Căutare

Hétfõn reggel bizonyára nem voltam vele egyedül: hírleveleimet böngészve, drótpostaládámban próbálva rendet rakni, azzal szembesültem, hogy az elmúlt hétvége – legalábbis verbálisan – szinte kizárólag a 85. Trianon-évfordulóról szólt. Minden mennyiségben ömlött ugyanis a nyílt levél, az üzenet, a kinyilatkoztatás, meg némi átok. Ám a rendkívüli szózuhatagban bizony nem hangzott el semmi új, semmi érdekes, semmi érdemleges. A megszólalóknak ma egyszerûen nincs értékelhetõ mondanivalójuk Trianon kapcsán. Ami egyrészt nem is meglepõ, másrészt meg nem is baj. A koszorúzós, gyászszalagos, emelkedett közhely-rendezvények mondatai hozzávetõleg azzal az fennkölt üzenettel fordultak a várakozásokhoz képest csekély létszámú hallgatósághoz, miszerint „Trianonban a magyarság halálos ítéletét írták alá, de nem szabad gyûlölködnünk vagy a bosszúra gondolnunk, mert amíg sebeinket nyalogatjuk, tovább szakadunk”. Az egyik napilapunkból vett hétfõi idézet még a finomabbjából való, amolyan megbocsátós-beletörõdõs. A harciasabb szónoklatok ugyanis a dolog történelmi részét egy-két mondattal elintézve – elengedhetetlen utalással Mohácsra – szúrós tekintettel máris a jelen felé fordulva keresnek s találnak ellenségre, akire rázúdíthatják indulattal átszõtt fogalmazványaikat. Az idei erdélyi slágertéma a kisebbségi törvény szapulása, errõl illik, illett mondani minél feltûnõbb, hangzatosabb ítéletet. Úgyhogy a végén a hallgató már nem is tudta pontosan, hogy a „katasztrofális esemény” az ország több darabra szabdalása, a nemzetrészek szétszakadása, vagy a készülõ jogszabály, amelyet a minap még egy fideszes politikus is elismerõ szavakkal illetett. Hogy hova jut így a világ!?
Fontos emberek értelmes üzeneteire is vadásztam a Trianon-évforduló ürügyén, ám sikertelenül. Igaz, lehet egyféle tudatos magatartás része a hallgatás is. Egyrészt kevesebb kockázattal jár. Másrészt, ha a komoly közéleti megszólaló úgymond az elvárásokhoz igazodva hasonló retorikát használ, mint az évfordulón zajosan nem-nem-soházók, akkor saját nézeteivel keveredhet konfliktusba, ha pedig másképpen kíván megnyilvánulni, hamar ott találja magát, mint aki „a nemzetárulás peremére sodródott”. Ráadásul ezen a hétvégén még az Európával való példálózás is olyan lett volna, mint akasztott ember házában kötelet emlegetni. Hiszen láttuk, hogy a nemzetet kilencszázhúszban „a történelem kivégzõosztaga elé állító” franciák most az egységesülõ Európa eszméjével is kibabráltak. És látjuk azt is, hogy mennyire hatástalan gyógyír az uniós tagság a nemzeti gyûlölködés ellen: szlovák szélsõségesek vígan köpdöshették a Felvidéken Kossuth szobrát.
Persze a nemzeti katasztrófa-érzet sulykolása és a másik véglet, az „EU minden bajunkat megoldja” önbecsapása között tágas az ideológiai tér, a múlt értékelésérõl és a jelen megélésérõl netán folyhat(na) értelmes diskurzus is. Például arról, hogy mi történik körülöttünk. Arról, hogy érdemes lenne õszintén beszélni az integrációval kapcsolatos fejleményekrõl. Elmondani azt, hogy ugyan jó lenne másfél év múlva kitûzni a tizenkét csillagos kék lobogót, ám az sem biztos, hogy az egyéves halasztás kizárólag negatív következményekkel jár. Netán a mezõgazdasági termelõk versenyképessé tétele érdekében képes lesz tenni valamit a kabinet – hogy csak egy példát említsek a lehetségesek közül. Kezd valamit a korrupcióval, az egészségügygyel, a környezetvédelemmel. Elmondani azt, hogy a védzáradék alkalmazásáról beszélõ európai politikusok nem feltétlenül a Gonosz megtestesítõi, még akkor sem, ha közben tudjuk: a nyugat-európai emberekben, beleértve a politikusokat, ma még számos buta elõítélet él a kelet-közép-európai országokkal és azok polgáraival kapcsolatban. S nem csupán a román és bolgár felkészültségen, hanem Európa befogadóképességén is múlhat a sikeres integráció.
Mert ahogy a mi életünket sem feltétlenül és folyton Trianon árnyéka lengi be, s reggelenként nem feltétlenül ébredünk mindig arra, hogy egy nemzeti katasztrófa áldozatai vagyunk, kirakva egy lakatlan szigetre, úgy a közös Európa sem csupán abból áll majd, hogy a baráti népek kezét szorongatva folyton az Örömódát énekelgetjük. Beletartozik abba a brüsszeli bürokrácia éppúgy, mint a jogbiztonság, beletartozik a vesztesekkel is járó verseny éppúgy, mint a nemzedékek életét megkeserítõ, gyûlölt államhatár. Tartok attól – s azért örülök is neki –, hogy a határ hamarabb légiesül majd, mint a bürokraták.