Căutare

Az itt közölt gondolatok megosztására mindenekelõtt azért szántam rá magam, mert az utóbbi napokban-hetekben azt tapasztalhattuk, hogy a romániai magyar közvélemény zömében szükségesnek tartja a magyar felsõfokú oktatás problémájának a rendezését, s rokonszenvez azokkal, akik a kérdés bizonyos vonatkozásait a sajtó meg a nemzetközi politika nyilvánossága elé tárják. Ennek ellenére csak a napi híradások által van lehetõsége megismerni egyes részleteket, s így nem alakíthat ki átfogóbb, árnyaltabb képet. Hisz korántsem mellékes, hogy a magyar tannyelvû felsõfokú oktatás autonómiáját biztosító intézményi megoldásokról és keretekrõl több szakmai vita zajlott az utóbbi két-három esztendõben, s errõl a szélesebb nyilvánosság aligha szerzett tudomást.

Kontextus
Mielõtt rátérnék az elsõ bekezdésben felsoroltakra, szükségesnek érzem az egyetem-ügy (oktatás)politikai kontextusáról, aktualitásáról szólni, s így a kérdés idõszerûségét kidomborító elemek ismertetésével indítanék. Elõször is az anyanyelvi felsõfokú oktatás jogos igényét, ideértve a Bolyai Egyetem helyreállításának szükségességét is, a romániai magyar közösség már a ’90-es évek eleje óta hangoztatja, de ennek ellenére több mint másfél évtized elteltével sem beszélhetünk a magyar tannyelvû felsõfokú oktatás helyzetének (megnyugtató) rendezésérõl. Másodsorban, úgy érzem, éppen most – a bolognai folyamat feltételezte változások elsõ éveiben – nem szabad elszalasztani a kérdés újbóli tematizálásának a lehetõségét, hogy (legalábbis részben) kivédhetõk legyenek a magyar oktatást fenyegetõ negatív hatások, s kiaknázhatók a megnyíló lehetõségek. Harmadsorban az anyanyelvû felsõfokú oktatásnak és autonómiájának a kérdését azért is különösen fontos most – ha nem is az országos politika napirendjére tûzni, de legalább a romániai magyar közösség nyilvánossága elé vinni –, mert országunk alig több mint két hét múlva teljes jogú tagja lesz az Európai Uniónak, s a szupranacionális politikai entitás végrehajtó testületében a többnyelvûségért és a kultúraközi párbeszédért felelõs tárca élére éppen román politikus került. Ebben a vonatkozásban korántsem közömbös, hogy a többnyelvûségért eddig a szlovák Ján Figel felelt. Értelmezésemben a tárcák eme leosztásával az unió üzenni kíván új tagállamainak: a kisebbségi kérdést mielõbb az érintettek számára kielégítõ, megfelelõ módon rendezniük kell. S végül a BBTE szûkebb körét tekintve az oktatói testület egyre több tagja fogalmazza meg az intézmény átfogó – lényeges szerkezeti változtatásokat is jelentõ – reformja szükségességének a gondolatát, s az oktatói testületben az egyetem vezetõsége által gerjesztett és fenntartott egészségtelen, görcsösség meg félelem jellemezte légkör dacára talán az ez irányú cselekvési potenciál is kezd felhalmozódni.

Elõtörténet
A kisebbségi kérdés megoldására tett nagylelkû, korai ígéretekben bízva a magyar nyelvû egyetemi oktatás kérdése már 1990 elsõ hónapjaiban napirendre került. A kezdeményezést az országos politika színterén a magyar közösség soraiból kikerült oktatásügyiminiszter-helyettes, Pálfalvi Attila egyetemi tanár képviselte, erõfeszítéseit pedig az oktatók és a diákság igyekeztek legitimálni. Az utóbbiak a kérést aláírásgyûjtéssel, ülõsztrájkkal is megpróbálták nyomatékosítani. Az ilyen jellegû békés akciók nemcsak jellemezték a forradalmi, rendszerváltó hangulatot, hanem szervesen illeszkedtek is az 1989. decembere kiváltotta politikai történések és küzdelmek legitim eszköztárába. Sajnos, ezeket az 1990 eleji érdekérvényesítési kísérleteket az ideiglenes államhatalmat gyakorló posztkommunista politikai körök a március 15–20-a között végbement események kiprovokálásával, megrendezésével meghiúsították. Majd 1990. májusa után a romániai magyarság politikai képviseletét felvállaló erõ, az RMDSZ mondhatni természetszerû ellenzékbe szorulásával a kérdés hosszú idõre lekerült az országos politika napirendjérõl. Ennek ellenére megkezdõdött a BBTE különbözõ karain a majdnem teljességgel elsorvasztott magyar oktatás újjászervezése.
A többnyelvûséget (bár ehelyett legalábbis a volt és a jelenlegi rektor multikulturalitást írna) az egyetem a ’90-es évek második felében vállalta fel, s ekkor látta az egyetem magyar tagozata s annak vezetése elérkezettnek a pillanatot arra, hogy (újból) megpróbálkozzék a magyar oktatás szervezeti kereteinek a kialakításával a BBTE-n. Reményeiket az is táplálta, hogy a magyar oktatókkal egyeztetni kész RMDSZ az 1996–2000 közötti parlamenti ciklusban tagja volt a korábbi ellenzéki erõkbõl összeállt kormánykoalíciónak. De akárcsak a korábbi kísérlet, ez is jobbára kudarccal végzõdött, aminek részben az akkori kormánykoalícióban tapasztalt feszültség, részben pedig az RMDSZ korlátozott érdekérvényesítési képessége volt az oka. A tények tiszteletének szellemében meg kell említeni, hogy az oktatásügyi törvénynek az RMDSZ által támogatott, s önálló egyetem alapítását is lehetõvé tevõ, változatának elutasításáért a – koalícióból való kilépést is kilátásba helyezõ – Szövetséget a kormány a kétnyelvû, magyar–német multikulturális egyetemet létrehozó sürgõsségi kormányrendelettel kárpótolta. De tudvalevõ, ezt az egyetemet képtelenség volt megalapítani és mûködtetni. Ennek az epizódnak nem is lenne különösebb jelentõsége, ha nem egy korszak kezdetét jelentené, amelynek során a magyar tagozatért felelõs rektorhelyettesek (Szilágyi Pál és Kása Zoltán) rendre azzal próbálkoztak, hogy a szervezeti autonómiát elérendõ igyekeztek – a magyar tagozat oktatóit maguk mögött tudva – egyeztetni a magyar közösség politikai képviseletével. Azt szerették volna kieszközölni, hogy az RMDSZ valamilyen formában politikai támogatást szerezzen, biztosítson a kormányhoz eljuttatott beadványokban megfogalmazott elképzelésnek.

A jelenlegi rektori mandátum fontosabb történései
A 2004. tavaszán lezajlott egyetemi választások után a magyar tagozat élére Salat Levente került rektorhelyettesként, azaz olyan politológus, akinek szûkebb szakterülete éppenséggel a multikulturalizmus. A neve fémjelezte háromtagú csapat értelmezésében a magyar nyelvû felsõfokú oktatás autonómiája és hosszú távú fennmaradása csak gyökeres szemléletváltás árán lett volna elérhetõ. A romániai magyar (politikai) közgondolkodással ellentétben a szóban forgó autonómiát a három egyetemi vezetõ (Nagy László, Salat Levente és Szamosközi István) azáltal látta megvalósíthatónak, hogy a magyar oktatók és hallgatók közössége meggyõzi vagy esetleg rábírja az egyetem vezetését a multikulturalizmusnak (meg következményeinek) a tényleges felvállalására, hogy ezek után közösségünk kiaknázhassa a benne rejlõ lehetõségeket. A szemléletváltást emellett az is jellemezte, hogy a magyar tagozat szervezeti struktúrája átalakítási lehetõségeinek és általában az egyetempolitikával kapcsolatos kérdéseknek az alapos megvizsgálására, valamint idevágó jelentéseknek meg tervezeteknek a kidolgozására a rektorhelyettes szakmai csoportokat kért fel. Ez a mindenképpen értékelendõ tevékenység sajnos a magyar oktatók körében sem kapott elegendõ nyilvánosságot, illetve ha kapott is, erre csupán a munka végsõ fázisaiban került sor. Némileg ennek folyományaként, összességében, a magyar tagozat legutóbbi vezetése elõdeivel ellentétben kevesebbet kommunikált közvetlenül a magyar oktatókkal, s talán nem is tulajdonított kellõ jelentõséget az oktatói közgyûlések szimbolikus, közösségépítõ hatásának.

Nem egyetemi, s nem politikai szereplõk
Mindeddig kizárólag az egyetem falain belül történt eseményekkel, lezajlott folyamatokkal foglalkoztam – jelezve természetesen azt, hogy oktatásszervezési céljaihoz a magyar tagozat a legtöbb esetben politikai támogatást igyekezett szerezni az RMDSZ-nél. Ami az egyetemhez kapcsolódó, de abba be nem tagozódó szervezetek tevékenységét illeti, a mindenkori tagozatvezetés törekvései – ideértve a politika szereplõinek címzett beadványokat is – mindvégig élvezték a Bolyai Társaságnak, mint a(z egyetemi) civil szféra képviselõjének a lelkes támogatását.
    A 2005-ben megtartott I. Virtuális Kisebbségi Felsõfokú Oktatási Konferencia szervezõi az általuk szorgalmazott tanácskozás tapasztalatait kamatoztatva, létrehozták a Bolyai Kezdeményezõ Bizottságot, mint informális – majd késõbb nyomásgyakorló – csoportot. A bizottság megjelenése a magyar felsõfokú oktatás autonómiájáért kardoskodó szereplõk arénájában legalább két okra vezethetõ vissza. Éspedig: (1) a virtuális konferencia nyomán egyértelmûen kiderült, hogy léteznek a romániai magyarhoz sok tekintetben hasonló politikai helyzetben levõ kisebbségek, amelyek rendelkeznek önálló egyetemmel; (2) az elmúlt másfél évtized alatt a magyar kisebbség által kulcsfontosságúnak tartott kérdésekben (egyetem-ügy, autonómiaformák) nem történt számottevõ elõrelépés. A továbbiakban a BKB a figyelmet három fontosabb akciójával, akciósorozatával terelte magára: a magyar karok létesítése érdekében folytatott aláírásgyûjtés, a brüsszeli intézményekben történõ lobbizás, valamint a még mindig aktuális táblaügy s ennek kapcsán a kezdeményezõ bizottság két tagjának a kizárása a BBTE oktatói testületébõl, amit szolidarizálási akciók, szimpátiahullám követett.

Célok, eszközök és módszerek
A folyamat leírásából, nevezetesen az elõtörténetbõl kiderül, hogy a 2004 elõtti korszakban az anyanyelvû felsõfokú oktatás kérdése a romániai magyar egyetemi körökben elsõdlegesen elvi kérdésként jelentkezett, aminek rendezése politikai akaratot igényel az állam központi törvényhozó és végrehajtó szervei, illetve a bennük tevékenykedõ politikusok, részérõl. Ezt talán nincs is okunk másként gondolni most sem, jóllehet idõközben a kérdés értelmezése egyaránt gazdagodott az oktatás autonóm struktúrái (tanszékek, karok és egyetem) létrehozásának kivitelezésére és kivitelezhetõségére vonatkozó szakmai-tartalmi elemekkel, amikhez adott esetben stratégiai és taktikai megfontolások is társul(hat)nak. S természetesen az ilyen jellegû megközelítés, ami nem az elvi döntés kicsikarását célozza meg, hanem meggyõzni igyekszik, hasonlóképpen létjogosult.
Ezt figyelembe véve, úgy gondolom, a magyar nyelvû felsõfokú oktatás terén várt haladás, változás három okból nem következett mindeddig be. Elsõsorban nem jelent politikai prioritást részben azért, mert Románia súlyosabb figyelmeztetéseket is kap az Európai Unió szerveitõl a kisebbségi kérdéssel és oktatással kapcsolatosaknál, másrészt pedig azért, mert az RMDSZ – különben korlátozott – érdekérvényesítõ képességét a kisebbségi törvény elfogadtatására használja föl és el. Hiszen a legutóbbi választási kampányát az autonómia gondolatára építette, s emiatt legalább a kulturális autonómia jogi kodifikációját el szeretné érni, avagy el kellene érnie. Másodsorban, igencsak kétes, hogy az egyetem jelenlegi vezetése felfogásában a multikulturalizmus többet jelentene a soknyelvû oktatásnál, valamint az olyan struktúráknál, amelyek egy adott kultúra hegemóniájára építenek. Bizonyságul szolgálnak a rektori hivatal sorozatban kiadott közleményei, valamint az, hogy felszínes értelmezése dacára, vagy talán éppen annak következményeképpen, az egyetem saját „multikulturalizmusát” igen költséges bel- és külföldi kampány megszervezésével reklámozza. Ehhez a kulturális-oktatásügyi projekthez pedig politikai támogatottságot is tud szerezni, hisz a kormány legutóbb éppen a BBTE-nek a többkultúrájúság terén kifejtett azon tevékenységét díjazta, ami voltaképpen egy több évszázados történelmi örökség tudomásulvételét jelenti csupán. Harmadsorban pedig a magyar oktatóknak a tagozat autonómiájával kapcsolatos elképzelései – többek között az egyes tanszékek meg karok helyzetébõl adódóan – bizony eltérõek.

Hogyan tovább?
A gondot szerintem pillanatnyilag nem is a részcélok rangsorolásában, valamint az eszközök és a módszerek megválasztásában tetten érhetõ különbségek jelentik, hanem az, hogy az átfogó cél – a magyar tannyelvû felsõfokú oktatás autonómiája – érdekében tenni szándékozók elõbb-utóbb kivétel nélkül legitimitásválságba kerülnek, amennyiben egymás problémaértelmezését, eszközeit és módszereit – fõként az ezek tisztázását és egyeztetését lehetõvé tevõ vita hiányában – minduntalan megkérdõjelezik. Tekintettel arra, hogy az átfogó cél közös, pontosan a különféle eszközök és módszerek szinergizmusát kellene megvalósítani. Ezt például úgy lehetne elérni, hogy az egyetem berkeiben folyó szakmai elõkészítõ munka folytatásával egy idõben a kérdést állandóan napirenden tartjuk, vagy idõnként napirendre tûzzük, ha nem is a politikában, de legalább a médiában. Erre a célra pedig a legalkalmasabbak a Romániában még fejletlen kultúrával rendelkezõ, de az EU országaiban elfogadott civil aktivizmus különféle formái révén. A politikai nyomásgyakorlás effajta békés és erõszakmentes eszközei azon túl, hogy igénybe vételükre a sajtó egyetemlegesen reagál, nem hagyják a nemzetközi közvélemény figyelmét lankadni, vélhetõen tudatosítják a többségben a kisebbségi érzékenység(ek) tényét, s a magyar kisebbség számára támpontul szolgálnak abban a kérdésben, hogy a lényeges közösségi célok nem merültek feledésbe, s vannak olyanok, akik az elérésükön munkálkodnak.