Căutare

Antal Istvánt elsõként arról kérdeztük, miként értékeli a vitairat szerzõjének felvetéseit, azt például, hogy a térség városai egymásra licitálnak, s nem a régió fejlesztését tartják szem elõtt, hanem lokális érdekeiket, illetve hogy a székekre való lebontás az egyik akadálya a térség fejlõdésének.

„Részben adok igazat Csutak Istvánnak. Sok mindent sajátos módon értékel, kívülrõl szemlélve a folyamatot, amelynek maga is részese (volt?). A valóság az, hogy egy közel száz évig tartó tudatosan »gerjesztett« lemaradást pár év alatt nehéz behozni. A 89-es változások után az is természetes lehet, hogy városaink versenyezni kezdtek, mert mindenkiben dolgozott a bizonyítási vágy, a lokálpatriotizmus.
A székekre való lebontási igény is részben az »átkosnak« köszönhetõ, hiszen az autonóm tartomány megszüntetése (1968) után mesterségesen táplálták az egymásnak feszülést. Emlékezzünk a megyésítéskor kirobbantott Csík– Udvarhely-viszályra.
Mindemellett az elmúlt 17 évben a legtöbb gondot mégis az okozta, hogy vezetõ beosztásba – minden szinten – túl sok egocentrikus személy került, aki önös érdekbõl akadályozta a józan együttmûködést.

Az átkost még nem feledjük. Száz évet mondtam az imént, a fejlõdés tudatos féken tartására, az impériumváltásra gondolva. Bár ezen belül – 1968 után volt egy »aranykorszak«, amikor a nagy beruházások születtek a székelyföldi városokban, de azok, akik ezt átéltük, tudjuk, ezek célja nem a valós és tartós fejlõdés, hanem elsõsorban a betelepítés volt. Ezért is omlott össze olyan gyorsan az akkor telepített nagyipar – Vásárhely és Udvarhely kivételével – mindenütt. Udvarhely esete megérne végre egy részletesebb elemzést, mert az elsõ 10-15 év sikerei visszanyúlnak a 80-as évekbe. Visszatérve az elmaradottság okához, ami a kiegyezés (1867) utáni 45-50 évben gyökerezik: a közúti és vasúti fejlesztésekre gondolok, mert a többi területen szinte párhuzamosan haladt az unió után az anyaországgal a Székelyföld; a fõútvonalak viszont, közúton és vasúton, elkerültek bennünket. Térjünk vissza a mába. Jelentõsebb infrastruktúra-fejlesztés a Székelyföldön 2000 után indult el (1996–2000 között érdemben a vízhálózat fejlesztésének beindításáról beszélhetünk, ami most is tart), s nagyobb léptékben 2005 után halad, aminek lassan kezd érzõdni a hatása. Az igazi áttörés 2011 utánra várható, amikor az erdélyi autópálya építése Segesvárig ér, a Marosvásárhely– Iasi pálya építése pedig Szovátáig, ha a jelenleg rögzített programot végrehajtják, illetve addig megépül a brassói repülõtér is. Az »átkost« még nem feledjük teljesen, mert a humán erõforrás terén azt eredményezte, hogy a megyei és a központi adminisztrációból a 80-as évek elejére kiszorították a magyarságot. Emellett a nagy számban kivándorolt értelmiség – 89 elõtt és közvetlen a rendszerváltás után – olyan ûrt hagyott maga után, amit egyszerûen nem lehetett pótolni.”
A képviselõt arról is kérdeztük, támogatná-e Ráduly Róbertnek, Csíkszereda polgármesterének azt az elképzelését, hogy Hargita és Kovászna megye egyesítése megoldást jelentene a jelenlegi gondokra, létrejöhetne az egységes Székelyföld-stratégia.
„Támogatom a Székelyföld-stratégia kidolgozását – fogalmaz Antal István –, de nem támogatnám a két megye egyesítését. Marosszéket nem lehet kihagyni az elképzelésekbõl. Különben is, az egyesítéshez törvénymódosításra van szükség. Inkább a fejlesztési régiók újraszervezésében látom a megoldást. Addig be kell jegyeztetni a Székelyföldért Önkormányzati Szövetséget, ha elölrõl kezdjük is, együttmûködni lehet, illetve kell!”

Bajban a struktúra? Bognár Zoltán és Pozsony János politológusok úgy vélik, az RMDSZ reformja, átalakítása lenne az üdvözítõ megoldás. Mi az összefüggés a Székelyföld modernizációja és az RMDSZ korszerûsítése között? Ha átalakulna a Szövetség, egybõl egy kézre dolgozna Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy és Udvarhely?
A képviselõ szerint „elképzelhetõ, hogy a reform után megszületik a Székelyföldi Egyeztetõ Tanács, s végre az ügyvezetés teljes infrastruktúrával és hatáskörrel a Székelyföldre hoz egy alelnököt, akinek a feladata az itteni cselekvések összehangolása lesz. Ilyenformán indulhatna el a széthúzás okainak megszüntetése. Különben, ha létezne egy székelyföldi RMDSZ-struktúra, egy közép-erdélyi és egy partiumi, s ezek tevékenységét a szövetségi elnöki hivatal hangolná össze, a napi ügyvitel és a felelõsségek tisztázása egyszerûbbé válna.
Talán errõl egy sikeres 2008-as helyhatósági és parlamenti választás után lehet érdemben gondolkodni.”
Antal Árpád és Tamás Sándor képviselõk szerint a körvonalazódó székelyföldi politikai sokszínûség szükségszerûen maga után vonja egy szervezetek és pártok fölötti politikai testület létrehívását. Ennek összetétele: a három megyében megválasztott magyar parlamenti képviselõk és szenátorok, megyei önkormányzatok vezetõi, a városok polgármesterei. A testület feladata a régió egységes politikai cselekvési tervének kidolgozása, hatékony és értelmes munkamegosztás megszervezése. Képviselõ úr, még egy testület? Ezek nélkül miért nem képesek leülni az elöljárók és közös célokat, terveket megfogalmazni?
„Nem rossz az elképzelés, de én bõvíteném a kört. Tapasztalatom szerint a Székelyföldön a legértelmesebb gondolat is megbukik, ha a döntések elõkészítésébe nincsenek bevonva a civil szféra mûködõ és meghatározó szervezetei. A Székelyföld egész társadalma magáénak kell hogy érezze a készülõ és elfogadásra javasolt stratégiát.
A nagy közös elképzelések ezután következnek. Készülgetnek a kistérségi társulások fejlesztési stratégiái. Létezik Hargita és Kovászna megyében is fejlesztési központ. Az elmúlt 10-15 évben rengeteg tanulmányt írtak a Székelyföld különbözõ tájegységeirõl. Léteznek közbirtokosságok és közbirtokossági szövetségek is. Vannak szövetkezetek. Vállalkozók, állattenyésztõk szövetségei mûködnek, valamint faluturizmussal foglalkozó szervezetek. A kérdés, hogy e szakmai szervezõdések összehangolt cselekvési programjait kik és mikor kezdeményezik.”
Arról is kérdeztük Antal Istvánt, hogy ha Kovászna, Hargita és Maros egy fejlesztési régiót alkotna, akkor vajon közös fejlesztési tervek lépnének-e a széthúzás, az egymásra licitálás helyébe.
„Lehet, hogy sok minden menet közben oldódna meg egy közös fejlesztési régióban. A többi fejlesztési régióval való verseny kerülne a középpontba, leszûkítve az egymással való versengést, és megjelenne az a tisztségviselõ réteg, amelynek a közös célok megvalósítása lenne a valós munkája.”

Mesterséges a fõváros-vita. Csakhogy jelenleg a Székelyföldön az autonómia tûnik az egyetlen igazi közös célnak. Végiggondolta valaki, hogy az állandó viták, a felülkerekedési kényszer közepette hogyan mûködne ez? S mekkora csaták zajlanának azért, hogy melyik település legyen a „fõváros”.
„A székelyföldi politikusok többsége világosan látja, hogy a területi autonómia megvalósítása egy hosszabb folyamat. Ennek érdekében elsõ körben a kisebbségi törvényben megfogalmazott kulturális autonómia kivívása a legsürgõsebb, hogy a többi erdélyi régióban élõ, a székelyföldinél nagyobb létszámú magyarság biztonságban érezze magát, és határozottan támogathassa a területi autonómia létrehozását.
Nincs tudomásom arról, hogy létezne a Székelyföldön konkrét terv a gazdasági, infrastrukturális kérdésekrõl. Lehet, hogy valakik, valamelyik egyetemen, akár csoportos államvizsga-dolgozatként készítik, és a kibontakozó vita végén elõállnak egy okos megoldással. A fõváros-vita, amelyet elsõsorban Udvarhely »nagy« embere gerjeszt: mesterséges. Ha közel kerülünk a megvalósításhoz, akkor kell érdemben foglalkozni ezzel, és lehet, hogy arra kell majd népszavazást kiírni. Az elsõ nagy vizsga a közös döntés elfogadása lesz, lehet.”
Arra is választ vártunk a képviselõtõl, hogy a Magyar Polgári Párt megjelenése segíti-e vagy gátolja azt, hogy a székelyföldiek összefogjanak a térség fejlõdéséért.
Antal szerint ez a fejlemény egyértelmûen gátolja az összefogást és a fejlõdést. „Székelyudvarhelyiként – ahonnan ez a kezdeményezés elindult külsõ támogatással – keserû szájízzel vesszük tudomásul, hogy az elmúlt nyolc évben a többi székelyföldi városhoz képest lemaradtunk. Egyetlen közberuházás sem valósult meg, s szégyenszemre városunknak nincs döntéshozó testülete és alpolgármestere, a pártvezér jóvoltából.
Azzal a céllal támogatták a párt létrehozását – bukaresti aláírásgyûjtéssel – és bejegyzését akkor, amikor a Gherman-féle erdélyi párt bejegyzését és a Székelyföldért Egyesület bejegyzését tûzzel-vassal megakadályozták, hogy megakadályozzák az autonómiát, és ezáltal az erdélyi magyarság gerincét megtörjék. Remélem, tavasszal felébred tízéves Csipkerózsika-álmából Székelyudvarhely polgársága, és a »nagy vezért« leváltja, megértve végre, hogy nemcsak a várost adta el, hanem az egész erdélyi magyarságot.”
Célok középtávon. A képviselõt végül arra kértük, fogalmazza meg, hogy a térségnek milyen, öt-tíz éven belül megvalósulható, közös céljai lehetnek. „Kutatási, fejlesztési, technológiai parkok létrehozása a Sapientia Egyetem, illetve a Babes–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett tagozatai mellett. Törvényes keret van rá. Ilyenekre gondolok: Székelyföldi Turisztikai Fejlesztési Központ (Gyergyószentmiklós), vidékfejlesztés, környezetvédelem (Csíkszereda), megújuló energiaforrások (Energiaház – Marosvásárhely), agráripari park (Nyárádszereda), technológiai és innovációs park (erdõgazdálkodás, nem fémes anyagok – Székelyudvarhely), innovációs park (bioenergia, élelmiszeripar – Sepsiszentgyörgy). További lehetõségek: Közbirtokosságok Székelyföldi Szövetsége – Fatõzsde létrehozása, Szövetkezetek Székelyföldi Szövetsége a Hangya mintájára, erre a törvényes keret ugyancsak adott.
Egy másik esély a Székelyföldi Vállalkozók Szövetségének keretében egy nemzetközi mércével mérhetõ kiállítási komplexum létrehozása, illetve közös megjelenés a bukaresti és budapesti nemzetközi vásáron, továbbá közös standok nagy európai vásárokon. Síparadicsom kialakítása a Hargitán – osztrák mintára – a Madarasi Hargita és Hargitabánya színvonalas felvonóhálózattal való összekapcsolása. Az általam javasoltak a következõ öt-tíz évben megvalósíthatók.
Tudatosan kerültem az oktatási, mûvelõdési kérdéseket. Nem a szakterületem, de tudom, sok értelmes elképzelés létezik, amit közösen lehet megvalósítani. Egy szó, mint száz: a Székelyföldrõl nem beszélni, hanem cselekedni kell, minden nap. Abban bízom, hogy ami a rendszerváltó nemzedéknek nem sikerült – az egység megvalósítása – a közvetkezõ öt-tíz évben sikerül a most helyüket követelõ fiataloknak. Ilyen lehetõségük a gazdaság területén és az önkormányzatokban dolgozóknak soha nem volt. Ehhez tartsuk magunkat.”