Megmondom õszintén, eléggé meglepett ez a díj. Amikor az ember politikai szerepet vállal, legalábbis nem ilyenfajta díjakért vállalja. Persze a legnagyobb és legközvetlenebb díj az a bizalom, melyet valaki megkap választópolgáraitól. Nem számítottam rá. A munkamennyiség szempontjából talán igen, de az eredmények szempontjából még nem érdemeltem ki. Amikor meghirdették a díj-pályázatot, úgy gondoltam, esetleg én is kaphatok majd, hiszen a hátam mögött is állnak a különbözõ föld- vagy ingatlan-visszaszolgáltatási törvények. Nem számítottam a romániai nemzeti kisebbségi jogállásról szóló szabályozásért járó Aranyalma Díjra, mert még nincs tetõ alatt ez a törvény.

Arányos-e a törvény kidolgozásába befektetett munka és a tényleges eredmény?

Nehéz megközelíteni ezt. Nagyon sok munkát igényel, mert igen komplex törvényrõl van szó. Meg kell próbálni a lehetõ legjobb szabályozást létrehozni, az utána következõ munka éppen ekkora energiát és idõt igényel – elõször volt egy koalíciós egyeztetés, hogy bekerüljön a kormányprogramba; utána egy nagy harc, hogy a kormány elfogadja ezt a változatát a törvénynek. Közben alakult, nem minden úgy néz ki a törvényben. Nem hiszem, hogy egy törvény csak úgy lehet jó, ahogyan valaki elképzeli. Elõször is a politika a kompromisszumok mûvészete, és attól mûvészet ez igazán, hogy a kompromiszszum nem szólhat a lényegrõl. Zavar minden olyan megközelítés, hogy bármirõl is lemondtunk volna. Nagyon nehéz egy ilyen jellegû, romániai szempontból úttörõnek számító szabályozást – mint amilyen az ingatlan-visszaszolgáltatás, a decentralizáció – egyik napról a másikra elfogadtatni és megértetni az alapelveket, ahonnan már nem lehet visszalépni. Nagyon sok ember véleményt nyilvánít, foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Ezért jelent sokat a díj, mert úgy gondolom, az újságírók, újságolvasók úgy érzik: már eddig olyan mennyiségû munkát fektetett bele ez a három ember – mert megosztva kaptuk ezt a díjat –, hogy megérdemlik. Sokkal többet jelent, mintha különbözõ politikai szempontokból kifolyólag román vagy magyar államelnök által odaítélt valamilyen díjat kaptam volna, hiszen az újságírók is, nyilvánvalóan az olvasók is, helyes módon, kritikusan viszonyulnak a politikusok tevékenységéhez. Amikor még nem látszik a munka eredménye, jön egy ilyen díj. Ha eddig már elfogadták volna a törvényt, talán nem lepett volna meg ennyire, mert meglehet, úgy gondolnám, valóban kiérdemeltem.

Ezek szerint a díj – bár a törvényt még nem fogadta el a bukaresti parlament –, sporthasonlattal élve, a szurkolók biztatásának is tekinthetõ, még akkor is, ha még nem dõlt el az eredmény a pályán.

Ez olyan, mint amikor az elsõ félidõ után levonul a pályáról a kézilabdacsapat – focihasonlattal nem élnék mostanában –, mondjuk, egy 17–18-as eredménnyel, és zúg a tömeg, hogy: szép volt, fiúk. S bár egyelõre vesztésre állnak, bíznak abban, hogy a szünet utáni második félidõ meghozza számukra a fordulatot, a gyõzelmet. Valóban mobilizáló hatással lehet a csapatra a zúgó lelátó a szünet után. És van, amikor a vesztésre álló csapatnak sikerül fordítania az eredményen.