertségnek, a jogosultságnak ugyanarra a szintjére, mint az elõbbiek – a költségvetési tortából, a kulturális támogatásokból s újabban az európai uniós pénzekbõl részt igényelhetnek maguknak. Van viszont a jelenségnek egy másik vonzata is, mégpedig az identitás kérdése. Kezdetben, 1990 körül, például a szerbek és a horvátok együtt indultak, de nagyon hamar elváltak az útjaik, igaz, ezt az anyaországok viszonyának alakulása, a két állam egymástól való elszakadása is elkerülhetetlenül befolyásolta.
Ugyanez a folyamat következett be a törökök és a tatárok esetében is. Az utóbbiak nagyon hamar leváltak a török „többségû”, etnikaiként és felekezetiként meghatározott közös szövetségrõl, létrehozva a Romániai Török-muzulmán Tatárok Demokratikus Unióját, elérték a maguk számára az önálló parlamenti képviseletet. Török részrõl máiglan nem törõdtek bele a tatár önállósodásba, annyira nem, hogy lépten-nyomon megkérdõjelezik a tatár különállás jogszerûségét, önálló etnikai entitásként való létezésüket. Ugyanez jellemezte, jellemzi a már említett ukránságot is a ruszin, a hucul önazonosság tekintetében, de az orosz-lipován szervezetrõl is leszakadt egy önmagát kizárólag oroszként meghatározó kisebb képzõdmény, mely a lipován „többség” létjogosultságát kérdõjelezi meg.
Néhány éve az „egységes nemzetállam” lakosságának 90 százalékát kitevõ „egységes román nemzet” húszmilliós tömbjének burkán is megjelentek az elsõ repedések. Fõleg azóta, amióta a Romániai Arománok Közössége (CAR), Costica Canacheu demokrata párti képviselõ elnökletével, elkezdte a maga csatáit az arománok önálló kisebbségként való elismertetéséért, az aromán parlamenti képviseletért, az aromán anyanyelvi oktatás bevezetéséért. Az arománok egyes adatok szerint húszezres, mások szerint százezret is meghaladó közössége fõleg Dobrudzsában él. A balkáni átrendezõdés közel másfél évszázadnyi fejleményeinek, az utóbbi évszázad román betelepítéspolitikájának, a régió Románia és Bulgária közötti újrafelosztásának betudhatóan több hullámban telepedtek le az ország területén.
Nagy többségük a Dunától délre fekvõ államokban, fõleg Görögország területén maradt, el nem ismert kisebbségként, a Romániába kerülteket pedig egyszerûen románoknak sorolták be, ami ellen az arománok többségének nem volt, nincs kifogása. Az aromán identitás kérdése 2004 óta pörgött fel, s most, hogy immár tíz éve látott napvilágot az Európai Bizottság 1333-as Ajánlása, mely az arománok kisebbségi státusára, anyanyelvének és kultúrájának megõrzésére vonatkozik, az évforduló alkalmával Bukarestben megtartott utcai manifesztáció és központi rendezvények után, a CAR olyan dokumentumokat küldött Strasbourgba, amelyek az arománokat sújtó romániai diszkriminációról, az aromán közösség kritikus romániai helyzetérõl szólnak. Canacheu folyamodványát az európai nemzetiségeket tömörítõ szövetség, az Európai Bizottság mellett konzultatív szervezetként mûködõ FUEN határozata támogatja, mely az aromán kisebbség de jure elismerését igényli.
A „román arománok” többi szervezetének tagjai viszont az egységes román nép részének vallják magukat, s a román románok számos szervezetével, intézményével, személyiségével összhangban hallani sem akarnak az aromán különállásról, szerintük annak csak az ország határain kívül van indokoltsága.