Căutare

A nemzeti kisebbségek helyzetét szabályozó törvénytervezet eddigi viszontagságai közepette gyakran hangzott el vagy íródott le a meglepő, váratlan, kiszámíthatatlan jelző. Politikusok és újságírók többször jellemezték így a parlamenti, közéleti, sajtócsatározások sodrában a többségi politikacsinálók és közvélemény-formálók magatartását.
Természetesen előre látható volt, hogy ennek a törvénytervezetnek az útja korántsem lesz sima, azt követően sem, hogy a koalíciós kormány éles vita és heves ellenállás után sajátjaként terjesztette a parlament két háza elé. Az ellenzék, főleg a nyíltan agresszív nacionalista párt dühödt reakcióját illetően sem lehettek illúziók. A szóban forgó jelzők akkor kezdtek felbukkanni, amikor előbb a szenátusban, majd a képviselőházban is a színváltó kisebbik koalíciós párt kezdte akadályozni, hátráltatni a tervezet megtárgyalását, miközben szembetűnővé vált a kormánypártok más képviselőinek ellenérzése is. A szociáldemokrata párt, amely utóbbi kormányzásának idején többször kompromisszumkészséget tanúsított, aggasztóan ismerős és primitív érvrendszerrel, frazeológiával kezdte támadni a kisebbségi törvénytervezetet. Az a zsebpárt, amely egyébként a reformtörekvések és az európaiság hívének igyekszik magát feltüntetni, szintén az agresszív nacionalizmus lejáratott argumentumaival uszít a törvényjavaslat kapcsán a romániai magyarság választott érdekképviselete ellen. A különböző lapokban sorra jelennek meg olyan írások, amelyek a legvadabb magyarellenes kampányok hangvételét idézik fel és a legócskább hamisításokat ismétlik. Szerzőik között gyakran találunk olyanokat, akik az utóbbi években megérteni látszottak azt, hogy a demokrácia megszilárdítása és az európai integráció Romániában nem képzelhető el a teljes nemzeti egyenjogúság érvényesítése nélkül.
Nyilvánvaló, hogy a nemzeti kisebbségek helyzetét szabályozó törvénytervezet és különösen a kulturális önrendelkezést érintő előírásai elleni koncentrált támadásnak taktikai okai, mozzanatai is vannak. Például a kisebb pártok – a konzervatívok vagy a PIN – bizonyára szavazatszerző szándékkal próbálják módosítani a közvélemény-kutatások számukra baljós mutatóit. Az egymást keresztező motívumok és érdekek szövevényében azonban kirajzolódik egy olyan történelmi gyökérzetű, stratégiai jellegű politikai gondolkodás- és cselekvésmód, amelynek tartalmával és formáival nem először kell szembenéznie a romániai társadalomnak.
Ezért nem minősíthető meglepőnek, váratlannak, kiszámíthatatlannak az, ami a törvénytervezettel kapcsolatban történik és elhangzik, beleértve a megegyezések felrúgását, a szószegést, a kétértelmű és álságos lépéseket, kijelentéseket, a politikai gátlástalanság szélsőséges fordulatait is.
Tudomásul kell vennünk, ha nehezünkre esik is: ami időnként meglepőnek, következetlenségnek, kiszámíthatatlanságnak tűnik, az voltaképpen egyfajta következetesség, kiszámíthatóság a román politikai – és nemcsak politikai – elit jelentős részének gondolkodásában, értékrendszerében.
Ezt a gondolkodás- és cselekvésmódot az egységes, erősen centralizált, egyneműsítő, homogenizáló nemzetállam hagyományos koncepciója befolyásolja ma is. Ennek a koncepciónak, az ebből fakadó hatalomgyakorlásnak az összetevői, érvényesülési formái, jelszavai változnak, árnyalódnak, módosulnak a külső és belső feltételek függvényében, de magva, kisugárzása, reflexrendszere szívósan újratermelődik, előítéleteket tartósít, ellentmondásokat kelt, konfliktusokat gerjeszt.
Messze vezetne az egységes, homogenizáló nemzetállam koncepciójának és gyakorlatának, történelmi gyökérzetének, funkcióváltozásainak, természetrajzának akárcsak vázlatos jellemzése is. Néhány utalás azonban segíthet a jelen megértésében. Az egyik: a francia nemzetfelfogás modelljére alapozó koncepció virulens ma is, különösen Kelet-Közép-Európában és a Balkánon. A másik: az egységes Európa létrehozásának összetett folyamatában a homogén nemzetállam anakronisztikus jellege mellett mindenekelőtt a teória érvel, a politikai gyakorlat jóval kevésbé. Végül: az egységes nemzetállam gondolatának fenntartói frazeológiájukban és gyakorlatukban pragmatikusak, sőt rugalmasak is tudnak lenni. De facto néha tudomásul veszik azt, amit de jure nem ismernek el.
A konfliktusok rendszerint akkor robbannak ki és terebélyesednek széles körűvé, amikor a demokratizálódás törvényhozási és szerkezeti (intézményesítő) folyamatában szükségessé válik az egyenjogúság gyakorlati biztosításának jogi kodifikációja. Ez a kodifikáció szükségképpen megkérdőjelezi az egységes, centralizált nemzetállam hatalmi viszonyainak és működésének tabuizált dogmáit. Olyan dogmákat, amelyek több mint másfél évszázadon át vezérelték a politikai cselekvést (gyakran sikeresen), és a történelemfelfogást, az azonosságtudatot, a közösségi mentalitást is átitatták. Figyelembe kell venni azt is, hogy ez az eszmény – és mindaz, ami ebből következik – a hatalmi politika számára mindig olyan manipulációs teret és lehetőséget teremt, amelyről – ideológiai előjelétől, esetleges doktrínájától függetlenül – egyetlen politikai erő sem kíván könnyedén lemondani. Arról nem is beszélve, hogy a mindennapok szintjén a kulturális, tanügyi autonómia magától értetődőnek vett egzisztenciális előnyöket veszélyeztet.
A romániai nemzetiségek jogállását szabályozó törvényjavaslat elfogadását gátló politikai, közéleti és sajtóhadjárat széles skálán mozog, a teljes elutasítástól a kilúgozó jellegű módosító javaslatokig, az ügyrendi ravaszkodásoktól a szélsőséges uszításig. A lényeg azonban az egységes nemzetállam koncepciójának és gyakorlatának továbbéltetése, az ezt zavaró törvénycikkelyek kiiktatása. Ezért nem meglepő vagy váratlan az a következetesség, amely más-más módon és szinten ugyan, de közös hullámhosszt teremt egymástól különböző arculatú, kormánypárti vagy ellenzéki, szélsőséges vagy mérsékelt (!) nacionalista politikusok és közvélemény-formálók között.
Az RMDSZ vezető politikusai nyilván tisztában voltak és vannak azzal – nyilatkozataik is ezt tanúsítják –, hogy ennek a törvényjavaslatnak a megszavazása a román parlamentben rendkívül bonyolult folyamat. A koalíció pártjainak megegyezése megkönnyíteni látszott ezt a folyamatot. Ennek a kormánynak a kohéziója azonban általában is aggasztóan törékeny – hát még akkor, ha megkövesedett, előítéletté merevedett princípiumokról van szó.
Mindezeknek az összefüggéseknek a széles merítésű és távlatos elemzése elősegíthetné egyrészt a valólátásra épülő céltudatos politikai cselekvést, másrészt a hatékonyabb, szervezettebb, rendszeresebb kommunikációt, minden irányba, a partnerekre, a választókra, a hazai és nemzetközi közvéleményre (és intézményekre) egyaránt kiterjedő figyelemmel és hozzáértéssel.
A nemzeti kisebbségek jogállását szabályozó törvényjavaslat beiktatása a koalíciós megállapodásba és elfogadása a kormányban az RMDSZ politikájának sikere – és ugyanakkor a romániai társadalom tényleges és távlatos érdekeivel, az európai integrációval is egybevág. Lemondani törvénybeiktatásáról vagy beleegyezni kilúgozásába éppen olyan káros lenne, mint nem átgondolni a kínálkozó következtetéseket eddigi viszontagságairól és nem újraértékelni elfogadtatásának lehetséges módozatait. Mindenképpen számot kell vetni azzal, hogy az egységes, homogenizáló, centralizált nemzetállam elvein és gyakorlatán alapuló beidegződött reflexrendszer továbbra is leleményesen fékez majd, és kihasználja a nemzetközi jog és európai intézményrendszerének határozatlanságát és valóságidegenségét ebben a kényes és érzékeny problémakörben.
Sem illúziókra, sem végleges lépésekre ingerlő kudarcélményre nincsen ok. A sokoldalúan fejlett bizonytalanság légkörében egy biztos: politikusaink nem lehetnek hasonlatosak azokhoz a helyi tisztségviselőkhöz, akiket az évszakok változásainak sodrában mindig készületlenül ér a téli fagy, az utakat eltorlaszoló hóvihar. Különösképpen nem a romániai politikai élet közegében, ahol – kivéve a hivatalos időjárás-jelentésekben – gyakori a dermesztő hideg és szennyezett levegő.