Căutare

Numele cotidianului

Articolul:

„Erdélyben látszólag mindenki megegyezést akar. Egy-két eszementnek tartott mellékszereplő kivételével, nem találni olyan RMDSZ-es vagy RMDSZ-en kívüli politikust, de többé-kevésbé független értelmiségit sem, aki ne az egyetértést, az egyezséget szorgalmazná.”

Erdélyben látszólag mindenki megegyezést akar. Egy-két eszementnek tartott mellékszereplő kivételével, nem találni olyan RMDSZ-es vagy RMDSZ-en kívüli politikust, de többé-kevésbé független értelmiségit sem, aki ne az egyetértést, az egyezséget szorgalmazná. Így van ez 1989 decembere óta, hiszen gyakorlatilag a Ceauşescu-rezsim bukásával egyidejűleg megjelentek a véleménykülönbségek, sőt, a két szembenálló tábor is nagyon hamar kialakult.

A döntéshozó testületekben sokszor recsegett-ropogott minden, ahogy egymásnak mentek a mérsékeltnek és radikálisnak titulált hitvitázók, és bizony az első években gyakran előfordult, hogy egy-két szavazaton múltak fontos határozatok.

Ami nyilván azt jelenti, hogy sokáig nagyjából egyforma súlya volt a két tábornak, árnyalatnyi fölénnyel a pragmatikusabban, racionálisabban politizálók javára, akiknek viszont az RMDSZ-en belüli „kormányzati” helyzetükért cserében folyamatosan el kellett viselniük, hogy az enyhe kisebbségben levő ,,ellenzék” labancnak, megalkuvónak, románbarátnak nevezi őket.

Gyakran vágták a képükbe, hogy egy tál lencséért eladták az örökséget, és közülük sokan tehetetlen dühvel próbálták ,,mérsékelt” voltukat elleplezni, és nemzeti retorikában felülmúlni a magukat kurucnak tekintőket, akik csak arról az apróságról feledkeztek meg, hogy bizony annak idején akár Thököly, akár Rákóczi súlyosan elmarasztalható lett volna törökbarátság vétkében. De ha jobban meggondolom, ennél sokkal nagyobb ellentmondások is kavarognak ezekben az erdélyi „radikális” elmékben!

Érdekes módon, ahogy telt az idő, egyre apadt a parlamenti politizálást, a románokkal való közös kormányzást, a lépésenkénti, lassú, de szívós előrehaladást ellenzők tábora. Nagyjából azzal arányosan apadtak ők, ahogy duzzadt a tál lencse, kétnyelvű feliratok, magyar iskolák és óvodák, magyar nyelvű egyetemi szakok, erdélyi utak, gázvezetékek lettek a lencseszemekből.

Végül is, paradox módon, nem tett jót a politikai egységnek az RMDSZ-en belüli ellenzék fokozatos elapadása. Mert valljuk be, elvi-eszmei egyetértés sohasem volt az erdélyi magyar politikában, nem is lehetett, hiszen kezdettől fogva meglehetősen nehéz vállalkozás volt egy súlyos, történelmi konfliktusokkal terhelt etnikai kérdésben a parlamenti demokráciát hívni segítségül.

Ez a dilemma tulajdonképpen ma sem mondható teljesen eldöntöttnek, amikor már hosszú utat küzdöttünk végig, fontos eredményeket érhettünk el ezekkel az eszközökkel, de nem tudhatjuk, hogy nem akadunk-e el előbb-utóbb, és a geopolitikai – meg belpolitikai – szempontok átrendeződésével nem veszíti-e el jelentőségét a magyar képviselet a román parlamentben.

Olyan erős volt a mindennapi erdélyi magyar ember félelme a megosztottságtól, hogy már-már történelmi irtózatnak is nevezhetném.
Ez a mindennapi magyar ember nem engedte, hogy elszakadjunk.

Megértem hát a kétkedőket. Sőt, értem a tradicionális etnikai küzdelem híveit, az ökölrázókat is, de egyetérteni nem tudok velük. Egyelőre, kételyek ide vagy oda, az általunk választott út az erkölcsösebb.

Summa summarum: fogytak az ellenkezők, egyre kisebb volt az esélyük a ,,hatalomátvételre” az RMDSZ-ben, egyre reménytelenebbek lettek, és végül a szervezeten kívül kerestek alternatívát. Ezt nevezem tulajdonképpen paradoxnak: amíg erősebbek voltak, inkább ragaszkodtak az RMDSZ-hez, és a kilépés nem valamiféle radikalizálódás következménye volt, hanem annak a reménynek a feladása, hogy pályamódosításra bírhatják rá az RMDSZ-t.

Kisebb részben volt ez személyi harc, és nagyobb részben koncepciós ellentét. Fontos ezt tisztázni, mert a személyi kérdéseket általában meg lehet oldani, a koncepciós problémákat csakis akkor, ha összebékíthető, egymáshoz közelíthető felfogásokról van szó. Ma az erdélyi megosztottságról beszélnek sokan, holott az elmúlt majdnem két évtized – nagyjából ennyi volt a két világháború közti időszak is – egyik legnagyobb kárpát-medencei teljesítménye szerintem éppenhogy a mi politikai egységünk.

Választásról választásra szembe kellett néznünk a sötét jóslatokkal, de végül is tizenkét esztendeje kormányzati eszközöket használ a magyar politikai képviselet, igaz, ebből négy évig, 2000 és 2004 között nem közvetlenül a kormányban, hanem a kisebbségi kormányt a parlamentben szavazatainkkal támogatva.

Ez a politikai egység viszont, mint mondtam, nem a politikusok elvi-eszmei egyetértésén alapult, hanem a magyar közösség meggyőződésén, hogy együtt kell maradnunk. Olyan erős volt a mindennapi erdélyi magyar ember félelme a megosztottságtól, hogy már-már történelmi irtózatnak is nevezhetném.

Ez a mindennapi magyar ember nem engedte, hogy elszakadjunk. Kellett hozzá, persze, egyik-másik RMDSZ-politikus bölcsessége, egyensúlyérzéke, rugalmassága is, de a kényszer alapvetően ,,alulról” jött. Ahogy a romániai demokrácia szekere haladt, vagy inkább zötyögött előre, úgy gyengült ez a közmagyar éberség, úgy tűnt egyre kevésbé fontosnak az összefogás, de még mindig csak egy kisebb rész számára.

Legutóbb ez az önkormányzati választásokon az RMDSZ 85 százalékával szemben 15 százalékot tett ki. Amihez, persze, hozzájárult a hosszú ideje kormányzati pozícióban levő RMDSZ eróziója, illetve a tartós regnálás folytán arrogánssá, úrhatnámmá lett egyik-másik RMDSZ-politikus kopása is, amit néhány esztendeje folyamatos fiatalítással próbálunk korrigálni.

De az erdélyi magyarok zöme továbbra is annyit mond csupán: ne veszekedjenek! Vagy konkrétabban: Tőkés és Markó üljenek le, egyezzenek meg!

Nos, lássuk akkor, miért nem lehetett megegyezni! Az ma már mindenki számára nyilvánvaló Erdélyben is, hogy a politikai egyezséghez kompromisszumra van szükség, és senkinek sincs olyan illúziója, hogy a hajdani monolit egységet, azt a mozgalmi szolidaritást, amely akkor is csak inkább elfedte a nézetkülönbségeket, ma újra meg lehetne teremteni. Ahhoz már túl színes az ideológiai-világképi-jövőképi paletta nálunk is.

Kompromisszum kellene hát, amely a közkeletű értelmezés szerint „kölcsönös érdekeken alapuló megegyezést” jelent. Vagyis én is engedek, te is engedsz valamennyit, és megvan a kompromisszum. A politika így működik, és részben igazuk van azoknak, akik felteszik a kérdést, hogy egyes román pártokkal meg tudtunk egyezni, hát egymással miért nem sikerül. Csakhogy a meghatározásban van egy fontos elem: a „kölcsönös érdek”.

A demokratikusabb román pártoknak érdekük volt a kormányzás, és érdekük volt a külpolitikai – integrációs – hatékonyság. Az RMDSZ, vagyis a magyarok nélkül ez jóval nehezebb lett volna. Az RMDSZ-nek pedig érdeke volt új kisebbségi jogokat elfogadtatni, intézményeket létrehozni, az erdélyi infrastruktúrát fejleszteni. Ki-ki mérlegre tette az előnyöket és hátrányokat, és mivel az eredmény pozitív volt, megkötöttük az egyezséget.

Az érdekek erősebbnek bizonyultak, mint az előítéletek. Még így sem volt fenékig tejföl: a velünk szövetkező Szociáldemokrata Párt azért veszítette el 2004-ben az államelnökválasztást, mert az ultranacionalista Nagy-Románia Párt hívei az ellenjelöltre szavaztak.

De ha lehetséges volt a magyar–román egyetértés, mégis miért nem volt lehetséges az idén, 2008-ban – vagy már 2007-ben, az európai parlamenti választások előtt – a magyar–magyar megegyezés? Nem voltak kölcsönös érdekek? De voltak! Csakhogy nem kellőképpen erős érdekek! Amit ugyanis én most, a tárgyalások-tárgyalgatások kudarcát elemezve, mindkét oldalon meglévő érdekként tudok azonosítani, az csupán a megnyugtató válasz kényszere arra az 1990 óta sokat halkult, de még mindig hallható igényre, hogy „ne veszekedjenek!”.

Az RMDSZ is kétségbeesetten próbálja bizonygatni, hogy nyitott, hogy pluralista, hogy összefogást akar, a Magyar Polgári Párt vagy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács is azon erőlködik sűrű közleményeivel, hogy az RMDSZ-re kenje a sikertelenséget. Igazság szerint még Tőkés László a legőszintébb ebben az egyezség-ügyben, mert hirtelen mérgében időnként „az egység demagógiájával” vádol minket, vagyis demagógiának tekinti az egységet, jelezve, hogy ő szívesen veszekszik tovább, semmi kivetnivalót nem lát ebben.

Bevallom, nekem sincs ellenemre a vita, sőt, időnként veszekedni is szabad egy családban, de attól tartok, mégsem ugyanazt gondoljuk az egységről, demagógiáról, összefogásról.

Márpedig az egyezséghez nem lehetett elegendő, hogy mindannyian meg akartunk felelni a közvélemény elvárásainak. Több kellett volna. És éppen azt szeretném elmondani, hogy ebben a pillanatban más kölcsönös érdeket, mint ezt a jó értelemben vett tetszeni, megfelelni akarást, én nem láttam. Mit jelent ez? Vegyük hát sorra!

Kétségtelen, hogy az önkormányzati választások kiváló eredményei és az MPP csúnya veresége után az RMDSZ-t senki és semmi nem kényszerítette, hogy továbbra is a megegyezést szorgalmazza. A módosított választási törvény a hagyományos öt százalék mellett olyan alternatív küszöböt is kínál, amely gyakorlatilag szavatolja, hogy lesz parlamenti képviseletünk, miközben az MPP-nek, ha az RMDSZ-szel szemben indul, erre annyi esélye van, mint „hópehelynek a lerben”, ahogy mifelénk mondják. Legalábbis az önkormányzati választások minden számadata ezt a következtetést igazolja.

Véleményem szerint mégis az RMDSZ-nek – és csakis neki – volt alapvető és hosszútávú érdeke a megegyezés. Ugyanis az RMDSZ ideológiájának két fontos pillére az egységes erdélyi magyar álláspont és a parlamenti politizálás. Az általunk elfogadott kompromisszum, beismerem, tulajdonképpen ezt a két pillért erősítette volna.

Önkormányzati választások után, a tusnádfürdői fideszes tábor környékéről szivárogtak folyamatosan a hírek – Erdély olyan, mint a rosta lika: szivárog itt minden –, hogy a Fidesz ezt meg ezt gondolja az MPP-ről, az RMDSZ-ről, a parlamenti választásokról.

Nem véletlen, hogy – bár az egyébként zavarosan fogalmazó törvény sem tesz lehetővé másfajta koalíciót – mi csakis „belső koalícióra” gondoltunk, vagyis arra, hogy „a kecske is jóllakjék, és a káposzta is megmaradjon”. Ez a kisebbségi lét imperatívusza. Ugyanis egy belső koalíció, tehát a közös lista az RMDSZ jele alatt, illetve a javasolt megállapodás biztosította volna, hogy a néhány bejutó MPP-politikus külön kezdeményezésekkel éljen, de néhány fontos kérdésben – erdélyi összmagyar ügyekben – közös álláspontot kellett volna képviselni.

Az RMDSZ ugyanis azt tartja, hogy hatékony parlamenti politizálás etnikai jogokért csak úgy lehetséges, ha vagy fehéret vagy feketét mondunk mindannyian. A román politikát etnikai problémák megoldására csak úgy lehet rákényszeríteni, ha mögöttünk ott látják mind a másfélmillió magyart. Alapvető érdek tehát az RMDSZ szerint, hogy a magyar képviselet Bukarestben, Budapesten vagy Brüsszelben bizonyos kérdésekben egy véleményen legyen.

Én magam is azt hittem – utólag belátom: talán naivan –, hogy akikkel tárgyalok, azok ugyanígy látják. És most nem Szász Jenőről beszélek, mert ő ugyan ravasz – rafinált – politikus, de ebben a történetben mégis mellékfigura, hanem a két főszereplőről, Tőkés Lászlóról és Orbán Viktorról. Rájuk gondolok, velük kapcsolatosan estem ideig-óráig tévedésbe.

Ugyanis be kell látnom, hogy ma csak az RMDSZ – ne felejtsük azért: 85 százalék – véli jelentős érdeknek az egységes fellépést. Mint ahogy hasonló baj van a másik érdekkel, a másik pillérrel is: a parlamenti politizálással, bár itt már nagy a különbség Tőkés László és Orbán Viktor között. Erről a különbségről is szólok később, de beszéljünk most az RMDSZ-ről.

Az RMDSZ nyilvánvalóan azt próbálja bizonyítani immár tizennyolc esztendeje, hogy lehetséges demokratikusan választott önkormányzati és parlamenti képviselettel jelentősen változtatni az etnikumközi viszonyokon. A jelenkori világpolitika mintha nem ezt mutatná: a csecsenektől a kurdokig, vagy immár a dél-oszétiai jászotoktól a baszkokig, sajnos, nem erről szól a történelem.

Ezért is fontos a kárpát-medencei magyar minta, és ezért érthető az RMDSZ szorongása is: fenn kell tartani a parlamenti képviseletet, eredményesnek kell lenni ahhoz, hogy ez a másik út ne bizonyuljon zsákutcának. Erős érdek ez is a megegyezésre, mert minden szavazat számít, minden lehetséges mandátumra szükségünk van ahhoz, hogy hatékonyak lehessünk.

Ezt egyébként ugyanígy látja, ugyanilyen szorongással figyeli az erdélyi magyar közember is. Az RMDSZ politikai egységet akar – és csakis ezen belül pluralizmust –, és erős parlamenti képviseletet. Íme, két olyan érdek, ami azt támasztja alá, hogy kényszer nélkül, de nagyon – talán túlságosan feltűnően is – akartuk a megegyezést, és távolról sem csupán a közvélemény megnyugtatása végett.

Ezzel szemben milyen érdekeik lehettek Tőkés Lászlóéknak? Mi volt az MPP, az EMNT vagy más félpolitikai alakulatok érdeke? Illetve: mit láttam én mindebből? Láttam természetesen a tárgyalások során egy-két velünk konvergens egyéni érdeket is, még konjunktúralovagoknak sem nevezném őket, hanem csak szerettek volna parlamenti mandátumot kapni – akárcsak az RMDSZ jó néhány politikusa –, és valóban szinte mindent megtettek a megegyezésért.

De nem ők győztek, mert ők csupán elhajlók, megtévelyedett báránykák, ki tudja, miért sodródtak oda, ahol most vannak. Szász Jenő sem győzött, ő is jött volna a parlamentbe, ő sem ,,archetípus” ebben az erdélyi magyar szomorújátékban. Orbán Viktor sem győzött, de erről szintén később... Tőkés László győzött. Pedig az utolsó pillanatig úgy nézett ki, hogy sikerül vele megegyezni.

Néztem is, hogy mi történik, hiszen látszólag volt közös érdek: az RMDSZ megkapta volna az ő támogatását, és ez – illetve a kiegyezés, a megbékélés – szavazatokat hozhatott volna, ő pedig bevihette volna a parlamentbe a munkatársait, a szóvivőit, akik ott képviselhették volna az álláspontját.

Emellett pedig az RMDSZ-en kívüli csoportosulásoknak nemcsak szellemi, hanem mostantól gyakorlati vezetője is lett volna ezzel a megállapodással, amellyel ráadásul egy új intézményt, a Tőkés László által sokszor szorgalmazott Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot is létrehoztuk volna. De rá kellett jönnöm, hogy partnereink közül ebben az egész tárgyalássorozatban egyedül Tőkés László járt el igazán, lényegileg a saját érdekei szerint, amikor nem engedett a látszatérdekeknek. Hiszen az ő politikai krédója – irónia nélkül mondom – az ellenkezés.

Ez volt az RMDSZ-ben is, és ez most az RMDSZ-en kívül is. Ő nem nyújthatott segédkezet a román pártokkal egyezkedő RMDSZ -nek, nem ismerhette el fennhangon, aláírásával szentesítve a parlamenti politizálás primátusát, hiszen a parlamentben a pártok nem az ellenkezést, hanem a kormányzást, az egyetértést tartják fő céljuknak. Ellenzékben „ellenkeznek” ugyan, de csak azért, hogy ezáltal előbb-utóbb kormányközelbe jussanak.

Tőkés Lászlónak legfőbb attribútumát, az ellenkezést kellett volna feladnia egy olyan megegyezés kedvéért, amely mi tagadás, bizonyos értelemben beállította volna őt is a sorba. Neki nem velünk, önmagával kellett volna kompromisszumot kötnie, és nem tette meg. Sajnálom. Itt volt az esély, fel kellett volna ismerni, mert javára vált volna az egész romániai magyarságnak.

Megegyezni, kompromisszumot kötni, ismétlem, csak akkor lehet, ha van közös érdek is, nem csupán külön-külön érdek az együttmunkálkodásra. Hiába egyezünk meg, hogy a szekeret ezután együtt húzzuk, ha egyikünk jobbra, a másikunk balra húzná, mert máshova akarunk eljutni. Nehéz akkor megegyezni, ha nincsen egy hosszabb-rövidebb útszakasz, amelyet együtt akarunk megtenni.

Ha például azért állunk össze, hogy a másikat közelről, kézitusában ártalmatlanná tegyük. Nem mondom, hogy az RMDSZ-ben is nem akad egy-két politikus, aki az MPP vagy alteregója, az EMNT befogadásától annak legyöngítését remélte, de ami engem illet, rég leszámoltam a százszázalékos álommal, azzal, hogy minden magyar minket szeressen.

Tudom, hogy mindig lesznek ellenkezők, elégedetlenek, esetleg okkal-joggal haragvók és bírálók, és én egy másik álmot álmodtam: egy olyan összefogást, amelyben az RMDSZ természetesen reméli, hogy mindig ő lesz a sokkal nagyobb, de tudja, hogy helyet kell adnia egy másik politikai víziónak is, el kell fogadnia az ellenkezőket.

Végül is ebben – is – tévedett Tőkés László, hiszen senki sem akarta volna őt RMDSZ-hívővé tenni, ennél ma már több eszünk van. Viszont volt ennek az egész históriának még egy főszereplője, akinek tulajdonképpen döntő szava volt egy adott pillanatban.

Orbán Viktorral az utóbbi időben nem nagyon értünk egyet, és azt gondolom, ennek kisebb részben vagyok én az oka, de ettől függetlenül az eddig szóban forgott erdélyi kollegáimnál sokszorosan jobb politikai érzékkel – empátiával! – rendelkezik. Gyanút fogtam. Mitől vagyunk most hirtelen egy véleményen egy ilyen fontos RMDSZ-érdek, a megegyezés, a politikai egység tekintetében?

Orbán Viktorról van szó.

Nem az övéi számára volt döntő szava – nem csupán –, hanem számomra is. És ez most legalább annyira fontos volt, mint az, hogy mit mond Szász Jenőnek vagy Tőkés Lászlónak. Önkormányzati választások után, a tusnádfürdői fideszes tábor környékéről szivárogtak folyamatosan a hírek – Erdély olyan, mint a rosta lika: szivárog itt minden –, hogy a Fidesz ezt meg ezt gondolja az MPP-ről, az RMDSZ-ről, a parlamenti választásokról.

Többek közt jött az a hír is, hogy Orbán Viktor azt mondta Szász Jenőnek, mindenképpen meg kell egyezni. Az RMDSZ ajánlata jó, ez a belső koalíció elfogadható, mert ezáltal parlamenti párttá válik az MPP. Aztán befejeződött a tábor, Tőkés Lászlóval találkoztam Bálványosfürdőn – szimbólumokkal él a magyar! –, és ő is azt mondta, jó ez a javaslat. Jöttek most már a hírek Magyarországról is – az is lyukas, onnan is kifolyik minden –, hogy Orbán Viktor továbbra is úgy véli, meg kell egyezni, parlamenti párt legyen az MPP.

Orbán Viktorral az utóbbi időben nem nagyon értünk egyet, és azt gondolom, ennek kisebb részben vagyok én az oka, de ettől függetlenül az eddig szóban forgott erdélyi kollegáimnál sokszorosan jobb politikai érzékkel – empátiával! – rendelkezik. Gyanút fogtam. Mitől vagyunk most hirtelen egy véleményen egy ilyen fontos RMDSZ-érdek, a megegyezés, a politikai egység tekintetében? És aztán rá kellett jönnöm, hogy sajnos, egyáltalán nem vagyunk egy véleményen.

Hiszen Orbán Viktor nem az RMDSZ-t kívánta ismét egységesnek látni, nem is az RMDSZ-frakció és néhány MPP-s politikus közötti parlamenti együttműködés volt számára lényeges, hanem parlamenti pártot akart. Az RMDSZ-nél ezerszer kezelhetőbb parlamenti pártot. Hiszen világosan megmondta: el kell fogadni az ajánlatot! Az RMDSZ-t ugyanis, ez igaz, még senkinek sem sikerült a maga kezéhez szelídítenie.

Minden ellenkező híresztelés dacára, mi a magunk feje után megyünk, de a jó tanácsra odafigyelünk, persze. Ám sem a románok – legutóbb például Koszovó dolgában –, sem a magyarországi kormányoldaliak vagy ellenzékiek szavára nem ugrottunk sohasem. Meggondoltuk, és ahogy jónak láttuk, úgy cselekedtünk. Orbán Viktor világosította meg az elmémet: együtt akarjuk húzni a szekeret, csakhogy más-más irányba.

Lenne Brüsszelben MPP, hangos vagy halk, pillanatnyi érdek szerint, és lenne Budapesten is, akárhányszor szükséges. Hiszen: parlamenti párt! Az pedig távolról igazán mindegy, hogy harminc-ketten vagy csak ketten vannak-e ott a parlamentben.

Ennek ellenére – ennek ellenére! – vállalni akartuk a megállapodást. Igaz, minimálisra csökkentve az egyezségben – tessék elolvasni a különböző, nyilvánosságra hozott tervezeteket – a kéthangúság kockázatát, de vállaltuk volna! Elég erősnek éreztük magunkat, hogy az a szekér mégis a jó irányba menjen! És következő alkalommal ismét meg fogunk próbálkozni egy hasonló egyezséggel, ha még szükségesnek látjuk.

De most, egy kudarc – vagy egy tanulságos kísérlet – történetét elemezve, el kellett mondanom, hogy azért nem született meg a kompromisszum, mert partnereink nem egy egységes, szolidáris, erős parlamenti képviselet érdekében, hanem éppenséggel az RMDSZ gyengítése végett akartak összefogni az RMDSZ-szel. Ezt az ellentmondást lehetetlen feloldani. Így legfennebb csak becsapni lehet a másikat, de ennek végül az egész magyar közösség issza meg a levét.

Mi jóhiszeműen, erős elhatározással tárgyaltunk. Elmondtam az imént, hogy miként láttam partnereimet, és mit gondolok érdekeikről. De ezt én gondolom. El tudom képzelni, hogy tévedek. Akkor viszont tényleg ne beszéljünk érzelmekről, álságról, őszinteségről, mi több, ne beszéljünk Markó Béla és Tőkés László, netán Orbán Viktor – miért is kerül a magyarországi politika így ebbe a képbe? – érdekeiről, hanem az erdélyi közma-gyarról beszéljünk. Az ő érdekeiről. Akkor talán egy lépéssel közelebb leszünk az igazsághoz is, a megegyezéshez is.

Marosvásárhely, 2008. augusztus 28.

Az RMDSZ elnökének szövege az Élet és Irodalom múlt heti számában jelent meg.