Căutare

Meg sem száradt még a tinta a történelmiként aposztrofált elsõ román–magyar kormányülés eredményeit rögzítõ tizenöt dokumentumon, még ott mocorogtak a politikusi tenyerekben a csütörtöki parolák, s a román parlament felsõháza részleges koalíciós közremûködéssel máris megtorpedózta a kisebbségi törvényt.
Fûszerezi a helyzetet az a körülmény is, hogy a szenátusi történések alig néhány órával követték a Velencei Bizottság ülését, ahol az európai szakértõk összességében – különös tekintettel a szenátorok szemében a román nemzet létét súlyosan veszélyeztetõ kulturális autonómiára – elfogadhatónak, támogathatónak nevezték a jogszabályt. Mi ez, ha nem az önmagát ismétlõ történelem furcsa fintora? Kelet-közép-európai déja vu.
Merthogy ez nem az elsõ ilyen helyzet. Különösen az RMDSZ vezetõi érezhetik ismerõsnek, hiszen volt már szerencséjük hasonló tapasztalatokhoz a korábbi közös kormányzás idõszakából. Például szolgálhatnak erre az állami magyar egyetem körüli ígérgetések, vagy helyi viszonylatban mostanság a kolozsvári ároktömések keserû komédiája.
Alighanem egy ilyen helyzetben lenne a legkönnyebb politikusainknak odavágniuk a sapkát és hazajönniük Erdélybe. Persze jól tudják, alighanem a mostani helyzetben lenne a legszerencsétlenebb döntés odavágni a sapkát, hiszen a törvényt támadó szándék igazából ez: egy új helyzet, s egy új választás kikényszerítése. Majdhogynem bármi áron. Az sem titok, hogy ez kinek a nem is titkolt vesszõparipája.
Ahogy a kellemetlen szenátusi fordulat helyett egykor majd inkább magára az új törvényre emlékezünk, s annak hatásait értékeljük, úgy a múlt heti közös kormányülés is a konkrét hozadékai nyomán lehet igazán történelmi. S nem feltétlenül a sokat emlegetett székelyföldi konzulátus miatt, hiszen félõ, hogy ez inkább az áttelepülésre gondolók útját könynyíti meg elsõsorban. A folyamat megindulása a legfontosabb, precedens értékû, hiszen a most aláírt tizenöt pont egy sor más témában is járhatóbbá teheti a kompromisszumok felé vezetõ utat.
Fontos gesztus volt a bukaresti megbeszélés, az, hogy némi politikusi túlzással azt mondhatták: három órán át közös kormánya volt a két országnak. Legalábbis egy teremben volt található mindkét kabinet, s ugyanarról beszélõ, ugyanazon dolgozó kormányai, miniszterei a két országnak. Ez a gesztus kölcsönös volt, ám úgy tûnik, külön-külön még nem mûködnek ugyanilyen olajozottan a dolgok. Legalábbis a román törvényhozók körében. Szeptember végén a budapesti országgyûlésben a koalíció képviselõinek döntõ többsége mellett – vállalva a hazaárulózók vádjait – az ellenzék egy része, annak meghatározó személyiségei is igennel voksoltak a román csatlakozási szerzõdés ratifikációjára, s azt Sólyom László is ellátta idõközben kézjegyével. Hétfõn jó alkalmuk lett volna az európaiság fényében tetszelgõ román szociáldemokratáknak, hogy – megerõsítve az ingadozó kormánypárti szenátorok miatt veszélybe került határozatot – viszonozzák a budapesti gesztust, de õk nem tették. Pedig nem is kellett volna mindegyiküknek igennel szavaznia, csupán arányában annyinak, ahány fideszes Budapesten.
Az egészben a legszomorúbb, hogy igazából nem is a kisebbségekrõl van szó, nem a romániai magyarok, németek, szlovákok, romák, horvátok, törökök és így tovább jogait szabályozó törvény volt az, ami a döntéshozókat érdekelte a szavazáskor. Ez csak egy apropó volt, méghozzá jó apropó, nemzeti színezetû apropó. A Velencei Bizottság – azaz Európa – által is támogatott törvény belpolitikai érdekek hálójába került. A konzervatívok a székelyföldi román szavazatok reményében szegték meg a szavukat, a szocdemeket belsõ háborúskodásuk távolítja el korábbi normalitásuktól, a demokraták egy része pedig alighanem az államfõ minden rezdülését figyelve felejtett el a szavazáskor állást foglalni. Ráadásul pitiáner pártérdekeket szolgálva eljátszhatták a közvélemény elõtt: õk jó románok.
S hogy mi lehet az, amiért akár a csatlakozást, annak idõpontját is veszélyeztetõ lépések kockázatát is vállalják egyesek? Csupán a hatalom, aminek megtartásáért, meghosszabbításáért semmi sem elég drága. Még az is belefér, hogy látszólag jó románként rossz európaiak legyenek.