Monitorizare de presă
|
Căutare Numele cotidianului: Erdélyi Riport Az Európai Uniótól azt kapjuk, amit mi oda beviszünk. Például nem fogunk kisebbségi törvényt kapni az EU-tól, mert ott sem tudják, mit kezdjenek ezzel a fogalommal. A készülő európai alkotmányban csak emberi, nem kisebbségi jogok szerepelnek. Ha mi valamilyen kisebbségi ügyet szeretnénk előmozdítani, akkor azt itthon kell megtennünk. Itthon kell kidolgozni olyan szabályjavaslatokat – nemcsak jogszabályokról beszélek –, amelyek bekerülhetnek az EU szabályrendszerébe. Máskülönben semmit sem várhatunk kisebbségi vonalon. Készülnek ezek a szabályok, szabályzások? Ha csak kivonatolnánk a kisebbségi törvénytervezetet, már számos jó szabály lenne Európa számára a baszkoknak, a korzikaiaknak. De jól jönne a görögországi kisebbségeknek is, hiszen Athén nem ismer el nemzeti kisebbségeket. A franciák úgy viselkednek, mintha nem lennének az országban korzikaiak, baszkok, provanszálok, okcitánok, bretonok és még sorolhatnám, hogy az elzásziakról ne is beszéljünk. Strasbourgban csak néhány utcanév emlékeztet arra, hogy ez valamikor egy német város volt. A maximum, hogy a katedrálisban hajlandók németül is felolvasni az evangéliumot. A kisebbségekkel kapcsolatban sok szó esik politikáról, gazdaságról, de mintha kevesebbet beszélnénk a kultúráról. Végül is az egységbe a sokszínűséget a kultúrák, ezen belül a kisebbségi kultúrák viszik az Unióban. Mit tudunk mi bevinni az EU-ba, hogy kapjunk is vissza valamit? Romániában a kisebbségek támogatásának egész rendszere a kultúrán alapszik: a nyelv, a kultúra, a vallás megtartásán. A kulturális autonómia azért jelenik meg törvénytervezetként is, mivel a kulturális önazonosságot is megtagadták tőlünk a diktatúra utolsó tíz évében, például azzal, hogy a helységneveket nem lehetett magyarul leírni. Ha törvényerőre emelkedik a kulturális autonómia, akkor ezt velünk többé nem tehetik meg Romániában. Engedje meg, hogy a színházról is beszéljünk. Ez a terület mennyire támogatandó a kisebbségi hivatal szemszögéből? A kisebbségi színházak kollokviumát a mi hivatalunk támasztotta fel ezelőtt hét évvel. Ezt a színházi találkozót kétévenként rendezik, idén lesz a nyolcadik. Ennek szünetében tartják a kisebbségi színházak fesztiválját. A kollokviumnak minden alkalommal Gyergyószentmiklós a helyszíne, a fesztivál viszont vándorol. Az első Bukarestben volt, következett Temesvár, ahol egy héten keresztül minden este telt ház volt a magyar színházban. Csodájára jártak az előadásoknak. Azt is el tudtuk érni, hogy a hivatásos színházakkal nem rendelkező kisebbségek, például a szerbek is láthassanak profi előadást. Meghívtuk a Belgrádi Nemzeti Színházat, és az a nap örömünnep volt a temesvári szerbek számára: az előadás után egész éjszaka ittak és mulattak. Következett a fesztivál marosvásárhelyi kiadása, s ott is telt házakkal mentek az előadások. Pedig Vásárhelyen egy ideje haragban van egymással a közönség és a színház; a fesztiválon sikerült ezt leküzdeni. Említette, hogy a közönség haragban van a színházzal. Ön szerint miért? Mert nem értik meg egymást. Tudok olyan példát is, ahol megérti egymást a színház és a közönség. A Nottara nagyterme állandóan tele van nézőkkel. Francia társalgási drámákat, vígjátékokat játszanak. Mindenki bemegy oda, mert két és fél órán át jól érzi magát. Márpedig ha elmegyek valahová, az a minimum, hogy jól érezzem magam, hogy megszólítsanak, kedvesek legyenek velem, a szellem megnyilvánulásának legyek részese. Ha nem vesznek be a játékba, ha csak saját maguknak nyilvánulnak meg, akkor ott nincs szükség nézőre. Egy kisebbségi színháznak a legjobb esetben egy terme és egy stúdiója van. A kritikustól kérdezem: mi az oka annak, hogy ott is haragban vannak a nézők a színházzal, ahol rendkívüli előadások születnek? Például Kolozsváron, egy ideig Temesváron, Sepsiszentgyörgyön. Meg kell teremteni a kommunikációt a színpad és a nézőtér között. Láttam ilyen pillanatokat is. Például Tompa Gábor Godot-ra várva előadását Sepsiszentgyörgyön. Ott olvasni lehetett a színészek játékából, nem kellett keresztrejtvényt fejteni az előadás alatt. Az nem baj, ha egy előadás megdolgoztatja az ember agyát, de nem akkor és nem ott a teremben, hanem miután hazaért. A színházban meg kell kapnia a támpontokat, azokat a jelzéseket, amelyeknek az alapján gondolkodhat. Ha ezeket nem kapja meg, akkor nem neki szól az előadás. Ön szerint a haragszomrád onnan ered, hogy ezek az előadások nem adnak megfelelő fogódzót a közönségnek, hogy részese legyen az élménynek? Ez az egyik ok. Ugyanis vannak szellemes, korszerű előadások, melyek mégis felemásak, csalódást okoznak. Például egy Moliere-darabnál megszoktuk, hogyan vannak felöltözve, hogyan mozognak, viselkednek, hogyan viszonyulnak egymáshoz a szereplők. Ennek volt egy íratlan szabálya: valamelyest reprodukálta azt a 17. századi miliőt, amelyben a darabok játszódnak, ahogyan annak idején eljutottak a közönséghez. Egyetemes irodalomról van szó, ami azért egyetemes, mert ma is éppen olyan aktuális, mint tegnap volt, vagy amikor megírták. Nem szorul aktualizálásra. Talán új színházi nyelvet kell használni, mint az elmúlt századokban, vagy akár a 20. század első felében? A színházi nyelv egy rendszer. Ha valaki alkot egy új rendszert, annak segítségével színre visz egy darabot, és ez működőképes, akkor minden rendben van. Ha az előadás nem egy alkotott világ, csak vagánykodás, és nem szólal meg a mű, akkor csalódást okoz. Nagyjából az utóbbi történik számos klasszikus darab előadásának esetében. Mi a feladata ma a színháznak? Abban ugyanis mindenki megegyezik, hogy 89 után megváltozott a szerepe, de mintha még most sem találta volna meg mindegyik színházunk a helyét, a szerepét. A színháznak mindenkihez szólnia kell, s minden műfajnak megvan a létjogosultsága. Szektás butaság lecövekelni valami mellett. Az nyilvánvaló, hogy minden rendező, minden színész, minden társaság – nem nevezném társulatnak – a mellett cövekel le, amiről úgy érzi, őt kifejezi. De ez csak egy összetevője a színházi életnek. Színházi életet kell teremteni, amelyben mindenkit megszólítanak, akit a színházba várnak. Milyen volna az Ön színháza? Megpróbálkoztam az egyszemélyes színházzal: a figyelem középpontjába állítjuk azokat az értékes színdarabokat, amelyek – nem tudom, milyen okból – papírsírban vannak. Legalább száz ilyen darab van. Például Szombati Gille Ottó Mózes és Spártai legenda című darabjai. Nemrég beszéltünk erről a Román Rádió magyar adásában Kötő Józseffel, a szövegét leközöltük a Kisebbség hasábjain. Felfedeztem Bálint Tibor egy színművét, melyet abban az időben írt, amikor megalkotta a Zokogó majom színpadi változatát, és Sánta angyalok utcája címen Szabó József rendezte. Ez a Bálint-darab csodálatos, örök érvényű dráma, hatalmas bűn, hogy azóta nem jutott színpadra. Ilyen darab Csiki László Ártatlanok című színműve is. Ön szerint léteznek még fontos erdélyi magyar drámák a fiókokban? Eddig tizenkét darabot ástam ki, melyekből egy-egy jelenetet leadtunk a magyar adásban, rövid felvezetéssel. Utána a szerzővel beszélgettünk, vagy valamelyik színésszel vagy színházi szakértővel. Az adás címe Rendetlen feltámadás, ugyanis a rendes feltámadás az lenne, ha színházban mutatnák be a műveket. Darvas Enikő szerkesztővel szeretnénk elérni, hogy az igazán felfedezésszámba menő darabokról teljes felvételt tudjunk készíteni, hogy legalább rádiószínház formájában éljenek. És meg kell jegyeznem, hogy a Rádiószínházra nincs pénz, a színészek örömmel és ingyen jönnek beolvasni a darabokat. Az Ön virtuális színházában milyen az ideális repertoár? Amellyel mindenkit meg lehet szólítani. Klasszikus műtől francia társalgási drámáig, görög klasszikustól abszurd színházig mindent bemutatnék, hogy mindenki megtalálja benne a magáét. Ha ezt biztosítanák a színházak, és a közönség minden évadban kapna egy neki szóló előadást, akkor a többit is hajlandó lenne megnézni. Ez valamikor működött. Nyegleségből, szektás szemléletből mondtak le róla, azzal, hogy csak az a jó, amit egy bizonyos rendező produkál, vagy egy bizonyos stílusban készül. Holott ha elismerjük, hogy az emberek különfélék, akkor azt is el kell ismerni, hogy csak valóságos színházi élet keretében lehet a színházban nézőt is elképzelni.
|
Centrul de Documentare ISPMN a iniţiat un proiect de monitorizare a presei pe tematica reprezentării minorităţilor naţionale. În cadrul proiectului sunt monitorizate versiunile online ale mai multor cotidiane naţionale, atât în limba română cât şi în limba maghiară. În munca de colectare a materialelor beneficiem de aportul unui grup de studenţi ai Universităţii Babeş-Bolyai, Facultatea de Sociologie şi Asistenţă Socială, fapt ce ne oferă posibilitatea unei dezvoltări continue a bazei noastre de date. Proiectul de monitorizare a presei doreşte să ofere celor interesaţi, posibilitatea de utilizare a acestei baze de date în viitoare analize. |