Căutare

      Annak viszont igen, hogy hihetetlen ellenszélben, elsöprő anyagi, szervezeti és pozicionális túlerővel szemben Tőkés László nemcsak bejutott, hanem Székelyföldön, az erdélyi magyar megmaradás reménységének fellegvárában győzelmet aratott. Ez történelem. Bebizonyosodott, hogy a székelységet nem lehet a végtelenségig az orránál fogva vezetni. Bibó írta, hogy a politikában lehet ugyan hazugságokat mondani, de hosszú távon hazudni nem lehet. E megállapítás érvényessége kultúra- és korszakfüggő, minden esetre örömteli, hogy igaznak bizonyult a jelenkori Székelyföldre nézve.
      Hát még milyen érdekes lenne megnézni a kozmetikázatlan eredményeket. Az RMDSZ persze felhorkanhat a gyanúra is, hogy ők esetleg csaltak volna. Nos, hagyjuk talán az eddigi eseteket (Hargita megyei listahamisítási csalás, Kolumbán–Verestóy párharc 2000-ben, Kincses Előd, majd az MPSz kizárása a versenyből) s nézzük csak azt, hogy az RMDSZ nemcsak leszavazta a méltányosság és esélyegyenlőség jegyében azt az indítványt, hogy a független jelöltnek is lehessenek urnabiztosai, de még a megfigyelői listákat is megóvta. Ha nem állt szándékában ténylegesen csalni, ugyan bizony miért tette ezt s keveredett a csalás gyanújába?
      Az is jellemző, hogy a két győztesnek, Tőkés Lászlónak és Markó Bélának (mert ő a tulajdonképpeni győztes az RMDSZ oldalán, hiszen az elnök felelőssége az esetleges bukás) mi volt az eredmények ismeretében az első nyilatkozata. Tőkés László arra hívott fel, hogy folytatni kell a magyar–„magyar” párbeszédet, míg Markó megengedte magának azt a féktelen demagógiát, amit egyébként a tényferdítésre bármikor kapható Frunda is megerősített, miszerint a magyarságnak 5 képviselője is lehetett volna közös lista esetén. Ez totális abszurdum, egyrészt azért, mert a versenyhelyzet volt minden bizonnyal az egyik oka a magyar felbuzdulásnak, másrészt Tőkés László olyan rétegeket szólított meg, amelyek egész egyszerűen elérhetetlenek voltak már az RMDSZ számára. Olyanokat, akik nem szavaztak volna az RMDSZ listára még akkor sem, ha azon Tőkés László foglalja el az első helyet.
      Az RMDSZ vonatkozásában kénytelen vagyok idézőjelben tenni a magyar jelzőt, mert e szervezet mentalitásában, politizálási stílusában, céljaiban és tevékenységének eredőjében aligha nevezhető magyarnak. Mielőtt valaki, jó liberális szokás szerint félreértelmezné szavaimat: nem vitatom az RMDSZ vezetőinek magyar származását, sőt, egyeseknek – például Markó Bélának – a magyar szocializációját, magyar kultúrához való kötődését sem. S minél lejjebb megyünk az RMDSZ piramison, annál több az őszinte, nemzetben gondolkodó, tisztességes, de megtévesztett magyar. Ettől még sajnos az is tény, hogy az RMDSZ 1996 óta nem a hosszú távú magyar érdekeket képviselte, hanem a román nemzetstratégia érdekeit. Ha nem így lett volna, akkor nem asszisztál ahhoz, hogy a Nyugat ad acta tegye Erdély ügyét, s fél Európa a román kisebbségpolitikai modellről zengedezzen áriát, miközben zaklatják a magyarul tanuló csángókat, megoldatlan a Bolyai Egyetem ügye, hogy most az autonómiát ne is említsem. Hanem minden erejével azon lett volna, hogy az erdélyi magyarság sorsa nemzetközi rendezést nyerjen. Ha az RMDSZ magyar érdeket képviselne, akkor a kisebbségi törvény elsődleges funkciója nem a szervezet bebetonozása lenne, hanem a három szintű autonómia megteremtése. Ha az RMDSZ magyar érdeket képviselne, lenne nemzeti kataszterünk, erdélyi magyar parlamentünk és lennének konszenzusos autonómia-statútumaink.
      S tetszik, nem tetszik, most bizony ezzel a szervezettel kell formális konszenzust kiépíteni az autonómia köré. A jövő évi választások által biztosított nyomás talán elegendő lesz, hogy Markóék belássák: parlamentbe való bejutásuk ára az autonómia újbóli felvállalása és az autonómiáért való aktív cselekvés.