Ábrahám Barna

Értelmiségi küldetés és a falu újjászületése a dualizmus korának irodalmában

A rendelkezésemre álló néhány percben azt a kérdést vetném föl, hogy a (hosszú) 19. század második felének hazai prózairodalmában és sajtójában milyen színben, vonásokkal és milyen küldetéssel jelenik meg a falusi értelmiség.[i] Egyrészt a téma kimeríthetetlensége miatt, másrészt nyelvi okokból mindössze néhány, általam ismert szlovák, magyar és román szerző műveit veszem alapul.

Közismert tény, hogy a történelmi fáziskésés következtében régiónk irodalmainak jelentős mértékben kellett az esztétikumon kívüli feladatokat magukra vállalniuk, tehát az autonóm művészeti irodalom alkotásaiban is rendre megjelennek a didaktikus és az agitatív irodalom elemei. Ezekben az esetekben az irodalmi mű a nem létező vagy fogyatékosan működő politikai fórumok illetve közéleti sajtó szerepét játszotta. Először két olyan, igen hasonló témájú művet ismertetnék, amely ugyanazt a nagyszabású és összetett egyházpolitikai, oktatásügyi és nem utolsósorban gazdasági programot hirdeti meg: a falu modernizációja, erkölcsi, műveltségi és anyagi fölemelése a helyi értelmiség által.[ii]

Az első munka Jonáš Záborský Dva dni v Chujave című regényének második része (1873). A mű a jobbágyfelszabadítás utáni feszült viszonyokat tükrözi, amikor a volt földesúr és a volt jobbágyok pörölnek a legelőkért, erdőért, a megyei és állami terhek megosztása miatt, s közben mindkét fél föléli, eltékozolja birtokát, tartalékait. Az első rész a tunyaságba, mulatozásba, alkoholizmusba süllyedt falusiak kilátástalan helyzetét ábrázolja szinte már a naturalizmus eszközeivel. A második rész viszont utópia, amely meglehetősen didaktikusan ismerteti a négy, szerencsésen egymásra talált értelmiségi által irányított újjászületési folyamatot. Rastic, az evangélikus lelkész, Semenák tanító, Stupnický ügyvéd és Rozumovský uradalmi intéző szívós munkával rendezett, polgári viszonyokat teremtenek Chujaván. A tanító és a pap megreformálja, életközelivé teszi az oktatást, és így ráébreszti a népet a tudás jelentőségére, arra, hogy el kell engedniük az iskolába a gyermekeket. Sőt még óvodát is szerveznek, ahol a kicsinyek megkapják azokat az ismereteket, viselkedési normákat, melyeket nem hozhattak a szülői házból. Miután a két szellemi vezető ráébredt arra, hogy nem elég a lelki nevelés, a nép anyagi helyezetén is nekik kell javítaniuk, önsegélyező egyletet alapítanak a zsidó uzsora letörésére. Majd közraktárt építtetnek a falusiakkal, hogy a község ősszel olcsón gabonát és krumplit vásárolhasson, és tavasszal a nélkülöző családok innen olcsón kölcsönözhessenek.

A négy értelmiségi legnagyobb vállalkozása, hogy rábeszélik a falut, vegye meg Kobzay,  a tönkrement volt földesúr birtokát (a zsidó Schelm orra elől), s ehhez bankhitelt szereznek. A pénz a faeladásból, a kocsmák, a mészárszék, a malom bérleti díjából gond nélkül visszafizethető. A részvényesek jogai, kötelességei szigorúan meghatározottak, de a vezetők nem mennek el addig, hogy a birtokot termelőszövetkezetté szervezzék: ez elfojtaná az egyén szabadságát, kezdeményezőképességét.

Végül egy tűzvésznek hála átszabják a falu arculatát: közösen egyforma, takaros portákat alakítanak ki, rendezik az utcákat, fákat ültetnek. Községi kertészt tartanak, tehetséges fiatalokat küldenek Svájcba, Sziléziába a racionális sajtkészítés és méhészet elsajátítására, posztó- és cukorgyár alapítását tervezik. A mintafalu lakosai mindeközben öntudatos parasztpolgárokká váltak: A nevelés is hat. A tanító úr iparkodásának köszönhetően sikeresebb nemzedék nő föl, mint ezek, a deres meg a hajdú nevelései. De még ezek a régi bűnösök is kicsit más erkölcsöket vettek föl. A növekedő jólét tartást ad nekik. Ezért már a megyei hatóságok se járnak rájuk, nem sértegetik erkölcsi érzéküket, a kortesek is hiába jönnek a heringgel és a pálinkáshordóval, valamennyire már adnak az emberi méltóságukra. A legtunyábbak nyomorban végezték, a jobbak szigorúbb, megfontoltabb, emberibb természetté kezdenek válni. A szolgai arcátlanság és nemtörődömség csökkenőben.[iii] Az anyagi gyarapodás mellett a község kulturális szintje is szépen fejlődik: a jó iskola mellett a tanító könyvtárat állított föl, vásárolják a legfontosabb műveket, szlovák, német, magyar lapok járnak a faluba.

A falu újjászületésének hasonló programját vázolja föl a román Romul Simu, orláti tanító a századelőn írott brossúrájában.[iv] Ez a munka az akkor megindult erdélyi román szövetkezet-irodalom része; faluja példája alapján egy idealizált település, Viitorul [Jövő’] átfogó modernizációját meséli el. A pusztulásba rohanó, alkoholizmusba, tékozlásba merült Viitorul megmentéséhez a férfiakat, asszonyokat és gyermekeket a kocsmákból át kellett csábítani a templomba; a lelkigyakorlatok, katekizálás, kórusszervezés után jön a felnőtt iskola, s csak miután a fejekben oszlani kezd a homály, kezdi meg a pap lépésről lépésre a gazdálkodás modernizálását. A Raiffeisen-tipusú takarékszövetkezet is legalább annyira a polgári életmód emeltyűje[v], mint a korszerű gépek, nemesített oltványok, vetőmagok, tenyészállatok beszerzésének az eszköze. A pap és a tanító lassanként az élet minden területét átformálja, az intenzívebb földmívelés mellett immár a háziipar, kézimunka is jövedelmet hoz, kedvező eladást és olcsó vásárlást biztosít az értékesítési és a fogyasztási szövetkezet. Közben az idők szellemének megfelelően megalakulnak az egyesületek (templomszépítő, mértékletességi egyesület, dalárda, olvasókör, tűzoltóegylet, zenekar), a románok nemzeti kulturális egyesületének (ASTRA) a helyi szervezete, a falusi könyvtár. S mindennek záloga a jól fölszerelt, gyakorlókerttel, faiskolával rendelkező, több tanerős iskola, amely munkaszeretetre és takarékosságra neveli a jövő nemzedékét.

A két mű között legföljebb annyi különbséget fedezhetünk föl, hogy míg Záborskýnál minden az iskolában kezdődik, a pap is elsősorban odakötődik, a templomnak nincs különösebb szerepe a nép nevelésében[vi], addig Simu írásában a pap úgy látja, csak az egyház segítségével lehet a népet jó útra téríteni. Föltehetőleg a racionálisabb protestáns és a liturgia-központúbb bizánci egyház szemlélete közti különbség jelenik itt meg. A tanulás, az elsősorban gyakorlati műveltség megszerzésének jelentőségét viszont ugyanúgy látják, a társadalmi emelkedés előfeltételének tekintik.[vii] S a papot, tanítót természetesen egyformán a falu hivatott, első számú vezetőinek tekintik, rátermettségüktől, munkájuktól függ a nép sorsa. Záborský egyik szereplőjén keresztül kemény szavakkal ostorozza a parasztok hálátlanságát, önzését, ami olyannyira keservessé teszi az értelmiség helyzetét[viii], és Simu is egyértelművé teszi már előszavában, hogy a román értelmiség korántsem bízta magukra a parasztokra fölemelkedésüket.[ix]

Kritikus szavakban, a nép korholásában tehát egyik szerzőnél sincs hiány, ám föltétlenül optimistán látják illetve szándékoznak bemutatni a falusi értelmiség lehetőségeit, a nép átnevelésének esélyeit. Ez inkább kivétel a dualizmus korának irodalmában: a szerzők általában reálisan látták és láttatták a falu stagnálását, a földéhséget, a kitörés kilátástalanságát, a parasztság és az úri osztály közötti válaszfalakat, s mindebből következően a falusi pap, tanító, jegyző elhagyatottságát és tehetetlenségét. Nem mintha az írók elvben tagadták volna a falusi értelmiség küldetését, ám még pozitív hőseik sem a siker reményében, hanem inkább dacból illetve egzisztenciális okokból tartanak ki szolgálati helyükön. Vajanský öreg Holan tanítója (Letiace tiene) magábatemetkezett, félbemaradt ember, aki zavaros írásaival nem használ senkinek, akit még fia is megmosolyog. Nem hogy a népet nem tudja megvédeni, de őt magát is csak a halál menti meg a kitoloncolástól. Tichý tanító (Suchá ratolesť) fehér lap, melyet a nemesi birtokos sarj, a műveltséget, magasabb ízlést megtestesítő Rudopoľský töltöget tartalommal.

A kortárs erdélyi román író-pap, Ion Agârbiceanu nemcsak az értelmiség nehéz helyzetét láttatja, hanem gyarlóságait, hibáit sem titkolja, mint már első elbeszélés-kötetében (De la Ţară, 1905) is megfigyelhetjük. Împăcarea [‘megbékélés’] c. novellájának alapproblémája, hogy a papné és a tanítóné vetélkedése miatt a falu két szellemi vezetője már hat éve nem beszél egymással. Mivel az éppen itt járt tanfelügyelő a felekezeti iskola bezárásával, állami – tehát magyar nyelvű – iskola felállításával fenyegetőzik, ha a falu Húsvét vasárnapig nem emel a követelményeknek megfelelő modern épületet, a pap erőt vesz magán, és tekintettel a vészhelyzetre, elmegy békejobbot nyújtani. Az egyszerű kis történet pozitívan zárul, mert már a tanító is lelki szükségét érezte a békülésnek; mindjárt harmincezer téglát, követ ígér az új iskolához, s asszonyaik is lezárják a viszálykodást, sőt még a tanítófiú és a papleány is egymásra talál. Az olvasóban azonban ott motoszkál a kérdés: miért kellett ehhez a soviniszta magyar oktatási hivatalnok ultimátuma?

Egy másik darabjában (Popa Vasile) a nyomorgó, s a nagylány férjhezadása miatt gyötrődő papcsalád jelenik meg. Vasile pópa kilátástalan helyzetében le akarja tenni a szolgálatot, s Amerikába akar menni, hogy gyári munkásként keresse meg a hozományra valót. Éppen befejezte a feljebbvalójának szánt levelet, amikor beteghez hívják. Egész nap úton van, orvoshoz viszi, természetesen elfelejti feladni a levelet, itthon jut eszébe, s mindjárt a tűzbe is veti. Érezzük: ugyanúgy húzza tovább az igát a Mégis-morál román falusi megtestesítőjeként. „Nagy az Egy Isten, és nem hagy el minket!” - merít erőt a pópa a további helytálláshoz. Későbbi kötetében nála is megjelenik a híveit fölemelni kívánó pap (Jertfe! c. elbeszélése a Dela sate c. kötetben, 1914), azonban nem önerőre építő, racionális programot ismertet, hanem egy keleti legendát mesél el, ahol is csak a pap hajlandó mindenét föláldozni a közösség érdekében, minek jutalmaként halhatatlan ifjúvá válik, a város lakói pedig örökre szolgái lesznek. Ugyanezen kötetben olvashatunk az alkohol rabságában vergődő tanítóról (Dascălul Vintilă), de a falusiaknak a papjukról és a tanítójukról alkotott igen rossz véleménye már az első kötetben is hangot kap.[x] Egy hosszabb elbeszélésének antihőse pedig az egykori szélhámos Man pópa (Man tisztelendő), aki elhagyta feleségét, gyermekét, csavarog a világban, és kihasználva Teleguţa község saját pap utáni vágyát, a falu nyakába ül, harácsol, gazdagszik, majd teljesen elzüllik, már csak a kocsma és az özvegyasszonyok érdeklik, így a falu kénytelen erőszakkal eltávolítani. A mű zárlata is felemás: gazdagabb az egyházközség, de komorabbak, fáradtabbak az emberek mindez valami Mikszáth-szerű kesernyés, belenyugvó hangszerelésben.[xi]

A papság viselkedését Agârbiceanu azért is tartja kritikus pontnak, mert negatív esetben eltántoríthatja a világiakat az egyháztól, mint erre Instrăinare (‘elidegenedés’) c. elbeszélésében is figyelmeztet. A környékbeli jónevű ügyvéd rendszeresen résztvett az esperesség gyűlésein, az iskolai szenátus tagja volt. Egy alkalommal a gyűlés után kérte a papokat, hadd menjen velük, közöttük gyónni. Többé nem jött el a gyűlésekre, s mikor a az elbeszélő négy évvel később találkozott vele a városban, az ügyvéd elmesélte neki, hogy akkor a papok nevetgélése, viccelődése, s az hogy pár perc alatt letudták a szentgyónást, kiábrándította az egyházból. A mesélő által leszűrt tanulság: „Mint fiatal pap, jegyezz meg egy dolgot: az életben az emberek a legkisebb gyengeséget sem bocsátják meg neked.”[xii]

Szintén nem mondható pozitívnak a másik nagy prózaíró, Liviu Rebreanu által szerepeltetett tanítócsalád Ion c. regényében. (1920) Mind Herdelea, mind felesége elméletileg nemzeti, román érzelmű (fiuk egyenesen irredentista), ám a feleség jól fölfogott egzisztenciális érdekből emígy gyomrozza férjét: Elbűvölnek a románok hízelkedései, de a szép szavakkal nem lehet jóllakni. Dehát mi is lenne, ha magyar nyelven tanítanál? [...] Hadd tanuljanak magyarul, jó az, ha tudnak egy idegen nyelvet, mert látod, a magyar nyelv nélkül egy lépést sem tehetsz... Ha már ilyen időket élünk, meg tudjuk mi ezt változtatni? A tanító pedig állását féltve a magyar képviselőjelöltre szavaz. Fiuk, Titu esetében szintén távol állnak az elvek és a gyakorlat, ami különösen a regény folytatása, a Răscoala [Lázadás] lapjain szembeötlő.

Végül inkább csak utalásszerűen szóljunk a magyar irodalomról. Optimista hangvételű, didaktikus-agitatív írásról itt nincs tudomásunk, amit talán azzal magyarázhatnánk, hogy a nemzeti klasszicizmus szellemének megfelelően a parasztok nem magatehetetlen, vezetendő nyájként, hanem öntudatos, gyámkodást nem igénylő egyéniségekként jelennek meg (ha pedig az író kíméletlenül objektív, mint Tolnai Lajos, ott eleve nincs esélye a falu fölemelésének), mikorra pedig ezt sikerül meghaladni (a századelőn), addigra sokkal összetettebbek a problémák, s nyilvánvalóvá válik, hogy az agrárkérdés megoldásához és a paraszti polgárosodás megindításához nem elég a papok, tanítók lelkesedése, hanem az egész társadalmat, a birtokmegoszlást és az úri (közép)osztály mentalitását meg kell változtatni. Paradoxnak tűnik, de talán nem megalapozatlan, ha azt állítjuk, hogy a magyar falusi plébános, lelkész, a néptanító elhagyatottabbnak és lenézettebbnek érezte magát, mint nemzetiségi társa, mert ő egy történelmi, tagolt társadalom legalján helyezkedett el, míg a szlovák, román stb. művelt osztály is alulról jött, vallott és vállalt falusi gyökerekkel. A néptanító kettős kiszolgáltatottságát ráutalva a nép nyújtotta kenyérre és lenézve a bonne société által fogalmazza meg cikkeiben Gárdonyi[xiii], mutatja be a szépíró tollával Egy néptanító utolsó órája c novellájában[xiv]. Vergődő, egész életét átszenvedő néptanító A lámpás c. regény főszereplője (1894), s Az én falum tanító főhőse sem képes átrajzolni a falu arculatát. Apró sikerei egy-egy gyermek visszahozása a libalegelőről az iskolapadba, egy haldokló gyermek megvigasztalása (A hópehely) inkább a lehetőségek korlátait jelzik. Az író tételesen is megfogalmazza a néptanító társadalmi helyzetét, sorsának kiúttalanságát, mikor egy neki ajánlgatott menyasszony-jelöltnek kifejti, miért nem nősülhet: „Nem búsulok én ezen kisasszony, - feleltem elmosolyodva, - kell egy hidnak lenni, amely a paraszti osztály az úri osztálylyal egybeköti. Ez a hid a néptanitó. Én szerete kaz lenni, ami vagyok. Az én foglalkozásom kedves nekem. Én a faluban minde nsziven és minden lelken uralkodom. Ez nekem öröm és gazdag is vagyok. Nem mintha vagyonom vagy nagy jövedelmem volna, hanem azért, mert bele tudok illeszkedni abba, amim van. Nem is kell összezsugorodnom. Igaz, hogy a külső megjelenésemre nem sokat költhetek, de az itt nem is szükséges.” Csak ne kelljen megnősülnie, mert ennél a két szobánál, szalmaszéknél, ami neki és anyjának megfelel, többre nem telik. A lány hálás az őszinte szavakért: „Először vagyok falun, -felelte pillogva, - én nem ismerem itt az emberek gondolkodását. A falusi tanitókat én csak szinpadokon láttam. De ön nem olyan.”[xv]

Végül hadd utaljunk a dörgő szavú egykori tanító, Szabó Dezső küzdelmeire a tanítók helyzetének javításáért, s Az elsodort falu kallódó, tehetetlen, akaratgyenge, alkoholista lelkészére és tanítójára, vagy Móricz ellobogó, életét áldozó lelkész-hősére a Fáklya lapjain. A századelő magyar írója nem tudott hinni a falusi értelmiség erejében, reális küldetésében.