Căutare

Sólyom László köztársasági elnök bukaresti látogatása olyan alkalom volt a román politikai vezetés számára, amit nem hagyhattak ki: bátran megmondták a véleményüket a székelyek autonómia „referendumairól”. (Utána bátran visszavonták, de ez más kérdés, közben ugyanis nemcsak a kijózanodásnak, de ellentétes mûveletének a hatása is érvényesülhetett, bonyolult váltakozásban.) Még mielõtt az idézõjelet a „referendum” szó körül feloldanám, emlékeztetek arra, hogy nem is oly rég rámenõs román újságírók a Székely Nemzeti Tanács akcióit is az RMDSZ-en kérték számon, mondván, hogy a magyarok mind egy gyékényen árulnak, az autonómia kérdésében is összebeszéltek. Ugyanakkor Markó Béla kifejtette, hogy az autonómia valóban közös cél, de az eszközök tekintetében az RMDSZ és úgynevezett belsõ ellenzéke merõben eltér egymástól. A szövetségi elnök (akit a magyar ügyekben rendkívül járatos újságírók gyakran illetnek a gyengéd „domnul Bella” névvel) nem is nagyon mondhatott mást, hiszen: 1. az autonómia benne van az RMDSZ programjában, ezt illett volna tudnia még Traian Basescu elnöknek is, amikor a koalíciót összehozta (igaz, hogy utána felismerve a magyar huncutságot, mindent megtett például a kisebbségi törvény elszabotálására); 2. az RMDSZ kezdettõl fogva a politikai utat választotta a romániai magyar közösség érdekeinek érvényesítésére, a párbeszéd és a kompromisszum útját, ami azt jelenti, hogy nem a másfajta ellenállás útját, mint például a koszovói albánok. És hogyha most egyes székelyek – Koszovóra hivatkozva – ezt felróják, ezt a választást az RMDSZ-nek, akkor viszont hol vannak azok a román politikai erõk, amelyek – akár szintén Koszovóra tekintve – méltányolják ezt a választást, és korszerû politikai akarattal nem állnak útjában a magyarok jogos autonómiatörekvéseinek? A kérdés, bár tárgyratörõ, szónoki. De jogos. Mert most cserbenhagyni az RMDSZ-t, a székely népszavazás-szervezõk populizmusával a maguk hatalmi populizmusát vetve szembe: enyhén szólva nem fair. Bár megszoktuk. Úgyhogy egyelõre küzdenünk kell mindkét populizmus ellen.
Mert hogy populizmus a székely referendisták akciója, ahhoz nem fér kétség. Egy remek székely ember, Székedi Ferenc barátom írja lényeglátó és -láttató jegyzetében, az Új Magyar Szó hasábjain: „A Székelyföld különbözõ településein ezekben a napokban az urnát viszik a néphez, a nép pedig nem dönt, mert semmiféle olyan törvényes és intézményes keretek között megfogalmazott kérdés nincs, amirõl dönthetne. Véleménynyilvánító népszavazás nem létezik. Mint ahogyan nem létezik belsõ vagy külsõ népszavazás. Ez fából vaskarika. Csak népszavazás létezik. És ha a nép ezen dönt, akkor olyan törvényeket és más szabályozókat kell megalkotni, amelyek megfelelõ jogi keretekbe foglalják ezt az akaratot, hiszen a demokratikus országokban alkotmányos alapelv: igen fontos ügyekben a nép nem csupán képviselõi útján, hanem közvetlenül is gyakorolhatja hatalmát. A demokratikus államokban a népszavazás alapkérdéseit egész sor intézményrendszeren viszik keresztül, hogy azok pontosak, félreérthetetlenek és hitelesek legyenek. Ugyanitt a népszavazást hosszas kampányok elõzik meg, amelyek során a nép megismerheti a késhegyen táncoló témakörökben a legkülönbözõbb véleményeket és érvrendszereket, helyi lebontásban is. A demokratikus országokban a népszavazások eredményei soha nem nyolcvan vagy kilencven százalékosak az »igen« vagy »nem« javára, hanem rendkívül szorosak. Mert ha az elõbbi arány alakulna ki, akkor fölösleges a népszavazás. Ki akar mást, ha mindenki egyet akar?” Székedi elemzése továbbra is metszõen pontos: „Ezért ne ámítsuk magunkat: a Székelyföldön nincs népszavazás. A tiszteletreméltó munkát végzõ önkéntesek az egy-egy falusi kocsma vagy faluközponti élelmiszerüzlet ajtajára-falára felragasztott, az illetõ helyi közösségekben soha el nem hangzott, máshonnan kölcsönzött, sportfogantatású buzdítással büszkélkedõ plakátok árnyékában csupán azoknak az érzelmeknek az újabb kivetítését segítik elõ, amelyekkel amúgy is mindenki tisztában van, akár hajrázunk, akár nem. A pótcselekvés nem helyettesíti a cselekvést, az autonómiáról való szólamok az autonómia belsõ kiépítését a helyi önkormányzatiság létezõ és alaposan kitágítható keretei között.” Igen, ebbõl kell kiindulni: voltaképpen a Székelyföldön nincs népszavazás. Csak legalul, a lelkes és naiv szervezõk, és legfelül, a cinikus és körmönfont ürügykeresõk mondják, hogy van. Bajkeresõk és bajkeverõk – egyik is, másik is. De micsoda különbség! Sajnos, nem egyformán esnek pofára. És nem egyformán sínyledjük meg.
Reagálási kényszer. Elnökünket elérte a bandás kedvû emberek réme: nem veszik komolyan. Nem is csoda, hiszen koherens és jó pillanatain kívül olykor összevissza beszél. (Ezt egyes újságírók úgy értelmezik némi joggal, hogy hazudik.) Meg hát kényszeres polemizálási kedve olyan veszélyekbe is belesodorja, amelyek könnyen elkerülhetõk lennének. Sok kellemetlen helyzetet elkerülhetett volna, ha egyszerûen nem válaszol provokatív kérdésekre, kijelenti, hogy nincs hozzáfûznivalója. De elnökünk nem tud nem reagálni.