Căutare

Kiválóan alkalmazható lenne Székelyföldön a dél-tiroli autonómiamodell, állítják a helybéli németek. Meggyőződésük, hogy Románia nem folytathatja hosszabb távon a magyarellenes politizálást, az erdélyi magyarság pedig kivívhatja a belső önrendelkezést, ha sikerül egységet alkotnia az autonómia körül. Az elmozduláshoz viszont határozott fellépésre van szükség, hangsúlyozták többen, köztük Franz Pahl, Dél-Tirol törvényhozó szervének elnöke, aki lapunknak egyértelműen kijelentette: erőszak nélkül semmire sem mentek volna. Az Erdélyi Napló munkatársa a pécsi Német Kör által szervezett tanulmányúton találkozott dél-tiroli kisebbségi kutatókkal és politikusokkal.

Erdély és Dél-Tirol: tragikus különbségek

Alig van újságolvasó erdélyi magyar, aki ne hallott volna a számunkra modellként emlegetett dél-tiroli autonómiáról. Aki pedig hallott, az nagy valószínűséggel ismeri a ma Olaszországhoz tartozó terület és a ma Romániához tartozó Erdély sorsa közti hasonlóságot és – főleg – a különbségeket. Hogy ma Dél-Tirolban példaértékű önkormányzás működik, méghozzá zökkenőmentesen, annak köszönhető, hogy különbségekből sokkal több van. A párhuzamosság abban merül ki, hogy akárcsak a mi szülőföldünket, a dél-tiroliakét is az első világháború végén csatolták egy idegen országhoz a győztes hatalmak anélkül, hogy ezt bármi is indokolta volna. Itt viszont el is válik a két nemzetrész útja.

A dél-tiroliaknak ugyanis nem volt Német Népi Szövetségük, mely az elcsatolást dicsőítse, az ottani németek pedig nem az erdélyi szászok fejével gondolkodtak és nem üdvözölték az elszakítást, de nem is az erdélyi magyarokéval, akik ültek a babérjaikon, várva az autonómiát hozó sült galambot. Aláírásokat gyűjtöttek, hatalmas tömegtüntetéseket szerveztek (no nem az autonómiáért, hanem az önrendelkezé-sért, tehát az Ausztriához való visszacsatolásért), és amikor a békés eszközök kudarcot vallottak, nem haboztak erőszakhoz folyamodni. Eredménnyel. Igaz, volt erős hátországuk és megkímélte őket a bátrakat és értelmiségieket legyilkoló, a nép nyakára árulókat ültető, nemzet(tudat)irtó kommunizmus. De ébredni és a jogainkért való harcot elkezdeni sosem késő, állítják ma is.

Politikai egység kell az autonómia ügye körül

Mint ismeretes, Trentino–Dél-Tirol „az egy és oszthatatlan Olasz Köztársaság politikai egységén belül” az alkotmány alapelveinek megfelelő jogi személyiséggel rendelkező autonóm körzet, amely Trient és Bozen megyéket foglalja magában. A körzet törvényhozó szerve a körzeti tanács (Regionalrat), a megyéké a megyei közgyűlés (Landtag). A dél-tiroli németséget alig 345 000 fő alkotja, közel 70 százalékát képezik a körzet lakosságának. Az olaszok 27, a ladinok közel 5 százalékot tesznek ki a 2007-es népszámlálás adatai szerint.

Első utunk a helyi parlamentnek megfelelő a bozeni Landtagba vezetett, ahol Herbert Georg Denicolň néppárti képviselő mutatta be az intézmény működését, melynek az ötévenként választott 35 Landtag-képviselője Trentino egyidejűleg választott ugyancsak 35 képviselőjével együtt alkotja a körzet hetventagú törvényhozását. Minekutána Dél-Tirol egész területén a német nyelv teljesen egyenrangú az olasszal (egyetlen kivétel a hadsereg), szinkrontolmácsok segítik a betelepítetteknek megérteni a németeket. Az őshonosok nem igénylik a fordítást, mert, gesztust téve az olaszok felé (velük ellentétben), megtanulták a nyelvüket.

Amit feltétlenül tudni kell: a törvényhozás jogát az autonómia keretében a körzet és a két megye gyakorolhatja. A megyék jogkörébe tartoznak olyan, a nemzeti identitás megőrzése szempontjából fontos területek, mint a történelmi, művészeti és népi értékek védelme és gondozása, helynevek adása a kétnyelvűség kötelezettségével, helyi szokások, hagyományok, kulturális intézmények (könyvtárak, akadémiák, intézetek, múzeumok), helyi művészeti, kulturális és oktatási rendezvények, tájvédelem, iskolaépítés.

Denicolň képviselő (aki egyébként ladin apától és dél-tiroli német anyától származik) szólt saját pártjáról is, melyet 1945-ben alapítottak a háború borzalmait megjárt, a hazától való elszakítást megélt németek (többen közülük koncentrációs táborokból tértek vissza). Elmondása szerint elsődleges céljuk volt elfogadtatni, hogy egy idegen nemzetállamban kell maradniuk, továbbá megértetni, hogy csak egységes etnikai párttal érhetik el céljukat (melyet aztán határozottan képviseltek is, az egység elvét pedig autonómia-küzdelemre, nem élharcosaik lefegyverzésére használták, ahogy tették ezt „a mieink” kies tájainkon). Azóta abszolút többségük van: jelenleg 22 képviselőjük ül a Landtagban, rajtuk kívül két szabadság párti, két uniópárti és két zöld képviseli a németek érdekeit. Az olaszokat a több pártra való oszlás teszi erőtlenné. A képviselő szavai szerint így oszlanak meg: „három posztfasiszta, egy forza italiás, egy olasz a legszélső jobboldalon, egy balos és egy majdnem az.”

Érdeklődésünkre, milyen mértékben segítette az autonómia kivívását az 1961-es robbantás-sorozat, előadónk hosszasan – és számunkra teljességgel fölöslegesen – ecsetelte, milyen érzés, amikor az ember szülőföldje idegen uralom alá kerül, és egyszeriben üldözötté válik a saját hazájában. Diplomáciai síkon is zajlottak az egyeztetések, a merényleteket „a türelmetlenebbek” követték el, de azok is csak tárgyak ellen irányultak – kerülte meg némiképpen a kérdést, majd elismerte: jelenleg az az érzésünk, hogy ha egy kisebbség nem alkalmaz erőszakot, szóba sem kerülnek magasabb szinten a problémái.

A dél-tiroli képviselő azt üzente az erdélyi magyarságnak, hogy őrizze nyelvét, hagyományait, ismertesse meg azokat a világgal, gondjaival és a törekvéseivel együtt, s mindenekelőtt teremtse meg a politikai egységet. Nem önmagáért, hanem az autonómia kivívása érdekében. Meg kell mozgatni Európát, szólított fel Herbert Georg Denicolň, emlékeztetve: a dél-tiroli autonómia ügye is európai síkon dőlt el. Ehhez egyebek mellett a többi kisebbséggel való kapcsolattartást, tapasztalatcserét és Európa rokonszenvének a felébresztését tartotta fontosnak.

Kiválóan alkalmazható lenne Székelyföldön

Annyira példaértékű a dél-tiroli autonómia, hogy kiválóan alkalmazható lenne Székelyföldön – jelentette ki Günther Rautz, a Bozeni Európai Akadémia (EURAC) kisebbségkutatója. A közvetlenül a Landtag-beli látogatás után felkeresett kisebbségkutatással foglalkozó intézménynek komoly kapacitása van évi kilencmillió eurós költségvetésének köszönhetően, ám arról megoszlanak a vélemények, hogy ezt mennyire használja ki. Példának okáért központi statisztikákkal dolgozik, ami tudjuk, hogy nemzeti kisebbségekről mekkora torzításokkal tárja fel a „valós helyzetet”, ráadásul Erdélyről például három liberális RMDSZ-közeli napilapból próbál meg tájékozódni. Együttműködnek viszont különböző nemzetközi szervezetekkel, az EU-val és az Európai Tanáccsal, így újabb lehetőséget jelenthet(né)nek nemzetrészünknek a korábbi előadó által javasolt európai megszólaláshoz.

Günther Rautz bevezető előadásából kiderült, jelenleg éppen a volt jugoszláviai kisebbségek helyzetével foglalkoznak, továbbá jó ideje az emigráns tibeti kormányt látják el tanácsokkal, a kínai megszállás alatt sínylődő (ugyanakkor szabadságukért tenni kész) tibetiek autonómiaharcát segítendő. Arról, hogy az ottani kutatók, akadémiák, egyesületek mennyire foglalkoznak az erdélyi magyarság helyzetével, milyen gyakran tárják együttműködő partnereik elé helyzetünket, és mennyire látják el tanácsokkal a mi autonomistáinkat, egyáltalán igényeltünk-e ilyesmit, arról az RMDSZ-t kellene megkérdezni, hiszen, mint kiderült, a Szövetség tagja a FUEN-nek, mely szintén képviseltette magát látogatásunkkor.

A betűszó az Európai Nemzetiségek Föderális Uniója nevű szervezetet jelöli, s mivel ott jártunk során Rautzon kívül, Martha Stocker, elnök is jelen volt és felszólalt, azt jelenti, szoros kapcsolatban van a FUEN az EURAC-kal. A kérdés jogosnak tűnik, minekutána az elmúlt 18 év sajtójának tartalmára a Világhálón való rákeresés után az derül ki, hogy Markó Béla egyszer a FUEN támogatását kérte az ún. kisebbségi törvénytervezethez, egyszer pedig Kovács Péter MIÉRT-társelnök elment egy konferenciájukra. Hogy ott mit csinált, nem tudni. Egy másik anyagban pedig azt teszi szóvá a Székely Nemzeti Tanács egyik tisztségviselője, hogy a bukaresti FUEN-kongresszuson „az RMDSZ a romániai magyarok jogos igényeinek a képviselete helyett ismét a román hatalom példaértékű kisebbségpolitikáját dicsőítette. ”

Egy kis történelem: hasonlóképpen zajlott a beolvasztás

Martha Stocker a dél-tiroliak történelmét elevenítette fel a terület elcsatolásától napjainkig. A berendezkedő olasz hatalom gyakorlata meglepő hasonlatosságot mutat az Erdélyt megkaparintó románokéval: gazdasági téren lehetetlenítették el az őslakosokat, kiszorították őket a sajtóból, közigazgatásból stb. – végül sehol nem juthattak szóhoz. A nemzetiségi arányokat ott is iparosítással „oldották meg” 1935 után, és ami szintén megegyezik: ahogy mi nem kellettünk Kun Bélának, Rákosinak és Kádárnak, ugyanúgy nem kellett a dél-tiroli németség az Ausztriát ‘38-ban a Harmadik Birodalomhoz csatoló Hitlernek. A Führer megegyezett Mussolinivel: a dél-tiroliak vagy beolvadnak az olasz népbe, s így elvesztik identitásukat, vagy átköltöznek Németországba, és elveszítik a hazájukat. 86 százalékuk döntött a távozás mellett, mintegy 75 000 német vált ily módon hontalanná. (Ezekből a fasizmus bukása után 25 000 tért vissza.)

Hogy ne érjék a további események felkészületlenül a dél-tiroliakat, 1945-ben megalapították a Néppártot, Stocker elmondása szerint az önrendelkezés kivívásának céljával – mely némileg ellentmond az elsőként meghallgatott néppárti képviselő szavainak, aki szerint az új határokon belül kívánt érvényesülni az új politikai alakulat már a kezdetektől fogva. A németek céljait nem kormányra kerülés útján látta megvalósíthatónak a Néppárt: hatalmas tüntetéseket szerveztek és aláírásokat gyűjtöttek szabadságukért. A kétoldalú párizsi egyezményben az olasz állam kénytelen volt széleskörű autonómiát biztosítani nekik (osztrák felügyelettel), amit viszont később azzal játszott ki, hogy Dél-Tirolt Trentinóhoz kapcsolta, s így 72 százalékos olasz többségűvé vált az „autonóm” tartomány.

Az ‘50-es évek olasz nemzetiségi politikája a fasizmusét idézte, ami csak fokozta az elnyomottak elszántságát. Miután 1955-ben felszabadult, Ausztria ‘60-ban az ENSZ elé tárta Dél-Tirol kérdését. Ebben az időben következtek be a robbantások, melyek felhívták az egész világ figyelmét a helyzetre, majd ‘69-ben elfogadták az autonómiacsomagot. Ennek gyakorlatba ültetése és az annak kapcsán zajló egyeztetések egészen ‘92-ig tartottak. Az autonómiát egy percig sem kezelték olasz belügyként, az osztrák kormány nélkül nem volt (és most sem) módosítható. Azóta folyamatosan bővülnek a jogkörök, nemrég került például saját hatáskörbe a vízi energia felhasználása, de az utak is azért lettek tökéletesek, mert a megjavításukhoz szükséges hatáskört is átadták az olaszok – korábban székelyföldihez hasonló utakon közlekedtek a helybéliek.

Visszacsatolást követeltek, így kaptak autonómiát

Lapunk Stocker asszonyt is felkérte, mondja el véleményét az erdélyi magyarság lehetőségeiről, kitérve Székelyföldre is. A FUEN elnöke nem rejtette véka alá, hogy hatalmas mulasztás volt nem kihasználni jogkövetelésre az EU-csatlakozás előtti időszakot, mert belülről már sokkal nehezebb változtatni. (Mint emlékszünk, Markó Béla azzal indokolta az akkori hallgatást, mi több, hangoztatta vágyaink beteljesülését külföldön, hogy a legfontosabb bekerülni, aztán majd megoldódnak a gondjaink.) Ennek ellenére Martha Stocker cselekvésre biztatott, mondván, hogy erős tud lenni az erdélyi magyarság, ha akar, és mindig van valami lehetőség, amit ki lehet használni. Ha jó időben jó helyen tudjuk latba vetni a súlyunkat, akkor lehet előrelépéssel számolni – fogalmazott. Az eszközök kérdését illetően természetesen szóba került a robbantások szerepe, Stocker asszony viszont – nem zárva ki azt, hogy a tárgyalások menetét a németek számára kedvező irányba befolyásolta – pacifista hangot ütött meg, mondván, hogy ilyenkor azok veszítenek a legtöbbet, akik a legkevesebben vannak. Felhívta ugyanakkor arra a figyelmet, hogy ők kezdetben nem autonómiát, hanem önrendelkezést követeltek, és ebből lett a végén az, ami.

Valamennyi dél-tiroli elemzőhöz és politikushoz hasonlóan Günther Rautz, az EURAC munkatársa is a politikai egység fontosságát emelte ki, az erőt felaprózó többpártiság ugyanis éppen az ellenkező hatást váltja ki. Rautz is rámutatott annak fontosságára, hogy tudjanak rólunk az európai országok, és pontosan ismerjék a helyzetünket (és lehetőleg ne az egész kontinenst és Amerikát megtöltő hazug román propagandairodalom alapján, tehetnénk hozzá), hiszen az autonómia egyebek mellett azért valósult meg, mert a nagyhatalmak tudatában voltak Dél-Tirol elcsatolása igazságtalan voltának, így legalább a kisebbik enyhítést támogatták. Ez viszont jórészt Ausztria tevékenységének volt betudható – és itt jön, pontosabban jönne be az anyaország szerepe. Sorsunkat és követeléseinket Magyarországnak kellene elsősorban a világ elé tárnia, ráadásul a dél-tiroli autonómia is kétoldalú egyezményként jött létre, vonta le a következtetést a kutató.

Kérdésünkre: hogy állnak a jövő zálogával, a gyermekekkel, azt a választ kaptuk, hogy a németek gyerekvállalási kedve sokkal nagyobb mint az olaszoké, akik Európa sereghajtói közé tartoznak. Lassan, de biztosan nő a németek aránya a tartományban, mert ráadásul az olaszok egy része el is költözik onnan, mivel betelepítettként nem érzi jól magát. Olyanok is vannak viszont, újságolják előadóink, akik büszkén mutatják odalátogató olaszországi rokonaiknak az új kórházat, a jó utakat, a németes rendet, és büszkék arra, hogy ott laknak – Mussolini jóvoltából.

„Erőszak nélkül semmire sem jutottunk volna”

Robbantás nélkül nem lenne autonómia Dél-Tirolban – mondta ki kerek perec a Körzeti Tanács elnöke az alábbi interjúban. Franz Pahl az Erdélyi Napló kérdéseire válaszolt.

– Sokak szerint a robbantások nagyban hozzájárultak a dél-tiroli autonómia kivívásához, ráadásul Európa mintegy visszaigazolja a tűzszerész németeket és azokat a nemzeti kisebbségeket, amelyek erőszakot alkalmaznak, hiszen másképp észre sem veszi őket. Ön hogy látja, szükség volt a merényletekre?

– A második világháború után a szövetségesek kötelezték Olaszországot az autonómia biztosítására. Az 1948-as autonómia viszont nagyon kevés jogot biztosított nekünk, ráadásul egy olasz tartománnyal is összekapcsolták Dél-Tirolt. Így az olaszok kerültek többségbe, akik azt tehettek, amit akartak. 1957-ben hatalmas tüntetést szerveztünk itt, Bozen közelében 35 000 ember részvételével, szélesebb körű autonómiát követelve. A békés eszközök azonban nem bizonyultak elégségesnek, és 1961 júniusában került sor ezekre az akciókra, melyek nem ember, hanem állami tulajdonban lévő magasfeszültségű vezetékek oszlopai ellen irányultak. A merényletek felhívták Európa figyelmét arra, hogy Dél-Tirol politikai probléma. Annak ellenére, hogy a Dél-Tiroli Néppárt, ahová én is tartozom, mindig erőszakellenes volt, kijelenthetem, hogy erőszak nélkül nem jutottunk volna semmire.

– Az autonómia elérésének két legfontosabb feltétele az anyaország támogatása és a közös cél mentén szerveződő politikai egység. A mi esetünkben egyik sem adott. Hogy látja innen a helyzetet, milyen lehetőségeink vannak ezek fényében?

– Magától értetődik, hogy fontos a kulturális sajátosságokhoz való ragaszkodás. De ha a népcsoport politikailag nem egységes (lehetőleg egyetlen szervezetbe tömörülve), akkor természetes, hogy gyengék az érdekérvényesítési képességei. A másik fontos tényező Ausztria ma is meglévő védelme – ez mindig kulcskérdés volt. Az anyaország határozott kiállása nem tette lehetővé, hogy Olaszország belügyként kezelje a helyzetünket. Most, hogy Románia tagja az EU-nak, könnyebben lehet kritizálni a kisebbségi politikája miatt, de ehhez a hangot az ottani képviselők kell hogy megadják. Ugyanakkor nekünk is van két képviselőnk az Európai Parlamentben, mégis elsősorban az anyaország képvisel bennünket leghatékonyabban.

– Vannak olyan dél-tiroli német képviselők, akiket megvásároltak vagy másként tettek árulóvá, és a cél képviselete helyett az autonómia ügye ellen tevékenykedtek?

– Németek? Nincsenek. A népcsoport az első világháború után mindig egységes volt, a második világháború után megalapított Néppárt rövid idő alatt megerősödött. Vannak véleménykülönbségek a párton belül, de amikor az olaszokkal való szembemenésről van szó, akkor összezárunk. A zöldek azok, akik legkevésbé tartoznak az autonómisták közé, de róluk sem lehet elmondani, hogy árulók volnának.

Franz Pahl további kérdésekre reagálva elmondta, Románia ugyan nem jutott el a mészárlásig, mint Szerbia, de nagyon nacionalista, és ellenségesen viselkedik a magyarokkal szemben. A németeket már korábban eladta Ceauşescu, viszont ezzel Románia lett szegényebb. Ezek után legalább a magyarokkal szemben toleránsak lehetnének a románok, de sajnos nem teszik. Hosszú távon azonban nem folytathatják ezt a magyarok ellen irányuló nacionalista politizálást, egyrészt mert nagy a magyarok számaránya, másrészt mert az Európai Unióban ezeket a kérdéseket fel lehet vetni. Ami az érdekképviseletet illeti: nem szabad a románokkal túl sok paktumot kötni, ehelyett inkább a közösség védelmével és képviseletével kell foglalkozni, fejtette ki az elnök.

Öt százaléknyi ladin irigyelhető problémákkal

A Német Kör által szervezett tanulmányúton részt vevő csapatban – kárpátaljaiakon és erdélyieken kívül – több magyarországi kisebbség is képviseltette magát (ruszinok, szlovákok, szerbek, lengyelek, és persze németek), így a kisebb népcsoportok autonómiája iránt is volt érdeklődés. Ennek jegyében látogattunk el a Dél-Tirolban alig 20 000-es létszámú ladinok bozeni kulturális központjába, ahol iskola is működik.

A ladinok 5 százalékát teszik ki a körzetnek, Dél-Tirolon kívül Velencében és Trentinóban is élnek. A népcsoport a római hódítók által leigázott őslakosok és germánok keveréke, jelenleg hat nyelvjárást beszél, s mai napig törekednek az egységes irodalmi nyelvüknek a ladinnak az elismertetésére. Kizárólag ladin nyelven csak óvodában és az első két osztályban tanulnak, a továbbiakban német vagy olasz iskolákban tanulnak kötelező vagy választható tárgyként anyanyelvükön. Tartományi szinten a ladin nem egyenrangú a másik két nyelvvel, ám azokon a területeken, ahol nagy számban élnek beszélői, mindenütt hivatalosként használatos. A ladinok lakta településeken a közintézmények alkalmazottai mind szóban, mind írásban tárgyalóképesek e nyelven, s a helységnévtáblák is háromnyelvűek.

Mintkét, összesen közel négy órás előadásból kiderült, a németeknek adott autonómiával a maga jogait is érvényesíteni tudó ladin kisebbség legnagyobb gondja az, hogy elárasztják a gazdag turisták. Turisztikai monokultúrától tartanak, annyira jól megy e szolgáltatói ágazat, például egyre-másra épülnek a szállodák. Ennek másik következménye, hogy felmentek a lakásárak, valamint elvándorol az értelmiség, jobbára ugyanis csak liftkezelőkre van szükség, sajnálkoztak előadóink. A munkanélküliség egyébként zéró százalékos.

Ausztria sem fukarkodik a jogokkal

Érdekes volt közelebbről megvizsgálni azt, hogy a saját nemzetrészét oroszlánként védő Ausztria milyen jogokat biztosít a saját területén élő kisebbségeknek, nevezetesen a szlovéneknek. A kérdést persze nem lehet egyenlő mércével vizsgálni, mint teszi azt például Románia, mikor az ezer évig magyar Erdély és kétmillió magyar elcsatolása után azzal intézi el jogfosztottságunk kérdését, hogy a Magyarországra bevándorolt románoknak még ilyen jogaik sincsenek.

A népszámlálási adatok szerint 12 500, az ottani szlovének szerint 50 000 szlovén él Ausztria Karintia tartományában (nyilván a másodikhoz ide értik a szlovén nyelvet még ismerő polgárokat is). Őket – a magyarokkal és a horvátokkal együtt – 1955-ben ismerték el kisebbségként, azóta bizonyos jogokat és bőséges anyagi forrásokat élveznek. Az egyetlen, amit vonakodnak teljesíteni az osztrákok – noha az ‘55-ös állami egyezmény ezt is előírja –, az a kétnyelvű helységnévtáblák kitétele a szlovének által is lakott területeken. Az osztrákok ugyanis szlovén területi követelésektől tartanak a világháborúkat követő jugoszláv hadsereg látogatásai és egyes szlovéniai megnyilatkozások után.

A táblagondokat leszámítva igen jó dolguk van az ausztriai szlovéneknek, amint ezt Klagenfurtban tapasztalhattuk: óvodáik, iskoláik, gimnáziumaik vannak, melyekbe több osztrák szülő is beíratja a gyermekét, mert előnyösnek tartják, hogy megtanulja a szlovén lakta területeken szintén hivatalos szlovén nyelvet. Asszimilációs gondokkal elmondásuk szerint nem küszködnek, mi több, a félig beolvadt szlovének most kezdik felfedezni gyökereiket, többen tanulják újra a nyelvet. Kiállítások, színdarabok, gyerekszínház, koncertek, egyesületek biztosítják a kulturális élet sokszínűségét. Nagyon fontosak az anyaországgal tartott kapcsolatok, melyek előadóink (Stefan Pinter és Marjan Sturm) szerint megsokszorozzák a túlélési esélyeiket – és nem utolsósorban onnan kapják a támogatások 2/3-át.