Căutare

De ha már Frundánál tartunk, hadd idézzük egy friss nyilatkozatát a Nyugati Jelen október 2-i számából. Frunda ezúttal is éppen a jog területén tesz tanúbizonyságot alulinformáltságáról (hogy a lehetőségét sem említsem annak, hogy netán tudatosan állít valótlant). Korábban a román–magyar alapszerződés tartalmáról állított valótlanságot a HVG hasábjain, majd az RMDSZ marosvásárhelyi kongresszusán egyszerűen letagadta azt a tényt, hogy Horvátország állampolgárságot adott a határain túl élő horvátoknak. Érdemes a teljes interjúrészletet elolvasni: „Remélem, hogy a Fidesz fog bennünket támogatni. Nem játszhatjuk a struccpolitikát, mert nagyon jól tudjuk, hogy milyen személyes szálak fűzik Tőkés Lászlót Orbán Viktorhoz. Szerintem ez így elfogadhatatlan, mert az Európai Néppártnak vannak alapelvei, s az egyik pontosan a kölcsönös támogatás. Másik dolog, hogy a legutóbbi magyarországi választásokon mi kint voltunk, és a magyar pártok, többek között a Fidesz kérésére úgy döntöttünk, nem veszünk részt a kampányban, s ez így volt becsületes. Én azt hiszem, ezt vissza kell fizetni, ez így becsületes, erkölcsös, nemcsak jogos. A magyar alkotmány előírja, hogy a mindenkori magyar kormánynak kötelessége a határokon túli magyarok politikáját támogatni úgy, hogy rábízza az ottani szervezetekre a döntést.” Ennyi ellentmondást ekkora szövegben ritkán olvashatunk. Egyrészről a szenátor reméli a FIDESz támogatását, de nem játszhat struccpolitikát, mert tudja, hogy úgysem kapja meg. Akkor meg milyen alapon reméli? Másrészt a kölcsönös támogatás jegyében ugyanbiza mivel támogatta az RMDSz a FIDESz-t a kampányban, mikor Markóék több mint egy évtizede az egyenlő távolság elvét hangsúlyozzák, miközben egyre inkább balra sasszéznak? (Annak dacára, tegyem hozzá, hogy evidens: a két anyaországi politikai tábor teljesen eltérő módon viszonyul a nemzeti sorskérdésekhez s ezen belül a határon túli magyarsághoz.) Végül kiderül, hogy mégiscsak azt várja Frunda, hogy ne támogasson senkit magyar politikum, majd befejezi az indoklást egy valótlan jogi hivatkozással. A magyar alkotmány ugyanis semmi olyat nem ír, mint amit Frunda állít. Kár volt blöffölni. A jogi dokumentumokat jobb előbb elolvasni s utána nyilatkozni róluk. (Az alkotmány mellesleg azt rögzíti a 6. paragrafusának (3)-as bekezdésében, hogy„A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.” Ennyi és nem több. Szó sincs kötelességről, politika-támogatásról és rábízásról.)

De térjünk csak vissza a negatív kampány kérdéséhez. Így jelölik ugyanis azt a kampányt, mely a másik oldal, a konkurrens jelölt bírálatát is integrálja. Holott nyilvánvalóan minden párt, minden politikus a másikhoz képest határozza meg önmagát. S egy kampányban nem elég azt elmondani, hogy a jelölt mit gondol a világról, miben hisz, mit szándékszik tenni, hanem értelemszerűen az is szerves része a politikai üzenetének, hogy mit rontott el a másik fél, miben kell másképpen cselekedni. Más szóval a tényekből építkező „negatív kampánnyal” senkinek semmi problémája nem lehet, ez a választói bázis elengedhetetlen informálását jelenti. Annál súlyosabb a hazugság, a tényhamisítás és a rágalmazás. (Lásd ehhez az MSZP 2002-es kampányát vagy a népszavazási kampányt.) Itt van a tulajdonképpeni választóvonal.
      Jelen erdélyi viszonyaink között éppenséggel kiemelt szerepe kell, hogy legyen a tényszerű bírálatnak a politikai kommunikációnkban. Hiszen rendkívül egyszerű logikai kapcsolatok útján eljuthatunk oda, hogy az RMDSZ bizony a legfőbb gátja az erdélyi magyar sorskérdések megnyugtató rendezésének. Autonómia nélkül ugyanis nincs megmaradás, ezt nyugodtan leszögezhetjük. No, de mit várhatunk autonómiaügyben attól a szervezettől, mely azokat a lépeseket sem tette meg az autonómia irányában, melyeket 1995 januárjára irányozott elő egy kongresszusi határozat (!). Mit várhatunk attól a szervezettől, mely 1996-os kampányát arra összpontosította, hogy kormányra akar kerülni, vagyis egyrészt hallgatott az autonómiáról, másrészt eleve alább adta saját kormányzati szerepvállalásának az „árát”. (Hiszen ha valaki fennen hirdeti magáról, hogy részt akar venni a kormányban, akkor miként követelhet bármit is cserébe a komolyanvétel igényével?) Mit várhatunk attól a szervezettől, mely asszisztált a külpolitikai nyomásgyakorlási esélyeinket radikálisan csökkentő, „modellértékű román kisebbségpolitika” hazug mítoszának megteremtéséhez és forgalmazásához? Mit várhatunk attól a szervezettől, mely a kudarcot sikernek adta el ismételten (lásd tanügyi törvény, anno 1999), mely visszavonatott ultimátumokat a Bolyai egyetem ügyében, mely a román hatalomnak nyújtott erkölcsi-politikai támogatásának kérdésében minden szakítópróbának nevezett nemzetpolitikai feltételt feladott, csakhogy pozícióban maradhasson. Mit várhatunk attól a szervezettől, mely a kisebbségi törvényt arra próbálta felhasználni, hogy monopolhelyzetét bebetonozza, s mely a törvénytervezetről azt hirdette fennen, hogy az tartalmazza a kulturális autonómiát, miközben e jogszabálytervezet semmiféle idevágó közjogi előírást nem tartalmazott?

S végül mit várhatunk a választói bázistól, ha mindezeket nem mondhatjuk el, mert tartózkodunk a negatív kampánytól?