Ábrahám Barna

Német szellem, német mintakövetés a 19. századi román kultúrában

Közép-Európa szláv népeire és a magyarságra egyaránt igaz, hogy sokat tanultak a középkor óta folyamatosan ideérkező, itt megtelepedő németektől: korszerű gazdálkodási ismereteket, bánya- és ipari technikát, akárcsak az életmód és a szellemi kultúra számos polgári elemét. Nem föltétlenül azt jelenti ez, hogy a bevándorlók mindezen ismeretekkel teljesen fölvértezve, afféle civilizatórikus küldetéssel érkeztek új hazájukba, hiszen például a magyar történetírásban már elfogadott tény, hogy az erdélyi szászok átlagos parasztnépességként, a nyugati túlnépesedés elől menekülve jelentek meg Erdélyben, pompás építészeti emlékeik, városi magaskultúrájuk tehát nem import, hanem az erdélyi gazdasági föllendülésnek köszönhető.[1] Ha tehát nem is azonosulunk sem a kultúrlejtő-elmélettel, sem a 19-20. századi közép-európai német irodalmak és persze a hitleri propaganda kultúrateremtés-mítoszaival, nem kérdőjelezhetjük meg a Dunatájon töltött évszázadok teljesítményét.

Az erőteljes német hatás a románok esetében is igazolható, ám esetükben összetettebb és sokrétűbb jelenségről van szó. A lengyelek a csehek, a szlovákok, a magyarok, a szlovének, a horvátok a városokban tömegesen – bár a 20. századik jobbára kisebbségként – együtt éltek a német polgársággal, s kiterjedt régiókban – Szilézia, a Cseh-medence, a Felföld, a Dunántúl, a Bácska és a Bánság, a Királyföld vagy Beszterce vidéke – falusi német tömböket is találunk. Mindez természetesen az erdélyi, a szatmári, a délvidéki románokra is igaz, ezeknek mindennapi élő tapasztalata volt a szászok vagy a svábok munka- és lakáskultúrája, táplálkozása, viselete, erkölcsi rendje. A Kárpátokon túl, a majd egyesülő Fejedelemségek területén ilyen intenzív együttélésről nem beszélhetünk. Igaz, a középkori székvárosokban szép számmal éltek németek, s a magyarokkal együtt jórészt ők adták a moldvai városok polgárságát, továbbá e két népből kerültek ki a bányászok, az iparosok jó része és természetesen a szőlőművesek[2] (hiszen a hagyomány szerint a méltán híres kotnári bor vesszőit és nevét is Mátyás Gutner nevű szőlészének köszönheti ez a termékeny vidék). Az itteni nemzetközi kereskedelmi útvonal hanyatlásával és a török előretöréssel azonban e városok virlágzásának is vége szakadt, lakóik jobbágyi sorba süllyedtek, s fokozatosan elrománosodtak. Havasalföldön elsősorban a bukaresti németség játszott jelentős szerepet Délkelet-Európa legnagyobb fogyasztási központjának fejlődésében. A bevándorlás a 16. századtól folyamatosan erősödött, az 1824-es összeírás szerint mintegy négyezren éltek itt, a város lakosságának 6-7%-át téve ki. Afféle etnoszociális csoportként ők képviselték a papír-, a bőr-, az üvegipart, ők voltak a pékek, a szobafestők, a bádogosok, a kertészek. Maga a német szó ‘mester’ jelentéssel állandósult a románban.[3] A megtelepedett lakosok mellett akár heti rendszerességgel jártak át vásározni Havasalföldre az erdélyi, főként  brassói szász kereskedők, akik konfekcióruháikkal, festett ládáikkal, bútoraikkal, kocsijaikkal a közép-európai tárgyi kultúrát, igényeket közvetítették a fejedelemség nyugatosodó rétegeinek. De a fűszerkereskedőt is spiţernek nevezték Bukarestben. Azt, hogy a minőséggel sokszor voltak gondok, jelzi, hogy a braşoave, azaz ‘brassói áru’ a románban ‘bóvli’ illetve ‘hencegés, hazugság’ jelentéssel „gazdagodott”.[4] A bukaresti állandó illetve az ingázó vásározó népesség ellenére sem beszélhetünk azonban népi együttélésről, hiszen a főváros etnikai konglomerátumában talán a románok aránya volt a legkisebb, a kereskedők pedig vagy a parasztságtól is távol álló bojárokkal, vagy más idegen kereskedőkkel kerültek kapcsolatba. Nem alakult ki tehát olyan erőteljes német-kép a román kultúrában, mint a falu világában sokkal hangsúlyosabban jelen levő görögök vagy zsidók esetében. Amit a Kárpátokon túl nagyító alá vehetünk, az a 19. századi német filozófia, történetírás, szociológia termékenyítő hatása, másrészt Berlin, kisebb mértékben pedig Bécs mint orientációs pont a pártviszonyokban és a politikai gondolkodásban.

* * *

A hazai románsággal kezdve a sort, elöljáróban leszögezhetjük, hogy az kettős módon viszonyult a németekhez. Egyrészt – és ez talán az időrendiséget is jelzi – a születő nemzeti mozgalom vezetői a 18. század dereka óta elszántan küzdöttek a szászok privilégiumai, királyföldi hegemóniája ellen. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a román nemzeti gondolat a szász városok szűkkeblűségének, exkluzivitásának, a ius concivilitatis II. Józsefig sikeres megtagadásának az eredménye. Hiszen Inocenţiu Micu-Klein görög katolikus püspököt közvetlenül az indította a római származás, a Traianus óta megszakítatlan kontinuitás tételének bevetésére, hogy egy megörökölt nagyszebeni telket nem tudott birtokba venni a magisztrátus ellenállása miatt.[5] 1736-os diétai folyamodványában Micu-Klein kétségbe vonta a szászok történelmi előjogait: „A szász urak a katolikus királyoktól annak idején nekik, mint katolikusoknak adományozott diplomákat, elhallgatva a katolikus nevet, egyedül csak nemzetükre – a jelenben luteránusra – alkalmazva, a Királyföldön, vagy ahogyan ők maguk nevezik, szász székeken, egyedüli örökösök akarnak lenni, és a többi – bár katolikus – nemzeteket a nevezett földről vagy teljesen kizárva, vagy alárendeltségbe juttatva, a birtokjogot, amellyel sohasem bírtak, valósággal a magukévá akarják tenni.”[6] Különösen elmérgesedett a román-szász viszony az 1830-as, 40-es években, amikor a román vezetők úgy látták, egyelőre a szászokkal szemben léphetnek föl eredményesen, mert ha valamihez, akkor ehhez megszerezhetik a magyar liberális ellenzék támogatását. Mivel az erdélyi kancellária 1834-ben elutasította a románok negyedik rendi nemzetként való elismerését, három évvel később a két püspök már csak a királyföldi románok sorsának javítását kérte a diétától: ne a lutheránus szász, hanem az ortodox román papnak fizessék a tizedet, ők is kaphassanak falusi tisztségeket, az ortodox egyház a hívek arányának megfelelően részesüljön a falvak közpénztáraiból.[7] Az 1841-es diétához benyújtott hasonló kérvényüket azután a magyar küldöttek többsége és a liberális sajtó lelkesen fölkarolta.[8] A szász politikusok természetesen elvetették a románok nemzeti alapon történő egyenjogúsítását: Joseph Trausch rendőrfőnök csak az egyéni fölemelkedést tudta elképzelni, oly módon, hogy „műveltségben és nyelvben asszimilálódjanak a szászokhoz”, s hasonlóan vélekedett a kor egyik vezető tudósa, a történelemtanár Johann Karl Schuler is, amikor röpiratában azt írta, hogy „az Oláhok nem mint Oláhok, hanem mint naturalizált Szászok kérhetnek csak egyenlő jogokat azon föld Német törzslakóival”.[9] A románok és a szászok csak a szabadságharc vagy inkább polgárháború hónapjaiban, nem kis részben Bécs illetve a nagyszebeni főhadiparancsnokság munkájának eredményeképpen kerültek egy oldalra. Történelmi elégtételt jelentett azután a románság számára, hogy éppen a szászok politikai fővárosában, Nagyszebenben mondta ki az egyébként csonka, 1863-65-ös diéta a románok negyedik nemzetként és nyelvüknek az egyik hivatalos nyelvként való elfogadását. Mindennek már nem volt jogi következménye, mert Ferenc József mindezt nem szentesítette, majd az 1867-es Unió révén attól kezdve Erdélynek is Budapesten hozták a törvényeket. A rendi nemzetekkel együtt megszűnt tehát a százados román-szász politikai küzdelem is, annál is inkább, mert az 1876. évi XII. tc. – részben a románok kérésének eleget téve – megszüntette a Szász Univerzitást mint politikai-közigazgatási testületet, s az állam azt is előírta, hogy a vagyont kezelő alapítványnak a románok kulturális céljait is támogatnia kell.[10]

A nyílt politikai harc ezzel átadta a helyét egy másfajta küzdelemnek, mely a nemzeti presztízsért, elsőbbségért folyt – a szászokkal és a magyarokkal egyaránt – mind „országosan”, mind a helyi társadalom szintjén. A gazdasági egyletek és szövetkezetek, a tenyészállat- és háziipari kiállítások, a bankok és hitelszövetkezetek, az országos közművelődési egyesületek és a helyi olvasókörök, dalárdák és zeneegyletek, bálok, szavaló- és zenei estek, hangversenyek voltak ennek a mindennapos, vértelen, de mindenki által tudatosított és az eliteket szinte egészében magával ragadó vetélkedésnek a színterei. A lelkekért, vagy legalábbis a szalonokért folytatott harc jellegzetes emléke egy, a Familiában 1870-ben megjelent visszaemlékezés a tíz évvel korábbi nagyszebeni állapotokra. A levélíró akkor azt tapasztalta, hogy úgymond a germanizmus szelleme lengi be a várost, sok előkelő román családban is németül társalogtak. Ám miután a román jogakadémistáknak sikerült megnyerniük ezen hölgyeket Vasile Alexandri egy darabjának előadásához, s a szép kiejtés érdekében eljártak a házakhoz a román olvasás, nyelvtan gyakoroltatására, a német fokozatosan kiszorult ezekből.[11]

Nemcsak a másik lehagyása volt azonban a cél, hanem az elismerés kikényszerítése is az idegenek részéről. A 19. századi hazai román kulturális törekvésekre általánosan jellemző, hogy a szereplők számára elsőrendű kérdés volt az „idegenek” reakciója, azok méltató vagy fitymáló szavai. Sajátos módon mindez időnként szervilizmusba, a szászokkal való hivalkodó fraternizálásba torkollott, mint történt ez az 1874-es szászsebesi román bálon. A Familia vitriolos hangú tudósítója fölrótta, hogy a rendezők nem küldtek meghívót a környékbeli falvak román intelligenciájának, a papoknak, jegyzőknek, tanítóknak, sem a gyulafehérvári román tiszteknek, a nemzeti viseletben megjelent románok pedig elszigetelődtek. „Ez a mulatság teljesen elfajult, a résztvevőkben föl sem merülhetett, hogy egy román bálon vannak! [...] A bált mintha kizárólag a szászok tiszteletére rendezték volna.”[12] 

A vetélkedés, az állandó utolérési kényszer mellett azonban a józan gondolkodású kortársak elismerték a szász gazdálkodás, falvaik és városaik, portáik értékeit, gondozottságát. A kétféle viszonyulásnak tipikus példája Ionu Valeriu Barcianu egy 1872-es, a román polgárosodás szócsövének tekinthető Familiában megjelent cikke. A szerző Gyulafehérvárról utazott Szászsebesre, s mikor átlépte a szász szék határát, mindjárt kiemelte, hogy mindenhol szép kerteket, tiszta udvarokat, kőből vagy téglából épült, cseréptetős iskolákat, házakat, templomokat lát, gondozott szarvasmarhákat, dolgos, emellett tiszta, rendszeresen mosakodó embereket; még a levegő is vidámabb, a közhangulat vonzóbb, mint a vármegyékben. Lámkerékről írván viszont a színtiszta román lakosság munkaszeretetét, gyarapodását ecseteli, fölpanaszolván, hogy egy szász lélek sincs a faluban, de a község kénytelen évi hatszáz forintért tartani a szász lelkészt, aki csak pipázik, s talán unalmában cikkeket ír arról, hogy a románok ilyenek és ilyenek – azok pedig csak hallgatnak![13] Nem konfrontálva ugyan, de jelzi a két felekezet együttéléséből adódó feszültséget a már a 20. században alkotó pap-író, Ion Agârbiceanu egy elbeszélése, melyben a román ortodox pópa konfliktust is vállalva hajlandó föladni az utolsó kenetet az öreg szásznak – aki európai műveltségű lelkésze szavaiban nem talál megnyugvást – s hogy „érvényes legyen”, a pópa négy öreg paptársa is hajlandó télvíz idején úttalan utakon idezötyögni, mert ahová hívják őket, oda elmennek.[14]

Szövetkezeteik, társulásaik, egyesületeik szervezésénél a román aktivisták általában a szászok eljárásait, eredményeit tartották szem előtt. Így az első román – Schulze-Delitzsch-tipusú –hitelszövetkezet megalapításához Visarion Romannak a döntő lökést a számára a nagyapoldi szász borász-szövetkezés (Vorschussverein) megismerése adta 1867-ben.[15] A tervezett összerdélyi és összenemzeti román mezőgazdasági egyesület létrehozásánál viszont Eugen Brote szeme előtt közvetlenül az 1845-ben alapított Erdélyi Szász Mezőgazdasági Egyesület példája lebegett (ám a belügyminisztérium elutasító álláspontja miatt az 1888-ban létrejött szervezet hatókörét Szeben vármegyére kellett korlátozni). De a szász bankok, kulturális egyesületek, a Bánságban igen elterjedt a falusi kórusok mind-mind ösztönző erőt és persze kihívást jelentettek a román elit számára.[16] Sőt a maguk a szászok által is lépten nyomon hangsúlyozott plebejus vagy, ha tetszik, polgári mentalitásuk is követendő példának tűnhetett, így születhetett olyan írás, melyet aligha sejtettek volna előre a népük egyenjogúsításáért küzdő ősök: az egyenlőségben gondolkodó szászokkal szemben a románok tűnnek föl arisztokratikus, úrhatnám szerepben. G. Candra 'Miért nem nősülünk?' című 1887-es cikkében fölpanaszolta, hogy a román kisaszonyok úgymond egyre újabb követelésekkel állnak elő, szobalány, szakácsnő, cselédlány, kétlovas fogat kell, hogy játszhassák a társasági dámát – ami adósságtengerhez és a család romlásához vezet. Magasra srófolt igényeikkel saját férjhezmenési esélyeiket is csökkentik., mert papnék nem akarnak lenni, „bármi áron »doktorhoz« vagy más „nagyúrhoz”, akarnak férjhez menni, akiket azonban egy kezünkön megszámlálhatunk. [...] És mit mondjak iparosainkról? Egy kisasszony sértve érezné magát, ha egy szakmát folytató megkérné a kezét, kivéve ha kereskedő, mert azoknak tekintélyük van, ha gazdagok. Más nemzeteknél, mint a szászoknál, a városi polgármester lányának nem lealázó, hogy a csizmadia fiának adja a kezét, sőt az istentudja milyen nagy urak elébe helyezi azt.”[17]

A reálisan és őszintén gondolkodókat képviseli a vezető író és publicista, Ioan Slavici is, aki visszaemlékezésében így vall: „Én nem tartozom azok közé az emberek közé, akik tudják, de nem akarnak számot adni arról, mi volt a románok számára a német szellemi, erkölcsi és gazdasági fegyelem, és nem ismerik el, hogy azok a románok a legéleterősebbek és kulturálisan minden szempontból a legfejlettebbek, akik németek – akár svábok, akár szászok – szomszédságában élnek.”[18]

* * *

A Kárpátokon túli románság esetében nem a német hatást szokás hangsúlyozni. Többé-kevésbé közismert, hogy a Fejedelemségekben a 16-17. századtól fölerősödött a görög jelenlét, a délről érkezők egyre több egyházi és politikai pozíciót szálltak meg, beházasodtak a román bojárcsaládokba, több nagy formátumú fejedelem mint Vitéz Mihály, Vasile Lupu volt maga is görög (mondjuk: balkáni hellén tudatú) származású, a 18. század elejétől pedig a Porta több, mint egy évszázadon át a konstantinápolyi vezető ún. fanarióta családoknak biztosította a bukaresti és a jászvásári trónt. A román nemzeti ébredés kezdeteinél, az 1820-as években a vezető tisztségeken túl a teljes egyházi vezetés, a termőföldek mintegy egyötöde és az egész oktatás illetve kulturális élet görög kézben volt.[19] Maga a nemzetébresztő elit is általában görögül kezdett olvasni, írni – és érezni –, ám ekkor már évtizedek óta, a Francia Forradalomig visszavezethetően hatott a francia kultúra és politikai gondolkodás (a felvilágosodás alapműveit még görög fordításban ismerték meg a román ifjak). A napóleoni háborúk óta rohamosan terjedt a francia nyelv ismerete és társalgásszintű használata (az első közvetítők viszont paradox módon a megszálló cári csapatok tisztjei voltak), majd a harmincas évektől kezdve divatba jött Párizsban végezni az egyetemet[20] – legalábbis ez volt jellemző a havasalföldi bojárfiakra. S itt érvényesült először a román eszmetörténetben a német kultúra szerepe. Mert a moldvaiak viszont inkább német egyetemekre mentek, ami jelentős mértékben hozzájárult a két fejedelemség elitjének egyébként is létező mentalitásbeli különbségeihez. Az egyébként erdélyi, Pesten és Bécsben, tehát mondhatjuk: két német városban végzett, de Havasalföldön élő,  Ioan Maiorescu 1838-ban egyértelműen választott hona elé helyezte az északi testvérhazát: „A moldvaiak felülmúlnak bennünket és felül is múltak. A nemzeti érzés nem olyan tompa, mint nálunk. Igaz, nincs annyi hangzatos címük, de van józan eszük és hasonló hajlamaik. Ifjaik, akik Németországban tanulnak, nem térnek haza annyi önhittséggel, annyi fennkölt gondolattal saját magulról, mint a mieink Párizsból, ahol mindent megtanulnak, csak azt nem, amire mint románoknak szükségük lett volna.” Az ismert történész és politikus, Mihail Kogălniceanu pedig, aki Berlinben, Rankénál sajátította el a szakmát, egy 1857-es levelében a következőképpen ragadta meg szülőhazája sajátos arculatát: „mi, moldvaiak, hidegebbek vagyunk... mi először és inkább a gyakorlattal foglalkozunk, mint az elmélettel, mi északibb nép vagyunk...” Ezt követően kiemelte az eltérő irányú egyetemjárás szerepét.[21]

A Némethonból hazatérő, Jászvásáron tömörülő előkelő fiatalemberek a hatvanas években azután létrehozták a román kultúra egyik legjelentősebb, máig viszonyítási pontnak számító áramlatát, a junimizmust. Az elnevezés irodalmi körük (Junimea ‘ifjúság’) nevéből származik. Rendszeres üléseiken megvitatták az európai és a hazai tudományos, művészeti, irodalmi élet eseményeit, elbírálták egymás munkáit. 1867-től Convorbiri literare (‘irodalmi beszélgetések’) címmel megjelentették Románia akkori legszínvonalasabb, minőségi ugrást jelentő folyóiratát, emellett nyilvános előadásokon adták át a széles közönségnek megszerzett ismereteiket és a maguk nézeteit. 1870-től azután becsvágyuk a politika felé terelte őket, s ettől kezdve inkább a parlamenti vitákban próbálták érvényesíteni vitathatatlan szellemi fölényüket.[22] A csoport politikai és valójában ideológiai vezére P. Petre Carp nagybirtokos, eszméinek leghatásosabb népszerűsítője viszont a fent említett erdélyi származású professzor fia, Titu Maiorescu volt. A továbbiakban az ő életútján, életművén keresztül próbálunk rávilágítani a német társadalmi rend és gondolkodás kitapintható szerepére.[23]

Craiován született 1840-ben, de a középiskolát már Brassóban kezdte el, majd a bécsi elitintézet, a Theresianum tanulója lett. 1858-59-ben a berlini egyetemen folytatott filozófiai és jogi tanulmányokat, majd Giessenben szerzett doktori fokozatot filozófiából. Igaz, hogy ezt követően Párizsban fejezte be a jogot, ott is szerzett diplomát, ám közben sokat tartózkodott Berlinben, és életművében, gondolataiban nemigen érzékelhetjük a francia főváros kisugárzását. Mint a junimista csoport többi tagja esetében, az ő gondolkodásában is meghatározó szerepet játszott Bismarck hatalomrajutása. A kitűnő eszmetörténész, Z. Ornea a junimizmust egyenesen egy megszelídített porosz liberalizmusként értékelte, s e hasonlóságot onnan eredeztette, hogy a két ország sok közös vonást mutatott föl.[24] Eszmei téren esetükben ki kell emelnünk továbbá azokat a francia korradalom illetve általában a felvilágosodás, a racionalimus ellenhatásaként német földön született gondolatokat, melyek a kultúra és a civilizáció fogalmának szembeállításán alapultak (Fichte, Schiller majd a század vége felé F. Tönnies, S. Chamberlain, A. Weber, O. Spengler).[25] Ami magát Maiorescut illeti, a fentieken kívül vallási nézeteire különösen hatott Feuerbach és Comte, így mélyült el azon gondolata, hogy Istent az ember alkotja meg, benne az egész emberiség van jelen elvont formában. Az életútja során oly nagy jelentőségű pedagógiai nézetei viszont az Ausztriában afféle házifilozófusnak számító Herbart rendszerét tükrözik: a mások boldogságának keresése és a tolerancia mint a társadalom fő értéke, az átlelkesült társadalom, az ideális állam mint a társadalmi erők egyensúlya stb.[26]Soha be nem vallottan, de Hegel is beépült a gondolkodásába. Hiszen nála találta meg elsőízben annak a szerves, eltéphetetlen kapcsolatnak a tételszerű kimondását, amely egy nép lelki alkata, megtett történelmi útja, másrészt alkotmánya, jogrendje között fönnáll. Az a hegeli kiindulópont, hogy mindenki a maga korának gyermeke, a filozófia sem hagyhatja el a jelen világát kitapintható viszont Maiorescunak az „üres utópiák” elleni hadakozásában. Meg kell említenünk továbbá a hegelianus Ahrens jogi enciklopédiáját, melyben a Theresianum megajándékozott végzős növendéke megtalálhatta az autochton és az idegen elem háromszakaszos küzdelmének elméletét (párhuzamos létezés – küzdelem – alapvető átalakulás, kulturális újdonság). Mint berlini idákra ugyancsak hatottak rá a német jogtörténeti iskola tanításai a népek sajátos, szerves fejlődéséről (Gustav Hugo, Savigny). Hasonló gondolatokra talált a történelmi evolúcionizmus ihlette munkákban, Schlegel és az angolok, Lord Acton, Burke, Buckle valamint J.St. Mill műveiben.Schopenhauer rá gyakorolt hatása csak Herbartéval mérhető. Jól látták ezt ellenfelei is, akik időről időre „pesszimizmussal”, a német gondolkodó „vademberi” eszméinek terjesztésével vádolták. Valójában azonban nem vette át az irracionális elemeket, Schopenhauer nem társadalmi nézeteire hatott, hanem segítségével a filozófia, a művészet és a tudomány autonómiájáért harcolt[27], s esztétikai alapállása, a személytelen műélvezet szintén ide vezethető vissza.

Társadalmi, politikai és kultúrafölfogását itt mégoly röviden sem tudjuk ismertetni.[28] Csupán két, azonos jellegű, de gyökeresen eltérő szellemű oktatási javaslatát említenénk meg, ezeket is csak azért, mert mindkét esetben Poroszország a viszonyítási pont, ám éppen ellentétes előjellel. A hetvenes évek elején, miután a parlament megszavazta, hogy költségmegtakarítás végett a falusi papok legyenek egyben a tanítók, és így az állami tanítóképző intézetek is veszélybe kerültek, Maiorescu nagy beszédben kelt azok védelmére. Hogy meggyőzze a konzervatív többségű Házat arról, hogy az ő javaslatai jelentik az elvi konzervatív alapállást, Bismarckra utalt: nincsen nála konzervatívabb ember, de ő maga küzd az állam és az egyház szétválasztásáért (ekkor van kirobbanóban a Kultrkampf).[29] A nyolcvanas évek végére álláspontja gyökeresen megváltozott, és 1891-ben beterjesztett oktatási törvényjavaslatában már azt hangsúlyozta, hogy a pedagógiailag fölkészült pap lehessen tanító. Példája erre Poroszország, az evangélikus lelkészek eredményes működése, a teljes mértékben egyházi kézben levő elemi oktatás volt. Láthatjuk, hogy a Maiorescu-féle arzenálban Bimarck országa hogyan válik harcos laicizálóból a tanító-papok földjévé.[30]

Ellenfelei állandóan többek között németbarátsággal vádolták, azzal, hogy be akarja vezetni a német kultúrát. Őt ezt határozottan visszautasította: mint egy 1875-ös levelében kifejtette, egy nép nem mondhat le saját kultúrájáról, ha független kíván maradni.[31]

Térjünk át azonban a külpolitikai orientáció kérdésére! Mint Sorin Alexandrescu rámutatott, a konzervatívok Németország, a liberálisok pedig Franciaország felé tekintettek, és ez mutatkozott meg a politikai programokban is.[32]  Ám a konzervatívok sokkal konkrétabban, stílszerűen szólva, tüntetően bizonyították 1871 tavaszán németbarátságukat, elnyerve ezáltal egy hosszú, ötéves kormányzás lehetőségét. Mint ismeretes, 1866, Alexandru Ion Cuza lemondatása óta egy német herceg, Karl von Hohenzollern-Sigmaringen ült a fejedelmi trónon (de iure a Porta szuverenitása alatt). A porosz királyi dinasztia oldalági sarját új hazájában a politikusok többségének bizalmatlansága övezte, a porosz-francia háború pedig végletesen elmélyítette a szakadékot az uralkodó és a hangosan franciabarát közvélemény között (bár hozzátehetjük, hogy négy évvel Königgraetz után a magyar közvélemény is Poroszország megszégyenítő vereségét kívánta). 1870 augusztusában Ploieşti-ben katonatisztek által vezetett köztársasági felkelés zajlott, melyet a kormány igen enyhe eszközökkel szerelt le, és a példás büntetések is elmaradtak. 1871 márciusában a bukaresti német képviselet bankettet rendezett I. Vilmos születésnapja és egyben a német győzelem tiszteletére. A felbőszült összegyűlt tömeg németellenes jelszavak kíséretében bezúzta az ablakokat, tönkretette az ünnepséget. A Ioan Ghica-vezette liberális kormány hamarosan lemondott, ám maga Károly is teátrálisan – bár föltehetőleg nem komoly szándékkal – bejelentette, hogy távozik a trónról és az országból. A Lascăr Catargiu körül tömörülő személyek vállalták, hogy a rendkívül kiélezett helyzetben odaállnak a kormányrúdhoz. Ezzel kezdődött a Konzervatív Párt formálódása. S mivel képzett emberekre volt szükségük, hamarosan fölajánlották a jászvásári Fiataloknak, hogy üljenek be a frakcióba, idővel a kormányba. Barátai után hamarosan Maiorescu is ki- vagy ha tetszik, belépett a politika porondjára, 1874-től pedig két éven keresztül a kultusztárca élén állott. Bukása egyben jelzi a junimisták és a párt viszonyát: jól átgondolt oktatási reformjavaslatát az elsöprő konzervatív többség szavazta le – s nem is szakmai, hanem személyi okokból. Hamarosan bukott a kormány is, s természetesen vele a parlament is. Carp csoportja azonban nem kívánt az amúgy is bomlásnak indult párttal hosszasan az árnyékos oldalon maradni. A junimisták – a liberális pártvezér, Ion Constantin Brătianu állandó csábításai közepette – megpróbálták eltávolítani Catargiu-t, hogy átvehessék a hatalmat a konzervatív pártban. Az akció kudarca után a junimista csoport a liberális kormány felé közeledett, élvezte a hatalom gyümölcseit, anélkül, hogy hátrányait vállalta volna. Fő vonzerejüket németországi és ausztriai terepismeretük jelentette és germanofil irányvonaluknak köszönhetően az uralkodó irántuk megnyilvánuló rokonszenve. Ezzel összefüggésben Maiorescu 1881 elején exponálta magát, amikor a Deutsche Revue hasábjain alapvető cikket közölt Zum politischen Lage Rumäniens címmel. Az írás jelentősége abban rejlik, hogy a döntően francia, kisebb részben (a konzervatívok soraiban) oroszbarát közvélemény először szembesült azzal a tétellel, hogy Románia szuverenitását, határait csak a német-osztrák-magyar tömb biztosíthatja. 1883-ban hasonló levelet jelentetett meg a România Liberă hasábjain; Károly néhány hónap múlva Bécsben aláírta az osztárk-magyar-román titkos szerződést, melyhez Németország azonnal csatlakozott, Románia tehát a Hármas Szövetség tagja lett. A bécsi követ nem más volt, mint P.P. Carp, azon négy politikus egyike, akik az uralkodón kívül tudtak a szerződés létezéséről (a román politikai élet csak a világháború első napjaiban fogja megismerni a dokumentumot).

Maiorescu germanofil szereplése cikkeivel hosszú évtizedekre lecsengett. Mozgalmas politikai és kulturális tevékenységével itt nem kívánunk foglalkozni, ezért a világháború alatti szerepét említhetjük csak meg. I. Károly 1914 augusztus 3-án (az új naptár szerint) koronatanácsot hívott össze Sinaián, ahol az összegyűlt politikusokat megismertette a titkos szerződéssel, és egyetértésüket kérte ahhoz, hogy Románia teljesítse a Központi Hatalmak iránti szövetségesi kötelességét. Maiorescu éppen külföldön kezeltette magát; Carp erőteljesen támogatta a javaslatot, a többség azonban a semlegesség mellett döntött. A hazatérő Maiorescu a német blokk oldalán tudta csak elképzelni Románia helyét; 1916. augusztus 13-án az új uralkodó, Ferdinánd hívatta, amit ő leendő miniszterelnöki megbizatásként értelmezett, és úgy vélte, küszöbön áll a hadbalépés Németország és a Monarchia oldalán. Mint tudjuk, nem így történt; Maiorescu egyébként a másnapi koronatanácson a semlegesség fönntartása mellett foglalt állást, az Antant oldalán való belépést nagy szerencsétlenségnek tekintette. A Bukarestbe bevonuló Mackensen tábornok 1916 november végén Carp és a másik vezető konzervatív politikus, Alexandru Marghiloman mellett Maiorescut is hivatta, hogy konzultáljon velük a leendő békefeltételekről. A német uralom hónapjaiban Carp dühös antidinasztikus kampányt folytatott, Ferdinánd detronizálását követelte, s II. Vilmos fiát kívánta a trónon látni. Maiorescu viszont nem volt hajlandő hasonló szélsőséges megnyilvánulásokra, egyetlen alkalommal sem nyilatkozott Ferdinánd ellen, bár fölerült benne az annak idején, 1848-ban apja által kidolgozott Gross-Österreich-terv, miszerint az egységesülő német-osztrák birodalom a két Fejedelemséget is magában foglalná, s így a románoknak köszönhetően fekete-tengeri kijárathoz jutna. 1917-ben az elgondolás meglehetősen aktuálisnak tűnhetett. A súlyos beteg Maiorescunak azonban nemigen maradt már ideje az alternatívák ütköztetésére, július elején elhunyt. Carpnak viszont a megalakuló Nagy-Romániában kollaboráció, hazaárulás vádjával megalázó bírósági eljárást és lejáratókampányt kellett elszenvednie – akárcsak Ioan Slavici-nak, aki szintén germanofil nézeteiről volt ismeretes (mint korábban láthattuk), és ugyancsak írt a megszállók által kiadott lapba.

Végezetül lássuk két példán keresztül, szűkebb témánk szempontjából hogyan értékelte az utókor a junimisták teljesítményét, fogadta el kritikájukat. Ştefan Zeletin, a román liberalizmus első elméletalkotója, a román polgárság eredetéről, történelmi szerepéről írott munkájában a junimizmust a reakció első támadásaként értékelte. Az úgymond külföldi eredetű, itthon tartalmatlan formákkal dolgozott, s könnnyen győzelmet arathatott, mert nem volt a színen polgári ideológia, melyet le kellett volna győznie. Emiatt nem is kényszerült színvonalas bírálatra. Mivel német egyetemeken tanultak, nem ismerték a hazai valóságot.[33] Eugen Lovinescu, amikor szociológiai indittatású összefoglalást írt a modern román civilizáció kialakulásáról, a modernizáció forrását a francia forradalom eszméiben vélte megtalálni, nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a junimista kritikai alapállást egészében elhibázottnak vélte: úgymond nem a román múlt alapos ismeretéből fakadt, nem a nemzeti tradícionalizmus formája volt – miként a liberalizmus a francia forradalomra adott válasznak tekinthető, ugyanúgy a junimizmus gyökere a német és angol evolúcionizmusban keresendő. „Jellege éppolyan ideologikus és racionális volt, mint az a negyvennyolcas liberalizmus, melyet támadott.”[34] S ha szem előtt tartjuk, hogy Lovinescu máig alapműnek számító munkája a nem kevésbé szemléletformáló Zeletin-munkára adott polemikus válaszként íródott, akkor leszögezhetjük: két homlokegyenest eltérő irányzat és szerző éppen a junimizmus illetve a német tudomány, gondolkodás tekintetében ugyanarra az álláspontra helyezkedett.